Lájvszkúl Dájölogsz 15.
(2016. december 5. és 11. között)

   151.

   – A hétvégén megvágtam életem első filmjét!
   – Örülök!
   – Nagyon jó érzés!
   – Elhiszem.
   – Nem teljesen egyedül vágtam… Teljesen egyedül nem tudtam volna.
   – Eleinte mindenkinek elkél a segítség.
   – De azért mégis én vágtam! És mégis az én filmem!
   – Persze. A filmet a rendező jegyzi, a rendező meg egyértelműen te voltál.
   – Most számítógépre gyűjtök! Hogy ha még forgatok filmet, márpedig fogok, bármikor megvághassam. Én! Mert most egy barátom gépén dolgoztunk… Mármint azén, aki segített.
   – Hát igen. A média költséges.
   – De olyan jó érzés! 

   152.

   – Hát, tanár úr, nem értékelték a filmünket a középiskolások fesztiválján.
   – Ne búsulj. Tudod, a díjakat nem kapják, hanem adják.
   – Lenyomtak minket a giccsek…
   – Talán csak nem az olyan hangvételű filmeket futtatták most, amilyen a tiétek.
   – Hát…
   – Szomorú vagy?
   – Hogy nyerünk, azt nem reméltem, de helyezésben bíztam… 

   153.

   – Hűha! Milyen különleges csomóra van kötve a nyakkendőd!
   – Ühüm! Tényleg különleges!
   – Hogy az imént én mutattam meg, hogyan lehet viszonylag egyszerűen megkötni egy nyakkendőt, megmutatnád te is, hogyan lehet összehozni a te csomódat?
   – Hát… Nem igazán próbálkoznék vele…
   – Aha! Nyakkendőkötésben apád a mester!
   – Hát… Nem is ő…
   – Hanem…?
   – Ez a nyakkendő, tudja, tanár úr, így vehető készen, ahogy van. Tépőzáras. Csak össze kell nyomni hátul, a gallér alatt. 

   154. 

   – Bocsánat a késésért! Összeütközött két metró…
   – Jaj-jaj! Vannak sérültek is?
   – Azt nem tudom. Hirtelen lökést éreztem, aztán mindenkit leszállítottak, és várhattuk a pótló buszt. Olyat meg hiába indítottak kétpercenként, annyira tömöttek voltak, hogy nem lehetett rájuk felférni. Igazolást meg persze nem adtak, de a kép a balesetről már kint van a neten, most néztem meg a telefonomon! Elfogadja igazolásnak a tanár úr? 

   155.

   – Te is a metró miatt késtél?
   – Igen. Hallotta már a tanár úr, hogy összeütközött két szerelvény?
   – Igen. Merthogy többeket is érintett az osztályból. Rajtad kívül még három társadat.
   – Az előfordulhat! Néha jövünk is együtt.
   – Mondd, ők miért értek be hozzád képest fél órával előbb? 

   156.

   – Na, mit gondolsz a Csongor és Tünde színpadi változatáról?
   – Nekem valahonnét ismerős ez a darab! Valami klasszikus lehet.
   – Esetleg ismerhetnéd a nyári kötelező olvasmányokból…
   – Igen…? Voltak a nyárra kötelező olvasmányok?
   – Voltak bizony!
   – Ó, attól még lehet klasszikus! Én már vagy három hasonlót láttam. 

   157. 

   – Igen Tisztelt Tanár Úr! Az e havi médiás projektmunkámat nagyon elrontottam. Olyan értelemben, hogy mindig elnapoltam, három és fél hétig lényegében nem csináltam semmit, csak a leadás előtti napokban kezdtem el foglalkozni vele. Csakhogy váratlanul kiderült, hogy nem tudom kezelni a vágóprogramot. Nagyon hülyén érzem magam emiatt, mert tudom, hogy egy hónapja bejelentett dologról van szó, és hogy én ennyire elbizakodva, az utolsó pillanatra hagytam a dolgot. Nagyon nagy lelkifurdalásom van amiatt, hogy kevesebbet teszek le az asztalra a tőlem elvártnál. Holnap nem is leszek az iskolában, hogy összeszedjem magam, és elvégezzem a feladatomat! Tudom, a tanulás az első, de be kell pótolnom ezt a lemaradást, mindemellett pedig haladni fogok itthon az iskolai tananyaggal is! Csak annyit szeretnék még mondani, hogy biztos feltűnt már magának, nagyon gyengén tudok csak érvelni. Gondolatban tudok, kimondva már kevésbé! Igyekszem ezen minden erőmmel javítani, bár szerintem ez nem mutatkozik meg annyira, amennyire én szeretném. Szóval lényeg a lényeg: habár nem feltűnő, de én igyekszem! Kérem, higgye el, hogy nagyon tisztelem a szeretetét és kitartását velünk kapcsolatban! 

   158.

   – Ott hátul lesz egyszer rend?
   – Egyszer biztosan.
   – Önmagától?
   – Hát én azt nem tudom.
   – Nohát… Tán nem te ültél ott a szünetben? Nem te álltál föl fél perce onnan? Láttalak a saját szememmel!
   – Akkor tényleg én lehettem.
   – Így aztán szerinted kinek kéne ott rendet raknia?
   – Nekem biztosan nem. Amikor odaültem, már így volt.
   – Azért én kivárom itt azt a rendet, ifjú barátom, amit te most rakni fogsz, ha tisztelettel megkérlek rá.
  – Ja, ha megkér a tanár úr, az teljesen más. Kérésre akár más után is rendet rakok! 

