Lájvszkúl Dájölogsz 19.
(2017. január 2. és 8. között)

   193.

   – Szeretett Gyermekeim! Boldog Új Évet! Sőt, ami különösen ránk fér: eredményekben, mi több, sikerekben gazdagot!
   – Elnézést, tanár úr, hogy zavarom, viszont gondoltam, a szünet végén felnézek a suli honlapjára, hát látom, keddre van kiírva a sulikezdés, a többiek meg szerdáról beszélnek… Szóval mi most a helyzet? Köszönöm előre is a válaszát, további jó szünetet (már amennyi van még belőle)!
   – Kedden már jó tanulást. Még otthon. 

   194.

   (1)
   – Mellékelten küldöm a fogalmazásomat a félévi jegy javításához Az ifjú pápa című sorozatról. Nagyon igyekeztem, de sajnos nem tudtam többet írni.
   – Két nap késéssel a megbeszélt terjedelem felét küldted. De rajtam ne múljon, adok rá egy ötöst, így a félévi értesítődben egy jeggyel jobb szerepel majd! Remélem, Sorrentino-rajongó lettél: nézd meg A nagy szépséget és az Ifjúságot is!
   (2)
   – Elnézést a késedelemért, tudom, már nem tetszik elfogadni, de remélem, még el tetszik olvasni a véleményemet Az ifjú pápáról. Már tegnap kész lettem vele, de úgy írtam fel, hogy a mai napig lehet küldeni, és csak most szembesültem osztálytársaimtól, hogy tegnap kellett volna. Kérem szépen, vessen rá egy pillantást, nagyon fontos lenne a számomra!
   – Van szemed a filmhez, ha foglalkoznál vele, akár lehetne belőled filmkritikus. A félévi jegyeden ugyan javítottál, de ha egy médium kulturális rovatában dolgoznál, mivel nem tartottad be a leadási határidőt, most kirúgnának. 

   195.

   – Fiam világéletében jó volt matekból, általánosban versenyekre járt. Tavaly azt mondta a tanárnő, hogy a legjobbak között van az osztályban, nagyon jó esze van a matekhoz. Az év végén négyese volt. Most pedig, röpke két hónap alatt, lenullázódott! Azt szeretném kérni – a gyerekkel folytatott beszélgetés alapján –, ha van rá lehetőség, intézze el, legyen szíves, hogy átkerülhessen a másik csoportba. Amikor beteg volt a tanárnő, fiam a másik csoport óráira járt, és azt mondja, ott sokkal jobban megértette a magyarázatot!
   – Ha azt gondolja egy család, hogy a problémák megoldása a menekülés, azon egy ofőnek el kell gondolkoznia.
   – Köszönjük! 

   196.

   – Drága Tanár Úr! Nem hiszem, hogy tudok iskolába menni! Belázasodtam, és ágyhoz vagyok kötve. Tudom, nem kéne hiányoznom többet, éppen ezért megpróbálok erőt venni magamon. De ha nem sikerülne, akkor elnézést.
   – Vigyázz az egészségedre, kedves fiam. Többre vagy hivatott annál, hogy adott alkalmakkor ne végy erőt magadon.
   – Voltam orvosnál, azt mondta, egyelőre ne menjek emberek közé. De mindenképpen megyek, amint jobban vagyok! Az erővétel meg azért nem jött össze, mert édesanyám nem akarta, hogy emiatt rosszabbodjon az állapotom. 

   197.

   – Tanár úr mit kapott karácsonyra?
   – Könyvet, aksitöltőt… És te?
   – Hajfestéket, sminkkészletet, púdert, rúzst, manikűrkészletet, körömlakkot meg körömlakklemosót, testápolót és sampont… Meg egy hajszárítót!
   – Gazdag Jézuskád volt!
   – Csupa csajos dolgot hozott, ugye? Vajon honnan ért ilyesmikhez is a Jézuska? 

   198.

   – Milyen volt a lekvár?
   – Milyen lekvár?
   – Hát a narancsos, amit karácsonyra kapott tőlünk a tanár úr!
   – Ja, hogy a narancsos lekvár! Hát az… finom volt! Kösz a család nevében.
   – Akkor húsvétra kétszer annyit hozok! Vagy hozzak már most? 

