Lájvszkúl Dájölogsz 2.
(2016. szeptember 5. és 11. között)

   9.

   – Semmi baj, drágáim! Ugyan. Nyugodt lélekkel késsetek három, öt, akár tizenöt percet. Jó, teljesen más volna persze a helyzet, ha ez komoly munkahely volna, nem komolytalan iskola… Ha fizetésért dolgoznátok, nem osztályzatért! Ha én főnökötök volnék, nem tanárotok! Akkor? Páros lábbal rúgnálak ki benneteket, fölvennék a helyetekre mást, aki a munkaidő kezdetére érkezik a munkahelyére… Személy szerint engem egyébként egyáltalán nem zavar, hogy megtöritek az órát! Én speciel simán mondom tovább a magam mondandóját, nektek meg különben se hiányzik, hogy nem halljátok a történet elejét. Esetleg azokat kizökkentitek, aki figyelnek, de ők már sok megpróbáltatáson átestek…
   – Jaj, mi nem direkt késtünk, tanár úr! A drága tanár úr csodálatos óráiból egyetlen pillanatot is pótolhatatlan veszteség mulasztani! Csak a busz nem jött. Illetve jött, tetszik tudni, csak az, amelyikkel időben, sőt idő előtt értünk volna be, valahogy előbb jött a szokottnál, és elment az orrunk előtt, a következő viszont, amelyikkel még takkra befutottunk volna, és ezt szó szerint tessék érteni, a tanár úr kedvéért futottunk is volna, kicsivel később gördült be…
   – Én meg sírva mondom, tanár úr tudja a legjobban, hévvel járok! És a hév, képzelje, tanár úr, elgázolt egy embert! Szörnyű volt, tanár úr, iszonyatos! A kerekek levágták neki előbb az egyik, utóbb a másik lábát, saját szememmel láttam, ahogy az a férfi, illetve most elbizonytalanodtam, lehet, nő volt, ott vérzett el a síneken! Csak folyt, folyt neki az a folyékony vére, aztán mire kiértek a mentők, csak a halál beálltát tudták megállapítani. Szomorú, nagyon szomorú eset. Minket meg, ugye, leszállítottak, mert hát állt az egész forgalom, és mire, tetszik tudni a tanár úrnak, ilyenkor kirendelik a pótlóbuszokat, na, arról aztán jobb is, ha nem beszélünk…
   – Javasolhatnám, hogy mostantól kalkuláljátok az indulási időtökbe, hogy amerre ti közlekedtek, ott menetrendtől függetlenül járnak a buszok, és minden reggel hajszálpontos időben elgázolnak egy embert? 

   10.

   – Hétfő van, és az ünneplődet még mindig idebent látom!
   – Hoppá, tanár úr, tényleg! Nahát! De… biztosan az enyém? Egyáltalán nem ismerős…
   – Te! Annak azért lehet valami oka, hogy valaki belehímezte a monogramodat!
   – Hogy kerül ez egyáltalán ide?
   – Hm. Egyébként most egyenesen hazamész?
   – Miért kérdezi a tanár úr?
   – Hát mert csütörtökön azt mondtad, pénteken viszed haza, mert akkor mész egyenesen haza, de ezek szerint másképp alakult a programod.
   – Jaj, tanár úr… A tanár úr mindenből viccet csinál. Jó, viszem.
   – Tán most?
   – Jó, most viszem.
   – Na… Jesszusom, jól látom? Az egészet begyűröd a hátizsákodba?
   – Az meg miért baj? Mellény nincs is! Nem is volt.
   – Nekem nem baj… Tán annak, aki majd kivasalja.
   – Jó, jó… Akkor viszem kézben. Vigyem haza a fogast is? Akkor esetleg tudnám azon vinni a teljes öltönyt, inget, nyakkendőt… 

   11.

   – Na, hogy lett meg egy hét után az osztályterem kulcsa?
   – Egyszerűen bementünk a portára, elkértük, megkaptuk, ennyi.

   12.

   – Most akkor engem tényleg nem szeret a tanár úr?
   – Miből gondolod?
   – Abból, hogy velem mindig barátságtalan.
   – Hogy én? Barátságtalan? Veled?
   – Igen! Mert a barátnőmnek azt mondta, hogy ő még nem mehet férjhez, nekem viszont azt, hogy én már igen!
   – Aha! Hát ilyesmit… khm… mintha tényleg mondtam volna. De viccből! A házasság, azt hiszem, korai nektek még kicsit. Még csak tizedikesek vagytok…
   – Igen, de mégis! Miért mondta, ha csak viccből is a tanár úr, hogy én már férjhez mehetek? A tanár úr nem akarja, hogy az osztályába járjak?
   – Dehogy! Dehogy… Nagyon örülök, hogy ide jársz! Csak avval mókáztam, hogy te már sok helyzetben egészen felnőttesen viselkedsz, a barátnőd meg inkább még gyerekesen…
   – Igen, de neki mégis azt mondta a tanár úr, hogy ő maradjon. Én meg akár el is mehetek…
   – Hogy én? Hogy ezt mondtam volna? Kifejezetten dicsértelek, te szamár!
   – Akkor mégis szeret engem a tanár úr? 

