Lájvszkúl Dájölogsz 2.
(2016. szeptember 5. és 11. között)
9.– Semmi baj, drágáim! Ugyan. Nyugodt lélekkel késsetek három, öt, akár tizenöt percet. Jó, teljesen más volna persze a helyzet, ha ez komoly munkahely volna, nem komolytalan iskola… Ha fizetésért dolgoznátok, nem osztályzatért! Ha én főnökötök volnék, nem tanárotok! Akkor? Páros lábbal rúgnálak ki benneteket, fölvennék a helyetekre mást, aki a munkaidő kezdetére érkezik a munkahelyére… Személy szerint engem egyébként egyáltalán nem zavar, hogy megtöritek az órát! Én speciel simán mondom tovább a magam mondandóját, nektek meg különben se hiányzik, hogy nem halljátok a történet elejét. Esetleg azokat kizökkentitek, aki figyelnek, de ők már sok megpróbáltatáson átestek…
– Jaj, mi nem direkt késtünk, tanár úr! A drága tanár úr csodálatos óráiból egyetlen pillanatot is pótolhatatlan veszteség mulasztani! Csak a busz nem jött. Illetve jött, tetszik tudni, csak az, amelyikkel időben, sőt idő előtt értünk volna be, valahogy előbb jött a szokottnál, és elment az orrunk előtt, a következő viszont, amelyikkel még takkra befutottunk volna, és ezt szó szerint tessék érteni, a tanár úr kedvéért futottunk is volna, kicsivel később gördült be…
– Én meg sírva mondom, tanár úr tudja a legjobban, hévvel járok! És a hév, képzelje, tanár úr, elgázolt egy embert! Szörnyű volt, tanár úr, iszonyatos! A kerekek levágták neki előbb az egyik, utóbb a másik lábát, saját szememmel láttam, ahogy az a férfi, illetve most elbizonytalanodtam, lehet, nő volt, ott vérzett el a síneken! Csak folyt, folyt neki az a folyékony vére, aztán mire kiértek a mentők, csak a halál beálltát tudták megállapítani. Szomorú, nagyon szomorú eset. Minket meg, ugye, leszállítottak, mert hát állt az egész forgalom, és mire, tetszik tudni a tanár úrnak, ilyenkor kirendelik a pótlóbuszokat, na, arról aztán jobb is, ha nem beszélünk…
– Javasolhatnám, hogy mostantól kalkuláljátok az indulási időtökbe, hogy amerre ti közlekedtek, ott menetrendtől függetlenül járnak a buszok, és minden reggel hajszálpontos időben elgázolnak egy embert?
10.
– Hétfő van, és az ünneplődet még mindig idebent látom!
– Hoppá, tanár úr, tényleg! Nahát! De… biztosan az enyém? Egyáltalán nem ismerős…
– Te! Annak azért lehet valami oka, hogy valaki belehímezte a monogramodat!
– Hogy kerül ez egyáltalán ide?
– Hm. Egyébként most egyenesen hazamész?
– Miért kérdezi a tanár úr?
– Hát mert csütörtökön azt mondtad, pénteken viszed haza, mert akkor mész egyenesen haza, de ezek szerint másképp alakult a programod.
– Jaj, tanár úr… A tanár úr mindenből viccet csinál. Jó, viszem.
– Tán most?
– Jó, most viszem.
– Na… Jesszusom, jól látom? Az egészet begyűröd a hátizsákodba?
– Az meg miért baj? Mellény nincs is! Nem is volt.
– Nekem nem baj… Tán annak, aki majd kivasalja.
– Jó, jó… Akkor viszem kézben. Vigyem haza a fogast is? Akkor esetleg tudnám azon vinni a teljes öltönyt, inget, nyakkendőt…
11.
– Na, hogy lett meg egy hét után az osztályterem kulcsa?
– Egyszerűen bementünk a portára, elkértük, megkaptuk, ennyi.
12.
– Most akkor engem tényleg nem szeret a tanár úr?
– Miből gondolod?
– Abból, hogy velem mindig barátságtalan.
– Hogy én? Barátságtalan? Veled?
– Igen! Mert a barátnőmnek azt mondta, hogy ő még nem mehet férjhez, nekem viszont azt, hogy én már igen!
– Aha! Hát ilyesmit… khm… mintha tényleg mondtam volna. De viccből! A házasság, azt hiszem, korai nektek még kicsit. Még csak tizedikesek vagytok…
– Igen, de mégis! Miért mondta, ha csak viccből is a tanár úr, hogy én már férjhez mehetek? A tanár úr nem akarja, hogy az osztályába járjak?
– Dehogy! Dehogy… Nagyon örülök, hogy ide jársz! Csak avval mókáztam, hogy te már sok helyzetben egészen felnőttesen viselkedsz, a barátnőd meg inkább még gyerekesen…
– Igen, de neki mégis azt mondta a tanár úr, hogy ő maradjon. Én meg akár el is mehetek…
– Hogy én? Hogy ezt mondtam volna? Kifejezetten dicsértelek, te szamár!
