Lájvszkúl Dájölogsz 16.
(2016. december 12. és 18. között)

   166. 

   – Tehát? Ki teljesítene közösségi szolgálatot egy hajléktalanszállón?
   – Én!
   – Jól megfontoltad…?
   – Igen!
   – Nem viszolyogsz…?
   – Nem.
   – Képesnek érzed magad, hogy eljárj arra a környékre, és ott, abban a szagban ruhákat válogass?
   – Igen.
   – Miért vállalod? A közösségi szolgálatról ugyan mindannyian tudjuk, hogy kötelező, de… senki nem mondja, hogy a lehetőségek közül konkrétan ezt kell választani. Bevallom, még nekem is nehéz volna.
   – Talán éppen ezért. 

   167.

   – Nézd, amilyen pályára te készülsz, ott nem fordulhat elő az, hogy gyöngén érezd magad.
   – Értem.
   – Ha, mondjuk, egy híradó fél nyolckor kezdődik, és te szerkeszted, esetleg te vagy a műsorvezető, akkor a nézőt nem érdekli, hogy gyöngélkedik-e a stáb bármely tagja. A néző hozzá akar jutni szeretett tévéműsorához, méghozzá az elvárt színvonalon.
   – Értem.
   – Na, akkor most, amikor a filmjeiteket nézzük, és a tanulságaikat elemezzük, kimész, mert vacakul vagy?
   – Maradok. 

   168.

   – Azt lehet, tanár úr, hogy holnap ne legyek médián, hanem helyette tornaversenyre menjek?
   – A projektmunkád már kész, ugye?
   – Persze.
   – A múlt héten már láttuk is?
   – Persze.
   – Tudod, felőlem akár a fél osztály elmehetne tornaversenyre! Az csak a kérdés, hogy inkább az a fele-e, amelyik nem csinálta meg, és már nem is csinálja meg határidőre a feladatát… 

   169.

   – Nem tudom, tanár úr, mihez kezdjek vele.
   – Én sem, anyuka.
   – Már annyi mindent próbáltam… A múlt nyár elején megbeszéltük, hogy minden nap matekozunk egy órát.
   – És?
   – Hát… valahogy elkallódott. De aztán nyár végén megbeszéltük, hogy iskolaidőben mindenképpen nekifogunk. Hétvégén is.
   – És?
   – Hát… eddig valahogy mindig közbejött valami.
   – De egy ilyen közös munkához ketten kellenek…!
   – Hát ez az.
   – Az nem lehet, hogy anyuka is…?
   – Gondolja, tanár úr? Mert én néha már arra gyanakszom, hogy teljesen rám ütött ez a gyerek! 

   170.

   – Kérlek, beszélj a padszomszédoddal! Te is panaszkodsz, hogy nem férsz vele egy padba, mert téged is kiszorít a rendetlensége… Ha én beszélek vele, akkor csak azt érzi, hogy már megint egy felnőtt ostorozza. De ha te, akkor talán fölfogja, hogy egy kortársa vélekedik róla így.
   – Beszélek vele, tanár úr.
   – Értesd meg vele, hogy így nem lehet. Nem lehet ilyen szétszórt. Nem lehet ilyen nemtörődöm.
   – Beszélek vele, ígérem.
   – Magyarázd el neki, hogy én vagyok az utolsó, aki fogja a kezét. Ha elengedem, rajtam kívül nem fogja senki. De ha ennyire nem akarja, hogy fogjam, mert a totális szabadság birodalmába vágyik, hát…
   – Tényleg beszélek vele. Bízhat bennem. 

   171.

   – Mi a baj?
   – Hát…hüpp-hüpp… hogy…brühühü…elkéstem…
   – De mitől rémültél meg ennyire?
   – Hát…hüpp-hüpp…mert…hüpp-hüpp…elkéstem…
   – Késni valóban nem szerencsés, de azért annyira mégse dőlt össze a világ, hogy ennyire fölzaklasd magad…
   – Jaj…brühühü…tényleg elkéstem…
   – De, kislányom, nem akkora a baj… Na… Ugyan… Jöjjön már ide valaki, és ölelgesse meg…! 

   172.

   – Tanár úr, tegnap óta fáj a torkom, reggelre be is rekedtem, beszélni sem tudok, szóval nem fogom tudni elmondani a verset, amit mára kellett megtanulni…
   – Ó, nem probléma. Ha Berzsenyi le tudta írni azt a hatszor négy sort, le tudod te is. 

   173.

