Lájvszkúl Dájölogsz 11.
(2016. november 7. és 13. között)

   95.

   – Tanár úr, mit tetszik tudni, miért nem jött iskolába a barátom?
   – Ma reggel kaptam tőle esemest, olvasom. „Azt hittem, mára meggyógyulok, és tudok menni iskolába. Sajnos nem így történt. De holnap föltétlenül jövök, és persze hozom az igazolást!”
   – Nekem tegnap este nem is említette, hogy a szünet utolsó perceire megbetegedett…
   – Ó ne szívd mellre! Vedd úgy, hogy rajtam keresztül üzeni személy szerint neked. És az egész osztálynak.

   96.

   – Ne idegesítse magát a tanár úr, hoztam igazolást a szünet előttre!
   – Ezt is megértük? Add gyorsan!
   – Hopp! Jaj… Tudom, hogy betettem a tolltartómba, el ne felejtsem semmiképpen, de most… sajnos mégse tudom odaadni.
   – Mert…?
   – Akartam hozni, de otthon felejtettem a tolltartómat… Ez a sok, hülye, írásbeli házi feladat… Mégis inkább idegesítse magát a tanár úr!

   97.

   – Jön jövő hétfőn délután édesapád?
   – Mármint az enyém? Hova jönne?
   – Hát hozzánk! Vendégségbe!
   – Ki az a hozzánk? Miféle vendégségbe?
   – Hát osztályfőnöki órára! Előadást tartani! Arról, hogy mivel foglalkozik. Beszéltünk róla, ő meg én, milyen érdekes a munkája, és arra gondoltunk, ezt az osztálynak is kéne hallani. Meg hát később a többi szülő közül is, aki büszke a foglalkozására, jöjjön, és beszéljen róla.
   – Az én apám munkája érdekes?
   – Igen! Leleveleztük, hogy jövő hétfőn el is jön.
   – Az én apám eljön? Nekem ilyet nem mondott… Hú, tanár úr, ez nagyon ciki! 

   98.

   – Tisztelt Tanár Úr! Gyermekem tanulási nehézségekkel küzd, legalábbis ezt a szakvéleményt állította ki róla a pedagógiai szakszolgálat. A gyógypedagógus pedig azt mondta, kaphatna esetleg SNI kódot is, miszerint a gyerek sajátos nevelési igényű, ami az egyetemi felvételkor többletpontokat jelentene neki. Szeretném kérdezni, hogy az önök iskolájában lehet-e tanulni SNI kóddal?
   – Kedves Szülő! Iskolánk SNI tanulót nem tarthat diákjai között, számára iskolánkat nem lehet kijelölni. Kérem, gondolják át, szeretne-e itt tanulni a továbbiakban.
   – Kedves Tanár Úr! Köszönöm a gyors választ. Lemondunk az SNI-ről. 

   99.

  – No, ez így nem megy tovább! Hogy óra alatt állandóan beszélgessetek. Osztályfőnöki jogkörömmel élve elültetlek benneteket egymás mellől! Méghozzá azonnali hatállyal.
   – Jaj, ne tegye, tanár úr!
   – De bizony teszem! Változtatunk az ülésrenden: ketten helyet cserélnek. Méghozzá… hm… ott még egy beszélgető páros… de az nem jó… ott még egy… nem, azt is jobb békén hagyni… meg ott is egy! Na, az a jó! Akkor tehát te innen, a középső padsor elejéről meg te, amonnét az ablak felőli padsor közepéről fogjátok a cókmókotokat. Most!
   – De gondoljon bele, tanár úr, a jelenlegi szomszédom tanulmányi szempontból jó hatással van rám… És ha elülteti mellőlem, egészen biztosan romlani fog a tanulmányi átlagom, és evvel az osztályé is! Akarja ezt a tanár úr? Azért romoljon az osztály statisztikája, mert valaki, aki nem én vagyok, beszélget a padszomszédjával? 

   100.