   159.

   – Nnna! Őszintén örvendek, hogy sikerült kinyitni az osztályterem ajtaját! Két perce dörömbölök a kulcsra zárt ajtón! Megkérdezhetem, miért csuktátok magatokra belülről?
   – …
   – Ha nem válaszoltok, kérdezem másképp. Ki zárta be az ajtót?
   – …
   – Ha erre sincs válasz, kérdezem egyenként. Te zártad be? …Te zártad be? …Te zártad be?
   – …
   – Ha utólag senki nem vállalja magára, attól előzőleg csak be kellett zárnia valakinek! Valakinek, aki bent volt. És nem értem, miért hallgat az, aki tudja magáról, hogy ő fordította el a kulcsot a zárban. És nem értem, miért nincs benne annyi becsület, hogy megmondja. Ígérem, semmi baja nem lesz, csak szeretném tudni, ki az a mafla, aki életveszélybe sodorja a többieket… Ha valamiért ki kéne rohanni az osztályteremből, nem tudnátok. Kiugrálnátok a harmadik emeleti ablakokon?
   – …
   – Hát jó. Most először nem értelek benneteket.

   160.

   – Tanár úr, holnap hiányozni fogok egy napot, és nem tudom, ilyen hiányzásra honnan kell igazolást szerezni…
   – Föllebbented a fátylat a rejtélyről? Talán segíthetek.
   – A helyzet az, hogy… holnap lesz a szüleim válópere. Amire engem is beidézett a bíróság tanúnak.
   – Jaj. Bocs, ha tapintatlan voltam.
   – Nem olyan nagy baj, hogy elválnak! Sőt így jobb. Rossz az volt, amíg együtt éltek. Amióta apu elköltözött, megszűntek az állandó veszekedések. Most béke van. 

   161.

   – Engem miért tetszett elültetni?
   – Mert sokat beszélgettél a szomszédoddal.
   – De más is beszélget a szomszédjával…
   – Nem annyit, mint ti. Három nagyon sokat beszélgető pár volt, ezért csináltuk a hármas cserét.
   – És visszacsinálni nem lehet?
   – Miért, a sok beszélgetést lehet? 

   162.

   – Mondd el a verset, amelyet mára kellett megtanulni.
   – Jaj, nem tudtam, hogy mára meg kellett tanulni! Hiányoztam.
   – Ez a 21. században már nem érv. Amikor folyamatosan onlájn lógtok a fészbukon!
   – Nem szólt senki.
   – Te talán kérdezted a többiektől, hogy van-e valami feladat mára?
   – Nem… Mert beteg voltam.
   – Bocsánat az illetlen kérdésért: valamiféle agybajod volt?
   – Lázas voltam. Náthás. És fájt a torkom.
   – Hány fokos lázad volt?
   – Harminchét fölött!
   – És fájó torokkal, két orrfújás között, némi hőemelkedéssel nem lehet megtanulni egy verset?
   – Hát… másnak biztosan. Én a gyógyulással voltam elfoglalva. 

   163.

   – Tanár úr, tényleg tarthatok irodalomórát a kilencedikeseknek?
   – Hiszen már lefixáltuk!
   – És miről tartsak?
   – Miről szeretnél? Ugyanazt tanulják az idén, amit ti tavaly. Az antikvitás végén tartanak, még jön a Biblia, aztán kezdik a középkort.
   – Na, a középkor! Az jó lesz.
   – Akkor nosza… Augustinus vagy Assisi Szent Ferenc?
   – Inkább az utóbbi… És a végén adjam föl nekik memoriternek a Naphimnuszt? Ahogy nekünk is kötelező volt?
   – Naná!
   – És mit csináljak az egész órán?
   – Te leszel a tanár! Tervezd meg percről percre! Én csak beülök hátulra, hogy lássalak-hallgassalak téged, meg közben figyeljem, hogyan dolgoznak a közös diákjaink.
   – Muszáj tanár úrnak is bent lennie?
   – Muszájnak nem muszáj, de… szívesen ott lennék.
   – Hát jó. Ha nem muszájból jön, akkor jöhet! 

   164.

   – Engedélyét kérem gyermekem pénteki bécsi útjához. Az iskola szervezésében megy az egynapos kirándulásra. Szülői igazolást visz majd.
   – Őszintén megmondom, nem örülök. Magunkkal se értek egyet, miért kell tanítási napra fakultatív kirándulást szervezni. A feleségem sulija is csinálja, de ők szombaton. Ráadásul a gyerek a délutáni hajléktalanszállós programról is lemarad... Viszont szülői igazolás nem kell, mert a program iskolai elfoglaltságnak számít.
   – Teljesen egyetértek, tavaly nem is engedtem el gyermekemet, de az idén meglágyult a szívem. 

   165.

   – Én nem akarok beljebb menni!
   – Sosem láttál még hajléktalanszállót belülről?
   – Nem. És nem is szeretnék.
   – Jó. Ha már eljöttünk, én megyek tovább a többiekkel. Te várj meg bennünket kint.
   – Félre ne értse, tanár úr, nem a hajléktalanokkal van bajom. Hanem a szaggal.
   – Nincs semmi baj. Mi se maradunk sokáig.
   – Nem haragszik?
   – Dehogy haragszom. Talán a világra, talán arra.