Lájvszkúl Dájölogsz 12.
(2016. november 14. és 20. között)

   110.

   – Hú, lányom, egyik napról a másikra micsoda rend lett körülötted! Sehol egy szemét!
   – Azért, mert mostantól tudatosan élek!
   – Tudatosan…?
   – Tudatosan leszoktatom magam a rendetlenségemről!
   – És mit kezdesz a rendetlenségedet kiváltó lustaságoddal?
   – Kicsit nehezebben, de arról is leszoktatom magam! Arról is tudatosan! 

   111.

   – Tudod, hogy a dohányzásba bele lehet halni?
   – Rá van írva a dobozra.
   – Persze meghalni sok mindentől lehet, például alkoholtól is… Viszont a dohányzásról egyértelműen kimutatták, hogy lassan ölő méreg.
   – Hát… biztosan úgy van.
   – A drogról ugyanezt mondják. Ráadásul az nem is lassan öl.
   – Na, nem, tanár úr, drog semmiképpen!
   – Beszéltem már neked anyám tüdőrákjáról? Hatvannyolc évesen vitte el. Az élete nagy részét végigcigarettázta.
   – Tanár úr anyukájának nem is tetszett öregnek lenni…
   – Te is bele fogsz halni, ha cigizel.
   – Én…
   – Jobban szeretném, ha te jönnél el az én temetésemre, mintha nekem kéne elmennem a tiédre.
   – Most miért beszél ilyen szomorú dolgokról a tanár úr? Még mindketten olyan fiatalok vagyunk! 

   112.

   – Tessék, az ellenőrződ. Küldi az igazgató. Találsz benne egy barátságtalan bejegyzést, ellátva az iskola pecsétjével.
   – Sejtem.
   – Elmondod az osztálynak, mi történt? Persze csak ha akarod.
   – El, persze. Az, hogy két óra között két másik osztályból két másik diákkal kilógtam az iskolából, hogy az utcán gyorsan elszívjunk egy cigit, éppen jött arra egy tanár, aki azt mondta, hogy ha visszamegyünk, adjuk le az ellenőrzőinket az igazgatóságon.
   – A te ellenőrződet meg az igazgatóhelyettes nyomta a kezembe.
   – Mondta, hogy ez lesz…
   – De nekem nem mondta el, mi történt, csak azt, hogy beszéljem meg veled. Kell tudnom valamiről?
   – Hát hogy órán elővettem a telefonomat… De csak mert föl akartam venni, ahogy a szomszédom figyel, mert, ugye, tanár úr bízott meg minket avval, hogy a következő médiaprojektben mindenki mutassa be a szomszédját! Viszont a tanár meglátta, és felháborodott, hogy egyrészt tilos az iskolában telefont használni, másrészt nincs jogom mások személyiségi jogait megsérteni, és hogy azonnal töröljem ki a felvételt, és aztán szó szót követett…
   – …el tudom képzelni, ha veled valaki vitába mer szállni. Mondtad, hogy tanári instrukcióra tetted, amit tettél?
   – Mondtam, de akkor már minden érv hiábavaló volt.
   – És most mi lesz?
   – Az én ellenőrzőmben is barátságtalan bejegyzés, ellátva pecséttel? 

   113.

   – De jó, hogy meggyógyultál! És megint itt vagy!
   – Örülök én is!
   – Sokáig ültem egyedül a padban… Nélküled…
   – Unalmas lehetett… Mint nekem otthon. Nélküled.
   – Most végre megint van kivel beszélgetnem!
   – Nincs fontosabb a barátságnál! 

   114.

   – Tisztelt Osztályfőnök Úr! Talán önnek is feltűnt, hogy gyermekünk az elmúlt időszakban nagyon megváltozott. Nagyon eltávolodott tőlünk, zárkózott lett, nemtörődöm és kedvetlen. Hiába próbálunk beszélni vele, nekünk semmit el nem mond. Megszakította a kapcsolatot a barátaival is. Mindig felelősségteljesen viselkedett, de ez az utóbbi időben szintén nem jellemző rá. Kérjük, segítsen abban, hogy elmenjen az iskolapszichológushoz, hátha a vele folytatott beszélgetésekből kiderül, mi történt a gyerekkel, hogyan találhatna újra önmagára. Nem bírjuk nézni, ahogy tönkreteszi önmagát, a szakadék meg hétről hétre nő köztünk! A levelet a gyerekkel küldjük lezárt borítékban. Kérjük, jelezzen vissza, ha megkapta.
   – Kedves Szülők! Kaptam én önöktől egyáltalán levelet? 

   115.

   – Tanár úr! Legyen szíves, adja vissza a telefonomat!
   – Nem tehetem. A kollégám azért vette el tőled, mert az óráján nem figyeltél, hanem játszottál a telefonoddal.
   – Nem is játszottam! Számológépnek használtam, hogy megoldjam a matekpéldát!
   – Figyelj! A telód már harmadszor köt ki nálam… A többiek tudomásul vették, hogy ebben a suliban érvényes egy kétoldalú megállapodás, hogy tanítási időben nincs telózás! Mindenki tudomásul vette, csak te nem.
   – Igen, de nekem nélkülözhetetlen a telefon! Beszélnem kell a szüleimmel is, a nagymamámmal is, az edzőmmel is…
   – Kötöttünk már háromoldalú szerződést is! Te, a szüleid képviseletében édesanyád, a tanárok nevében én.
   – Az a tavalyi szerződés érvényben van az idén is?
   – Határozatlan idejű… Így aztán a telód most egy ideig megint az íróasztalomon alszik. Ahogyan tette már korábban kétszer.
   – Jó, maradjon a telefon. De legalább a kártyát kivehetem belőle? 