– Akkor mégis szeret engem a tanár úr?
13.
– Az tanár úr szerint jelent valamit, hogy még csak tizedikes vagyok, és már külső munkákra kérnek föl?
– Miféle munkákra?
– Hát cikkírásra. Vagy… esetleg forgatni kéne valamit? Nem is tudom… De hogy fölkértek, az biztos!
– Próbálj visszaemlékezni! Ki kért föl? És konkrétan mire?
– Hát a régi sulimnak lesz valami évfordulója. És hogy emlékezzem vissza a régi szép időkre, amikor még oda jártam.
– És? Mivel készülnek az ünnepre? Filmmel? Előadással? Kiállítással? Könyvvel?
– Hát jubileumi évkönyvvel!
– Na, látod! Abba valószínűleg cikket kell írnod! Arra kértek föl, gondolom.
– Tényleg! Szó szerint ezt mondták! De, tanár úr, az számít valamit, ha egy leendő médiasztár már tizedikes fejjel publikál?
14.
– Te mit csinálsz ott?
– Hát… én… izé…
– Gyanús! Úgy nézel ki, mint akinek szemből, kicsit alulról, úgy harminc-negyven centiről valami megvilágítaná az arcát.
– Á, nem, tanár úr, nem! Nincs semmi.
– De van! Tanítási óra, ha nem csalódom. És tényleg mintha valami fényforrás volna előtted, nem füzet, nem tankönyv… Én meg itt összehordok nektek hetet-havat irodalomról, de téged az vajmi kevéssé érdekel, mert te mintha az unalmadat avval űznéd el, hogy világítgatod az arcodat, miközben a fényforrást ügyesen elrejted az előtted ülő háta mögött…
– Ja, hogy tanár úr a telómra céloz? Hát hiszen éppen ez az! Engem annyira érdekel, amiről a tanár úr beszél, hogy kifejezetten jegyzetelek! Csak én már annak a modern nemzedéknek vagyok a képviselője, amelyiket a tanár úr mindig emlegeti. Ráadásul elismerően emlegeti. Én már a lehető legkorszerűbb módon a telefonomba jegyzetelek! Kapok érte ötöst, tanár úr?
15.
– Mondhatok valamit, tanár úr?
– Persze.
– De ne a többiek előtt.
– A folyosó megfelel?
– Az jó lesz… Szóval nézze a tanár úr, ez az irodalomfüzetem. És az elejére beírtam egy Pázmány Péter-idézetet.
– Mutasd csak! „Nincs olyan megbízhatatlan tenger, mint a népszerűség.” Hát ez… ez nagyon bölcs gondolat. Benne van a könyvben?
– Azt én nem tudom... A neten kerestem.
– Frappáns idézet! És mennyire igaz!
– Aha! Ezért választottam.
– Magadra is érvényesnek tartod?
– Á, ilyesmin nem gondolkoztam.
– Olvastál Pázmánytól mást is?
– Hát… nem nagyon. Beírtam a keresőbe, hogy Pázmány meg hogy idézet, és ez volt az első, ami kijött.
– Jó! Így is jó! Pázmány örülne, ha tudná…
– Azért csináltam, tanár úr, mert valamelyik marha összefirkálta a füzetem első oldalát mindenféle hülyeséggel. Én meg inkább ráragasztottam egy lapot, látja, tanár úr, így ni, és a lapra meg kerestem egy idézetet. Éppen Pázmánynál tartunk úgyis, nem?
16.
– Tanár úr mondta, ha valakinek van valami saját műve, amit szívesen megmutatna tanár úrnak, akkor azt tanár úr szívesen megnézi…
– Tényleg mondtam! És tényleg szívesen.
– Hát… nekem volna. Fotók. Merthogy fotózom.
– Lássuk! Aha… Aha… Hú, meg ez is aha… Figyelj, neked nagyon jó az arányérzéked! Nézd csak, minden képedet mintha az aranymetszés szabályai szerint komponálnád! És kitűnően bánsz a mélységélességgel… Harmonikusak a képeid. Ahogyan gitározol, abban is a harm…
– Bocs, tanár úr… Fölvehetem a telóm? Rezeg a zsebemben…
– Persze, vedd csak.
– Cső! Ja… Na, csá. Bocs, tanár úr, rohannom kell, a suli előtt várnak a többiek. Majd mutatok még! Van vagy ezer!
17.
– Szóltál hétfőn, emlékszel, hogy nézzük meg egy kéziratodat…
– Persze! És…?
– Hogy már péntek van, és valahogy nem volt rá időm… Bocs.
– Á, semmi baj.
– De a jövő héten biztosan lesz! Ráér addig?
– Persze! Rá. Az a regényem már amúgy is régi, azóta van újabb…
– De nagyon érdekel ám! Csak annyi dolgom volt a héten… Most kezdődött csak a tanév, tudod… Ne haragudj.
– Ráér, tanár úr, ráér… Legföljebb addig írok egy harmadik regényt is.