   199.

   – Tanár úr, nézzen csak a padszomszédomra, ahogyan indul hazafelé! Nézze meg, milyen fekete kabátot, fekete, széles karimájú kalapot hord… Tanár úr szerint melyik vallási felekezet tagjai öltözködnek így? Mi a véleménye erről a tanár úrnak? 

   200.

   – A karácsony előtt írt irodalomdolgozataitok alapján tizenhármatok tárgyi tudása elégtelen. Alig minden második tanítványomnak van némi sejtése arról, kicsoda Berzsenyi Dániel, akinek a költészetével négy órát foglalkoztunk. Ötös írásmű mindössze kettő született. Egy sor, egy-két szó se ragadt meg túlnyomó többségetek emlékezetében, hiába hallgattunk az órákon verseket. Na, most mit gondoljak rólatok, kedves diákjaim?

   201.

   – A meseszövésed fordulatos, az elbeszélő hang beleélős, a párbeszédeid feszesek… De tedd a kéziratodat olvashatóvá! Én még csak-csak végigbogarásztam, de egy komoly szerkesztő, ha így küldenénk el neki, nem szánna rá időt! Mindenekelőtt emeld ki a fejezetcímeket. Tördeld a szöveget bekezdésekre. A párbeszédekben formázd át a rövid kötőjeleket hosszú gondolatjelekre! És föltétlenül javítsd ki az összes helyesírási hibát… A legkevesebb, hogy nézz át mindent, amit a szövegszerkesztő helyesírási programja pirossal vagy zölddel aláhúz!
   – Nem is gondoltam, hogy egy regénnyel ennyi munka van!

   202.

   – Te jó tanulónak indultál…
   – Szeretnék is maradni.
   – Csakhogy leálltál.
   – Bizonyos mértékig…
   – Ez már marad így…?
   – Á, ugyan! Semmiképpen… Elkezdek megint tanulni.
   – Gondolod, hogy még behozod a lemaradásaidat?
   – Persze. Biztosan! Tavaly is ugyanezt csináltam: az első félévben kieresztettem, de a másodikra összeszedtem magam.
   – Most vagy tizedikes. Aztán tizenegyedikes leszel. Aztán tizenkettedikes… Még két és fél év.
   – Na, nem… A tizenegyediket és a tizenkettediket már végighajtom!
   – Én nem tudok helyetted tanulni, szóval… marad, hogy drukkolok neked.
   – Én is magamnak. Vagy… esetleg inkább drukkolás helyett is tanuljak? 

   203.

   – Az osztályból a többiek nem tudják, amit te igen. Hogy milyen kisebbségben élni.
   – Hát… igen. Én aztán tudom.
   – De most már többségben élsz. Más közérzettel. Itt, az anyaországban.
   – Phú, mennyivel másabb itt!
   – Két hónapig hajtottál. Aztán… a biztosban… elkényelmesedtél. Kezdtek jönni a gyönge jegyek. Kezdtek sokasodni.
   – Igen. Tudom. Érzem.
   – Ne bántódj meg, ha megkérdezem: szeretnél visszamenni oda, ahonnét jöttél?
   – Jaj, tanár úr… 

   204.

   (1)
   – Azt mondta a tanár úr, hogy ha szeretnénk kapcsolatot építeni azzal a színházzal, ahová elvitt minket, szóljunk…
   – Igen. Mondtam.
   – Akkor én most szólok.
   (2)
   – Írtam arra az ímélcímre, amelyet megadott a tanár úr!
   – És?
   – Már válaszoltak is! Hogy jók az ötleteim! És várnak egy előadásukra! És hogy maradjunk kapcsolatban! 

   205.

   – Tudtok róla valamit?
   – …
   – Nem a magánélete után kutakodom. Csak az osztályfőnökeként felelősnek érzem magam érte. És se a szüleitől, se tőle nem kaptam üzenetet, hogy ma nem jön iskolába. Ismertek, indoklást se kérek, csak annyit, hogy ne aggódjam. Hogy esetleg elindult a suliba, de útközben történt vele valami…
   – …
   – Azt egyáltalán tudjátok-e, hogy él-e, hal-e?
   – Tanár úr… legyen nyugodt. Él.