   13.

   – Az tanár úr szerint jelent valamit, hogy még csak tizedikes vagyok, és már külső munkákra kérnek föl?
   – Miféle munkákra?
   – Hát cikkírásra. Vagy… esetleg forgatni kéne valamit? Nem is tudom… De hogy fölkértek, az biztos!
   – Próbálj visszaemlékezni! Ki kért föl? És konkrétan mire?
   – Hát a régi sulimnak lesz valami évfordulója. És hogy emlékezzem vissza a régi szép időkre, amikor még oda jártam.
   – És? Mivel készülnek az ünnepre? Filmmel? Előadással? Kiállítással? Könyvvel?
   – Hát jubileumi évkönyvvel!
   – Na, látod! Abba valószínűleg cikket kell írnod! Arra kértek föl, gondolom.
   – Tényleg! Szó szerint ezt mondták! De, tanár úr, az számít valamit, ha egy leendő médiasztár már tizedikes fejjel publikál? 

   14.

   – Te mit csinálsz ott?
   – Hát… én… izé…
   – Gyanús! Úgy nézel ki, mint akinek szemből, kicsit alulról, úgy harminc-negyven centiről valami megvilágítaná az arcát.
   – Á, nem, tanár úr, nem! Nincs semmi.
   – De van! Tanítási óra, ha nem csalódom. És tényleg mintha valami fényforrás volna előtted, nem füzet, nem tankönyv… Én meg itt összehordok nektek hetet-havat irodalomról, de téged az vajmi kevéssé érdekel, mert te mintha az unalmadat avval űznéd el, hogy világítgatod az arcodat, miközben a fényforrást ügyesen elrejted az előtted ülő háta mögött…
   – Ja, hogy tanár úr a telómra céloz? Hát hiszen éppen ez az! Engem annyira érdekel, amiről a tanár úr beszél, hogy kifejezetten jegyzetelek! Csak én már annak a modern nemzedéknek vagyok a képviselője, amelyiket a tanár úr mindig emlegeti. Ráadásul elismerően emlegeti. Én már a lehető legkorszerűbb módon a telefonomba jegyzetelek! Kapok érte ötöst, tanár úr? 

   15.

   – Mondhatok valamit, tanár úr?
   – Persze.
   – De ne a többiek előtt.
   – A folyosó megfelel?
   – Az jó lesz… Szóval nézze a tanár úr, ez az irodalomfüzetem. És az elejére beírtam egy Pázmány Péter-idézetet.
   – Mutasd csak! „Nincs olyan megbízhatatlan tenger, mint a népszerűség.” Hát ez… ez nagyon bölcs gondolat. Benne van a könyvben?
   – Azt én nem tudom... A neten kerestem.
   – Frappáns idézet! És mennyire igaz!
   – Aha! Ezért választottam.
   – Magadra is érvényesnek tartod?
   – Á, ilyesmin nem gondolkoztam.
   – Olvastál Pázmánytól mást is?
   – Hát… nem nagyon. Beírtam a keresőbe, hogy Pázmány meg hogy idézet, és ez volt az első, ami kijött.
   – Jó! Így is jó! Pázmány örülne, ha tudná…
   – Azért csináltam, tanár úr, mert valamelyik marha összefirkálta a füzetem első oldalát mindenféle hülyeséggel. Én meg inkább ráragasztottam egy lapot, látja, tanár úr, így ni, és a lapra meg kerestem egy idézetet. Éppen Pázmánynál tartunk úgyis, nem? 

   16.

   – Tanár úr mondta, ha valakinek van valami saját műve, amit szívesen megmutatna tanár úrnak, akkor azt tanár úr szívesen megnézi…
   – Tényleg mondtam! És tényleg szívesen.
   – Hát… nekem volna. Fotók. Merthogy fotózom.
   – Lássuk! Aha… Aha… Hú, meg ez is aha… Figyelj, neked nagyon jó az arányérzéked! Nézd csak, minden képedet mintha az aranymetszés szabályai szerint komponálnád! És kitűnően bánsz a mélységélességgel… Harmonikusak a képeid. Ahogyan gitározol, abban is a harm…
   – Bocs, tanár úr… Fölvehetem a telóm? Rezeg a zsebemben…
   – Persze, vedd csak.
   – Cső! Ja… Na, csá. Bocs, tanár úr, rohannom kell, a suli előtt várnak a többiek. Majd mutatok még! Van vagy ezer! 

   17.

   – Szóltál hétfőn, emlékszel, hogy nézzük meg egy kéziratodat…
   – Persze! És…?
   – Hogy már péntek van, és valahogy nem volt rá időm… Bocs.
   – Á, semmi baj.
   – De a jövő héten biztosan lesz! Ráér addig?
   – Persze! Rá. Az a regényem már amúgy is régi, azóta van újabb…
   – De nagyon érdekel ám! Csak annyi dolgom volt a héten… Most kezdődött csak a tanév, tudod… Ne haragudj.
   – Ráér, tanár úr, ráér… Legföljebb addig írok egy harmadik regényt is.