   – Tanár úr! Utálom, hogy kora reggel, sötétben, hidegben be kell jönni az iskolába!
   – Te is? 

   174.

   – Látom, az iskolai gép, ez, ami itt van a stúdióban, fathuszonnéggyel dolgozik… Hát egyszer járt nálam egy hádécé vinyó, és bekerült az én két, hádéa meg hádébé vinyóm mellé. Viszont az egyik üres extéhárom hádébéhét partíciómra egy megabájtperszekundum sebességgel ment a másolás. Néztem az udéemát, végül rájöttem, hogy a partíciómmal van a baj. Másoltam gyakorlatilag az összes vinyó között, extéhárom és fatharminckettő között, mindenhol stabilan húsz-harmincöt megabájtperszekundum volt, csak ennél nem. A kernel nem indult el, mert túl régi, hát partíciót töröltem, csináltam oda fatharminckettőt, igaz, ráment egy konzol, de írja húsz-harminc megával.
   – Egyszer majd elmagyarázod, mi a franckarikáról beszélsz? 

   175.

   – Ha már így összefutottunk a folyosón, és tanár úrnak lyukasórája van, én meg föl vagyok mentve tesiből, megkérdezhetem a tanár urat, mit gondol rólam? 

   176.

   – Már megbocsásson, tanár úr, de valaki szólhatott volna, hogy nem tart fogadóórát a matektanár! Időben bejelentkeztem hozzá, és kizárólag azért rohantam be az iskolába, hogy vele beszéljek!
   – Ezt most miért nekem mondja, apuka? Nekem kellett volna számon tartanom, hogy mit csinálnak, vagy nem csinálnak a kollégáim? És ha megtudom, nekem kellett volna a szülőket értesítenem róla?
   – Ezt én nem tudom… Csak azt, hogy szerintem a kommunikációnak kölcsönösnek kellene lennie! Ha mi szólunk, amikor a gyerek megbetegszik, az iskola is szólhat, ha egy tanár beteg.
   – De ezt most miért nekem, egy másik beosztott szaktanárnak mondja, apuka? Olyannak, aki éppen kezd megnáthásodni, de itt van, és tartja a fogadóóráját?
   – Mert tanár úr az osztályfőnök! 

   177.

   – Befizetted a pénzt?
   – Milyen pénzt?
   – Tudod, az osztálykassza!
   – Osz-tály-kasz-sza?
   – Osztálykassza! Megbeszéltem veletek is, megbeszéltem a szüleitekkel is, hogy gyűjtünk váratlan kiadásokra. Persze végső soron anyátok, apátok fizeti, ti csak pénzes postás vagytok…
   – Hát én hírét se hallottam semmiféle osztálykasszának, tanár úr. 

   178.

   – Tanár úr, a holnapi magyardolgozat témazáró dolgozatnak minősül?
   – Akár.
   – Verselemzés lesz?
   – Lehet.
   – Berzsenyiről minden? Kánon, életrajz, pályakép, művek?
   – Is.
   – De így miből készüljünk?
   – Berzsenyiből.
   – De biztosan holnap írjuk?
   – Na, ez az egy biztos! 

   179.

   – Anyukám küldi ezt a papírt. Látja, tanár úr, nem felejtettem odaadni! A tanár úrnak kell vele valamit csinálnia. Anyukám üzente is, hogy mit, de azt én nem jegyeztem meg.
   – Én tudom. Hívott telefonon. El kéne menned a nevelési tanácsadóba, hogy nézzék meg, miért nem ragad meg az emlékezetedben a tanulnivaló, hiába görnyedsz órákat a tankönyvek fölött.
   – Miből gondolja tanár úr, hogy nekem nem ragad meg a fejemben semmi? Nem emlékszem semmiféle feledékenységre! 

   180.

   – Nem tanultok, büdös kölykök. Huszonnyolcból tizenkettőtöknek gyöngék a jegyei. És sokat hiányoztok. Annál többet már csak késtek… Már beleszoktatok a gimnazista létbe, viszont még távolinak látszik a vége. Pedig… Nektek három év múlva, ilyenkor, az első vizsgaidőszakotokra kéne készülni. Hányan szeretnétek egyetemre menni? Egy kivétellel mindenki? Hány napotok van addig? Mennyi háromszor háromszázhatvanöt? Van tehát ezerkilencvenöt nappalotok és éjszakátok… Legalább mondjatok szeretett osztályfőnökötöknek valami biztatót…
   – Mindjárt itt a karácsony, tanár úr!