Lájvszkúl Dájölogsz 13.
(2016. november 21. és 27. között)

   122.

   – Mikor mentetek aludni az iskolai bál után?
   – Fél ötkor.
   – Fél ötkor..? Hiszen kettőkor ért véget!
   – Még össze kellett pakolnunk…
   – Egyébként nagyon szép rendet raktatok.
   – Igyekeztünk… Aztán gondolkoztunk is, van-e még értelme lefeküdni.
   – Mind bent aludtatok a suliban? A koleszban? Kaptatok ágyat?
   – Aha! Kicsit gondolkoztunk is, ne menjünk-e inkább haza az első villamossal. De aztán a teljesség kedvéért maradtunk. 

   123.

   – Az igazgató azt mondta, hogy aki dolgozott a bálon, annak elkönyvelnek nyolc órát közösségi szolgálatként… Lehet, tanár úr?
   – Hát dolgozni tényleg dolgoztatok, de… nem abban állapodtunk meg, hogy mindannyian valami megérintős helyen szolgáljátok a közösséget?
   – Abban, persze… De szolgálni lehet a kötelezőnél többet is, nem? 

   124.

   – Na? Mit szólsz a gyerekotthonhoz? El tudod képzelni, hogy ott teljesítsd az ötvenórás kötelező szolgálatodat?
   – Simán.
   – Bírtad? A sérült kiskölykök között?
   – Simán.
   – Nem zavart, hogy nem látnak? Hogy esetleg kezük, lábuk se úgy működik, mint a miénk? Hogy rosszul beszélnek? Hogy többnyire fejben sem… szóval hogy lütyők?
   – Miért? A tanár urat zavarja? 

   125.

   – Valahogy most nem tanulsz olyan jól, mint tavaly. Látom irodalomból, de megnéztem a naplót, hát a többi tárgyból se jeleskedsz…
   – Tudom.
   – Kár. Tavaly azt gondoltam rólad, nagy ígéret vagy. És bár továbbra is gondolom, de most beleközepesedtél a tömegbe.
   – Tudom…
   – Sajnálom. Merthogy úgy egyébként tényleg nagy ígéretnek tartalak!
   – Majd mostantól… Mostantól megint az leszek! Tudom! 

   126.

   – Ma van a szülinapom!
   – Hányadik?
   – Tizenhat!
   – Hú! Akkor már értem, miért kaptál ennyi ajándékot!
   – Tessék megnézni! Még tortám is van!
   – És mennyi csoki… Meg tudsz te enni egyáltalán ennyit?
   – Meg! Vagy… kér belőle a tanár úr?
   – Ó, igazán csak egy kicsit… Csak hogy koccintsak veled, csakis azért! 

   127.

   – Nem vagy te túl sovány?
   – Nem! Illetve igen! Ugye milyen csinos vagyok?
   – Szerintem már-már túl csinos… Fogyózol?
   – Dehogy! Ó, ha tudná tanár úr, mennyit eszem! És mégis! Mit tehetek, ha ilyen szerencsés alkat vagyok! 

   128.

   (1)
   – Megyek fordítóversenyre!
   – Nagyon bölcsen! Tudod: a részvétel a fontos… Ha nem nyersz, semmi baj, viszont tapasztalattal mindenképpen gazdagodsz, hogyan zajlik egy ilyen verseny.
   (2)
   – Te! Ki van téve a tanáriban az indulók listája. Hogyhogy nem láttam rajta a nevedet?
   – Hát mert eddig csak a tanár úrnak mondtam, hogy megyek! 

   129.

   – Hol őrzöd a képeket, amelyeket az iskolai bálon készítettél?
   – Hú, tényleg, azokat nem töltöttem át az iskolai gyűjtőre… Csak a Drive-ra tettem föl.
   – De ahhoz sokaknak kéne hozzáférést adnod. Jobb, ha mégis levarázsolod, hogy az iskolaújság meg az évkönyv szerkesztői is dolgozhassanak a fotóiddal. Egyszerűbb lenne, ha átpakolnád az anyagot a mi szerverünkre.
   – Persze! Máris megyek, és megcsinálom!
   – Talán mégse föltétlenül most… Fél perc múlva becsöngetnek.
   – Ó, nem probléma. A következő óráról hiányzik a tanár, a helyettesnek meg jobb is, ha nem vagyok ott… 

   130.