   116.

   – Tisztelt Tanár Úr! Tegnap édesanyám megkapta a levelet, mint minden más szülő, amelyben a Tanár Úr leírja, hogy az osztályban kinek hány igazolatlan órája van. Itt jövök a képbe én. Megdöbbentünk rajta, hogy a Tanár Úr kimutatása szerint október 24. és 28. között negyven (40) igazolatlan órám gyűlt össze, ugyanis azon a héten nem hiányoztam az iskolából. Édesanyám emlékszik rá, hogy minden reggel elbúcsúztam tőle, délután pedig beszámoltam az aznap történtekről. Arra gondoltunk: nem lehetséges-e, hogy az előző heti hiányzásom került be a naplóba? Az érintett héten csak október 28-án, pénteken nem tudtam iskolába menni családi okok miatt, az igazolást már csak ki kell nyomtatni, és viszem! Mostantól sokkal jobban fogok ügyelni magamra és egészségemre. Remélem, ez csak félrenézet volt, ugyanis nem szeretnék se az osztályból, se a gimnáziumból kikerülni.
   – Tisztelt Szülők! Kedves Diák! Elnézést, egy héttel elnéztem a naplót. De az utolsó két mondatért megérte. 

   117.

   (1)
   – Szép délutánt, tanár úr! Jelenleg az ügyeletes kórházban ülök röntgeneredményre várva, mivel sportsérülést szereztem… Bokatörésre gyanakszanak, ezért ha holnap nem tudnék iskolába menni, remélem, megérti. Ha tudok frissebb információt, megírom önnek!
   (2)
   – Immár jó estét, tanár úr! Tényleg eltört a bokám. Ezen a héten fekvőgipszes vagyok, de a leckéket beszerzem, és a tanulnivalót pótolom! Nyugodalmas jó éjszakát! 

   118.

   – Tanár úr, ha beteg a szomszédom, és hátul ülök egyedül, előreülhetek más hiányzó helyére, hogy ne legyek annyira magányos? 

   119.

   – Visszaért anyukám Kárpátaljáról, és lefoglalta a szállást az osztálykirándulásra!
   – Komolyan mondod? Ez pompás! És mikorra?
   – Szerdától vasárnapig. Számítanak is ránk!
   – És hol? A városban?
   – Nem… Valahol a hegyekben.
   – Mit gondolsz, hogyan érdemes utaznunk?
   – Hát a vonat nehézkes… Sokat kéne gyalogolni is… A legjobb lenne háztól házig busszal.
   – Kaja?
   – Ó, az is megoldható ott… Még segítenek is.
   – Meg hát programot kéne összeállítani…
   – Abban is szívesen segít anyukám!
   – Akkor hát kezd körvonalazódni a tanév végi osztálykirándulásunk?
   – Bizony, kezd! 

   120.

   – Tanár úr, hol lehet olyan sulilogós, karkötős pendrájvot szerezni, amilyen magának… önnek… a tanár úrnak is tetszik len… van?
   – Az infótanártól vettem.
   – És mibe került?
   – Kétezer forintba. Önköltségi áron.
   – Kétezer? Egy nyolcgigás pendrájvért? Nem is drága! Van még?
   – Amikor én vettem, volt.
   – És mikor lehet venni?
   – Bármikor, amikor megtalálod a tanárt.
   – Már rohanok is! 

   121.

   – A múlt héten találkoztam egy emberrel, akinek elmondtam, hogy munkát keresek a tanulás mellé. Mivel szimpatikus voltam neki, fölajánlotta, hogy dolgozzam náluk. Megállapodtunk, hogy elmegyek az irodájukba megbeszélni a lehetőségeket. El is mentem. Igazi állásinterjú volt! Csakhogy az órarendem és a munkabeosztás összeférhetetlen. De nem volt ám haszontalan az egész, mert megtanultam néhány dolgot, mi fontos egy állásinterjúhoz! Öltözék. Sokkal jobb benyomást teszek, ha nem a „juhé, ideértem, leizzadtam, csapzottan, de itt vagyok” formámat látják. Médiatagozat. Kérte, mutassam meg egy kisfilmemet, ilyen esetekre tehát kéne egy nem amatőr anyag, amit megmutathatnék. Szaktudás. Minden számítógépes vizsga plusznak számít! Notesz. Fölkészültebbnek tűnik tőle az ember, meg hát valahová csak föl kell írni az elhangzó neveket, címeket…
   – Tudod, nincs is egyebem, amit tanítsak azon kívül, hogy: fedezd föl magad, és gondolkodj el rajta. Mellékesen meg, ha most volnék tizenhat éves, minden teketória nélkül kezdeném a fölismeréseimet megvalósítani.