   – Az osztálykirándulásunkhoz adatokat kell leadnom. Mindenkit kérek, írja a lapon a neve mellé, legyen szíves, a személyi igazolványa számát. Az anyja nevét és a lakcímét már megfejtettem a naplóból.
   – Bocsánat, tanár úr! Az én címemet is tudja?
   – Igen.
   – Megkérdezhetem, mi az?
   – Már miért kérdezed? Te nem tudod, hol laksz?
   – Milyen humoros a tanár úr… De tudom. Csak azt kérdezem, hogy mi a vége.
   – A vége? Pont.
   – Az a vége, hogy pont?
   – Az. Mert a házszám után pontot teszünk.
   – Jó, jó… Akkor mi van a pont előtt?
   – Egy B betű.
   – Na, éppen ez volna az. A B nem B, hanem A.
   – Tehát nem az 1/B.-ben laksz, hanem az 1/A.-ban?
   – Úgy van.
   – Javítottam.
   – Köszönöm. Jaj!
   – Mi baj?
   – Visszajavítaná, tanár úr? Most jut eszembe, mégis inkább az 1/B.-ben lakom. 

   101.

   – Vállalsz portréfotózást?
   – Ma?
   – Nem. Holnap.
   – Holnap? Holnap már vállalok. 

   102.

   – Elénekelnétek a következő ünnepélyen négyen egy dalt? Tavaly az osztályesten olyan gyönyörűen vokáloztatok…
   – Igen.
   – Igen!
   – Hát jó…
   – Én csak akkor énekelek, ha nem látszom.
   – Mindent megoldunk. Viszont kéne hozzá egy-két próba.
   – Tanítás után?
   – Talán akkor a legjobb… Amikor már üres az iskola. Mert ha ti négyen kieresztitek a szopránjaitokat…
   – Tanár úr, az is énekeljen, aki mezzo? 

   103.

   – Iszonyú rendetlen vagy, lányom.
   – Tudom, tanár úr. Sajnos.
   – Otthon is?
   – Igen, tanár úr. Sajnos otthon is.
   – És még edzésen, az öltözőben is?
   – Nagyon sajnálom, de ott is.
   – A nagyszüleidnél is?
   – Sajnos náluk vagyok a leginkább.
   – Mondd, te mindenhol rendetlen vagy?
   – Őszintén sajnálom, de én mindenhol. Higgye el, tanár úr, nekem a legkellemetlenebb, mert velem mindenki csak a rendetlenségemről beszél.
   – Mondd! Nem lehetne, hogy kipróbáld, milyen rendet tartani magad körül? Legalább annyira, hogy észrevehető legyen a különbség? És akkor új világ nyílna meg előtted, és tudnál másról is beszélgetni?
   – Ó, az de jó lenne! De sajnos rendetlennek lenni, tetszik tudni, kényelmes. Mert én lusta is vagyok ám, tetszik tudni. 

   104.

   – Amióta visszajöttetek a szünetről, nem tanultok, pedig ez volna az első számú kötelességetek. Viszont a szabadságjogaitok gyakorlása? Na, az maximumon! Egyikőtök-másikatok ráadásul olyan hangot enged meg magának, ami hozzá is méltatlan, ráadásul órán hangerőben is, amikor pedig figyelni kéne! Az őszi szünet alatt szörnyekké változtatok!
   – De tanár úr, ez rám nem vonatkozik… Én nem…
   – Jó, rád tényleg nem, azért panaszkodom a többiekre éppen neked, bocs… Avval meg, hogy szervezem nektek a mindenféle finomságokat, a kirándulást, a projekteket, az extrákat, csak magamnak csinálok pluszmunkát, mert ti meg se érdemlitek! Undok fráterek vagytok! Elmegy tőletek az ember kedve!
   – Tanár úr, ebben az ügyben én hadd maradjak Svájc… 

   105.

   – Hoztam az igazolást.
   – Köszönöm. Mennyit is hiányoztál?
   – Hát… a szünet előtt néhány napot… aztán néhányat a szünet után…
   – Te! Ezen az igazoláson rajta a neved, az orvos aláírása, az orvos pecsétje… De nincs dátum! Hogy mettől meddig! Ez így…
   – Ó, tanár úr biztosan ki tudja deríteni a naplóból, mely napokon hiányoztam! Kitöltené úgy az üres rubrikákat, hogy mindannyiunk elvárásainak megfeleljen? 

   106.