   206.

   – Hallottam, hogy keresett telefonon a tanár úr, de ez csak utólag derült ki. Szívesen visszahívtam volna, de akkor éppen nem tudtam. Az igazság az, hogy tanítási időben, délelőtt tizenegyre mentünk egy régi ismerősünk temetésére, és nekem, sajnos, nem jutott az eszembe az előző napokban szólni. A többiek előtt titokban szerettem volna tartani, ugyanis nem érzem azt, hogy ez a tanár úron kívül bárkire is tartozna. Hiányzásból viszont ez volt az utolsó! A sír mellett fogadalmat tettem, hogy nem fogok többé hiányozni, és nem fogom hanyagolni az iskolát! Mert én tudom, hogy nekem most az iskola az első és a legfontosabb! Nem csak a fogadalom miatt, hanem saját magam miatt is. Kezd lesülni a képemről a bőr, hogy mostanában ennyi minden összejött, és sokszor kellett mentegetőző leveleket írnom, ami miatt utólag is tanár úr elnézését kérem. 

   207.

   – Tudjátok, egy ideje már csak jót szeretnék tenni. Ezért sok mindenen gondolkoztam az utóbbi hetekben. Hogy tanácsoljak-e el az osztályból két lázadót. Két, sokat fegyelmezetlenkedő, ráadásul tanulni se tanuló, ugyanakkor nehéz múltú, nehéz jelenű diákot. Azt kérdeztem magamtól, nyugodtabban dolgoznának-e nélkülük a többiek. Kettőt huszonhatért vagy huszonhatot kettőért? Tennék mindenki javára, de: külön-külön, az osztály minden egyes diákjának a javára, vagy együtt, az egész osztály javára? És nem tudom, kölkök, valójában mikor teszek jót.

   208.

   – Jó estét, tanár úr! Hideg, téli estén, buszon utazva azon gondolkodám, tavaly ilyenkor mi lehetett a téma magyarórán... Hiányoznak azok az önfeledt percek, és jó néha vissza visszagondolni rájuk. Hogy tetszik lenni? Milyen a lelkületünk nélküli suli?
   – Kifejezetten szerettem bejárni hozzátok! Mindig alternatívákkal készültem, aztán vártam, mit süttök ki belőlük. Néha morgok, rosszabb esetben durcás vagyok, de alapvetően, tudod te ezt, szeretem az iskolát. A diákokkal meg továbbra is úgy vagyok, tán emlékszel, hogy aki nem akar tanulni, hát... szabad választása, hogy ne tegye. Nem biztos, hogy a legszerencsésebb tanári magatartás. És te?
   – Elmentem október elején külföldre. Úgy volt, nyelvet tanulok majd fél évig, de két hét után hazajöttem. Teljesen depressziós lettem az ottani időjárástól, az emberektől, az életviteltől. Szóval kellett valamit csinálni, így beálltam a felnőttek sorába, és egy boltban dolgozom eladóként. Örülök, mert közel van hozzánk, és nem kell sokat utazni. De a tanulás hiányzik. Igazából már most azon jár az agyam, hogy több lábon álljak, van tervben sok minden… Kisebb vállalkozások vagy tudja fene, de a saját magam embere szeretnék lenni! Elég unalmas ez az eladóskodás… Sokat jár az agyam azokon, akik már x éve itt vannak, harminc-negyvenévesek. Komolyan ez az életcéljuk? Hogy életük végéig kasszázzanak, és idióta embereket szolgáljanak ki „szarért-húgyért”? Elnézést a megfogalmazásért, de nekem ez kicsit megalázó. Félreértés ne essék, nem nézek le senkit, de látom, hogy több is volna bennük, mert egyikőjüknek se ez a hivatása. Nem is boldogok… Én ennél azért többre vágyom! Ki szeretnék teljesedni valamiben, amiben elismerik, hogy igen, ezt ő csinálta, ő tette le az asztalra! Amire vissza tudok tekinteni, hogy ez az én kezem, agyam munkája! Azt gondoltam, magával megoszthatom ezt a ,,milyen a világ " témát.