   – Egy másik osztályból egy lány bevenne a filmjének a forgatásába. Elenged a tanár úr?
   – Hm. Egyrészt örülnék, ha benne lennél. Másrészt… szeretném, ha elsősorban a tanulásra koncentrálnál. Szóval…
   – Ígérem, tanár úr, hogy filmesként tanulni is jobban fogok!
   – Nnna… kössünk alkut. Kezdd el a forgatást, viszont ha azt látom, hogy a jegyeid nem javulnak, visszavonom osztályfőnöki engedélyemet. Rendben?
   – Nagyon! Viszont… azért is szóltam most, mert már ma terepszemléznénk. Elkérne a tanár úr az utolsó óráról?
   – Hát… most az egyszer, kivételesen. Bizalmam tanúbizonyságaként. De holnaptól kezdve a forgatás nem mehet az iskolai elfoglaltságok rovására!
   – Megölelhetem a tanár urat? 

   131.

   – Az én dolgozatom miért hármas?
   – A hármas a közepes. Átlagos, annál nem több, igaz, nem is kevesebb. Olyan közepes.
   – De miért? Tanár úr azt mondta, írhatunk bármit Defoe-ról. Hát én írtam egy filmről, amelynek hasonló a története, mint a Robinson Crusoe-é.
   – Hát ezért közepes! Van is köze, nincs is köze. Nem a regényről írtál, hanem egy regény ihlette filmről. A regény: társadalomkritika. A filmed: kalandfilm. Tehát a dolgozatod több az elégségesnél, de a jó szintjét nem éri el.
   – Akkor… ha jó, sőt jeles akarok lenni, még olvasnom is kell? A fenébe. Értem. 

   132.

   – Ohó, te, krónikus hiányzó! Megint iskolában? Már harmadik napja, egyfolytában?
   – Dehogy, tanár úr! Nem három! Öt! Számolom ám! 

   133.

   – Szeretném, ha beszélgetnél a mellettem álló hölggyel. Nem most: majd egyszer, ha ráértek.
   – Jaj.
   – Ismered?
   – Ő az iskolapszichológus… Néhány hónapja már elmerészkedtem az ajtajáig, de aztán mégse kopogtam be.
   – Csak azt szeretném, hogy beszélgessetek. Van hozzá kedved?
   – Van velem valami baj?
   – Nem hinném. Beszélgetni bármikor lehet, nem csak akkor, ha baj van… Akár most meg is beszélhetitek, hogy mikor beszéltek.
   – Hát... jó. Megpróbálom. De csak a tanár úr kedvéért. 

   134.

   – Így, lófarokban, jobb a hajad!
   – Tényleg jobb?
   – Tényleg! Legalábbis nekem, személy szerint, jobban tetszik így, mint kibontva, amikor az arcod elé lóg.
   – Tényleg így jobb? Nahát! Azt hittem, úgy jobb! 

   135.

   – Anyukám mondta, hogy ízlett a tanár úrnak a süti, amit hozott a fehérasztalos szülői beszélgetésre.
   – Jaj, anyukád most biztosan azt gondolja, hogy az ofőd valami haspók…
   – Arról nem beszélt, hogy mit gondol a tanár úrról… Csak arról, hogy mondjam el, hogyan kell a szotyis sütit csinálni. Nagyon egyszerű ám! Elküldte a receptjét. Tetszik látni? Kell tíz deka margarin, négy evőkanál tej, tíz deka cukor, négy evőkanál liszt és húsz deka szotyi. Össze kell keverni, kiskanállal zsírpapírra tenni, száznyolcvan fokon tíz percig sütni. Lesz belőle úgy… negyvenöt süti. És anyukám lelkemre kötötte, hogy kívánjak jó étvágyat a tanár úr kedves családjának!