   (1)
   – Veszem észre, behoztad a teádat a stúdióba. Mint tudod, itt se enni, se inni nem szabad, mert veszélyes az eszközökre… Veled most kivételt teszek, viszont átteszem a műanyag poharadat a kamerák mellől az ablakpárkányra, mert tapasztalatból tudom, hogy a teák maguktól ki szoktak ömleni…
   – De ott, az ablak mellett, nagyon kihűl!
   – Valószínűleg kihűl, viszont biztosan nem borul föl. Nos, eme kis intermezzo után kezdhetjük az órát?
   (2)
   – Tanár úr, némi baj történt… Ahogyan óra végén indultunk ki, és levettem az ablakpárkányról a teámat, az ajtó előtti tülekedésben valaki meglökött, és…
   – A rézfánfütyülőjét! A teremburáját! Hát nem ezt mondtam éppen? Hát nem erről beszéltem? A cipőtalpatokkal meg szét is hordjátok azt a cukros löttyöt, minden ragadni fog…
   – Miért kiabál a tanár úr? Én is kiabálhatnék, hogy hova lett a teám! Bár nem kár érte, úgyis kihűlt. 

   107.

   – A mai nyelvtanórán anyanyelvünk rétegződésével foglalkozunk. Először persze tisztázzuk, mit tekintünk anyanyelvnek. Nektek mi az anyanyelvetek? Te minek tekinted magad?
   – Hát… félig magyarnak, félig horvátnak.
   – És melyik nyelvet tartod anyanyelvednek: a magyart vagy a horvátot?
   – Hát… anyukám ugyan magyar, apukám a horvát, de… horvátul jobban beszélek. Mert eddig Horvátországban éltünk, horvát iskolába jártam.
   – Milyen állampolgár vagy?
   – Kettős. Magyar is, horvát is.
   – Akkor hát…? Ki vagy te?
   – Hát én én vagyok! Horvátul álmodom, viszont magyarul káromkodom. 

   108.

   – Tanár úr, azt lehet, hogy aki a bálon a hangtechnikáért felel, megvárja a bál végét, hogy el is pakolja a hangfalakat, a kábeleket…
   – Lehet, persze hogy lehet! Mondhatnám, munkaköri kötelessége.
   – …és hogy akkor, mert nem tudnak értem jönni a szüleim, nem mennék haza, hanem…
   – …???
   – …arra az éjszakára, pontosabban hajnalra meg reggelre a kollégiumban kapjak átmenetileg egy ágyat, ahol tudnék aludni?
   – Megoldjuk, fiam. Igény szerint még jóéjtpuszit is szerzünk valakitől.
   – De nem mindegy, tanár úr, hogy kitől! 

   109.

   – Megnéztem az osztályzataimat, és… azok az osztályzatok nekem nem jók. Így aztán gondolkoztam az őszi szünetben.
   – Nem lep meg, hogy gondolkozol.
   – Csakhogy jutottam is valamire! Mert én akarok kezdeni magammal valamit! Azt még nem tudom egészen pontosan, mit, de valamit. És ahhoz ezek a jegyek biztosan nem jók.
   – Aha.
   – És… megnéztem az irodalomfüzetemet, és rájöttem, hogy az elmúlt két hónapban nem csináltam semmit, és ami keveset mégis, azt is trehányul.
   – Aha.
   – És arra jutottam, hogy… Szóval újraírtam az egész füzetet. Vetne rá egy pillantást a tanár úr?
   – Hm. Ejha! Hm, hm… Hm. Te! Hogyan csináltad?
   – Hát elővettem a könyvet meg egy új füzetet, aztán olvastam, és írtam. Kijegyzeteltem addig, ahol most tartunk! Tessék megnézni: Moliére-től Goethéig itt van minden. Nem is telt sok időbe. Kéthónapnyi anyag három nap alatt… És nem is ment rá három teljes napom, csak háromszor hét-nyolc óra.
   – És meg is maradt a fejedben, amit leírtál?
   – Tessék bátran kérdezni! Szerintem sok megmaradt.
   – Na, figyelj. Most az összes szeptemberi-októberi osztályzatodat áthúzom, és helyettük beírok két ötöst. Vagyis most ötösre állsz. De!
   – Ne is mondja tovább, tanár úr! Ha megint visszaesnék, megérdemlem, hogy visszaírja az összes kihúzott jegyet.