Lájvszkúl Dájölogsz 24.
(2017. február 6. és 12. között)
255.– Ti diákok vagytok, én tanár. Miért jöttetek el hozzám beszélgetni?
– Mert… tanár úr azt mondta, kíváncsi arra, hogy mi, mostani diákjai milyen iskolát szeretnénk. Ha tényleg kíváncsi, tényleg elmondjuk!
– Naná, hogy kíváncsi vagyok! Remélem, ti se föltételezitek rólam, hogy így tartom jónak az egész honi iskolarendszert, ahogy van…
– Belegondolt például már abba a tanár úr, miért nem szeret a diákok többsége iskolába járni? Mert ami látszik, mint például a korán kelés…
– …az állandó stressz…
– …a gyerekek kisebb-nagyobb, egymás közti piszkálódása…
– …na, az mind semmiség. Tudja, mi a legnagyobb probléma? Maguk, tanár úr!
– Úgy bizony! A rosszul megválogatott tanárok!
– Jaj… Talán meséltem már, hogy igazán engem se választott senki. Évtizedekig jegeltem egy sosem használt középiskolai tanári diplomát, aztán az élet hozott egy váratlan állásajánlatot… Az ötvenes éveim közepén jártam akkor. Dehogy számoltam én avval, hogy életem alkonyára egy suliban cövekelek le! Az én történetem például ennyi.
– Akkor máris itt a kérdés! Miért becsüli alá minden hatalom a talán legeslegfontosabb szakmát? Azoknak nem gyerekeket kéne tanítaniuk, akik máshol nem kapnak állást, mert… mert alulműveltek! És az ebből származó dühüket a diákokon töltik ki!
– Ez azért, ahogyan én látom magunkat, nem ilyen egyszerű… Sőt egyetlen szakmában sem egyszerű. Szerintetek kiknek kéne tanítani titeket?
– Azoknak, aki szívből-lélekből érdeklődnek a tudományáguk iránt! Ráadásul, akik e tudásukat szívesen tovább is adnák!
– Azért… pozitív példákat is tudtok?
– Hát… elő-előfordulnak. Csak, sajnos, nem ők a többség.
– Volna megoldás?
– Nagyon egyszerű! Legyen a tanár és a diák: társ! Ellenség helyett: társ!
– Tulajdonképpen… az egész oktatási rendszer alapfilozófiáját kérdőjelezitek most meg. Az egész rendszerét.
– Ez már a huszonegyedik század, tanár úr! Észre kéne venni. Ráadásul nem is a század eleje.
– Szerintetek idejétmúlt az egész iskolarendszer?
– Hogy idejétmúlt-e? Rengeteg például a felesleges tantárgy! Egy átlagos gimiben tizenöt tantárgyat kell tanulniuk a diákoknak. Ez akár heti negyven órát is jelenthet…!
– Ennyit dolgozik egy felnőtt.
– A gyerekek reggel ötkor-hatkor kelnek, délután háromig-négyig iskolában vannak. Iskola? Onnan a szünetben ki se mehetnek!
– Ennek azért, minek is nevezzem, biztonsági okai vannak…
– Aztán következnek a különórák, vagyis este hét-nyolc körül akár már otthon is lehet egy diák.
– És akkor láthat neki a házi feladatnak.
– És a tanulásnak.
– Ha minden jól megy, este tizenegykor megy aludni.
– Vagyis egy tizennégy-öt-hat-hét-nyolc éves kamasz maximum hét órát tölt pihenéssel!
– Természetesen van, akinek ez nem probléma: nekik lett teremtve a jelenlegi iskolarendszer… Viszont ők a társadalomnak csak egy szelete. A legtöbben nem bírják a tempót. Mit csinálnak hát? Lógnak!
– Aki meg lóg, az nem tanul, aki nem tanul, az rossz jegyeket kap, aki rossz jegyeket kap, az…
– …elveszti azt a kevés motivációját, amije még maradt neki. Mert a suliban még csak rendes motivációt se ébresztenek bennünk arra, hogy miért szerezzünk diplomát, hiszen senki nem biztosít bennünket arról, hogy azzal később munkát, állást találunk! Tudja, milyen példát állít elénk a legtöbb tanár? „Tanulj, hogy ne legyél utcaseprő!” Miért nem azért tanulunk inkább, hogy jobbá tegyük az utcaseprők helyzetét?
– Akartuk! De nekünk nem sikerült.
– Ez nem mentség, tanár úr. A tanár úrék példája csak ahhoz vezet, hogy megutáljuk azt a fogalmat, hogy: tudás! Ó, mennyiszer hallottuk, hogy: „A tudás hatalom!” Aztán…
– Vagyis eltoljátok magatoktól a lehetőségeket, mert mi rosszul tálaljuk nektek azokat. De akkor mit csináljunk?
– Eleve a kérdése hibádzik, tanár úr! Nem az a kérdés, hogy maguk mit csináljanak, hanem az, hogy nekünk mire van szükségünk… Először is… Engedjék, hogy a diákok maguk döntsék el, mi érdekli őket!
– Bocs, de el tudjátok dönteni?
– Bocs, de miért ne tudnánk?
– Hm.
– És ha eldöntöttük, maguk tartsanak nekünk érdekes, tartalmas, interaktív órákat! Ehhez a 21. század tálcán kínálja a lehetőségeket: miért nem nyúlnak értük? Miért van szükség elavult tankönyvekre? Az ezekre költött pénzből mindenki vehetne e-bookot, amire letölthetné a tananyagot!
– A tanárokban van a hiba?
– A tanárok leragadtak valahol a huszadik, vagy még inkább a tizenkilencedik században! Rettegnek a technikától! Tiltják, hogy használjuk a telefonjainkat, sőt mindenféle értelmetlen indokkal el is veszik azokat!
– Kicsit most szégyellem magam. Én is vettem már el telefont, amikor egy kölyök arcátlanul a képembe fészbukozott, miközben nagy áhítattal Berzsenyiről beszéltem neki…
– Na, Berzsenyi…
– Mert? Szerintetek Berzsenyit nem kéne tanítani…?
– Évekig tanulunk azért, hogy utána az érettségire bemagoljunk egy csomó tételt? Gondolkodás helyett?
– Vagyis szerintetek az érettségi is elavult?
– Mi nem akarjuk, hogy életképtelen, befolyásolható tömeget faragjanak belőlünk! Nem akarunk egy lenni a sok közül. Tanár úr tán akart, amikor gimnazista volt?
– Ma sem akarok, gyerekeim. Az vagyok ugyan, de nem akarom.
– Nézze, egy tizenhat éves ember azt már egyértelműen el tudja dönteni, mi az, amire biztosan nem lesz szüksége a további életében. Egy irodalmárnak emelt szintű kémiára. Egy kémikusnak emelt szintű irodalomra. Kell őket kényszeríteni, hogy fölöslegek magolásával töltsék az idejüket?
– De az általános műveltség…
– Alapműveltséget természetesen minden tantárgyból kell szerezni, de annál sokkal többet miért nem elég csak azokból a témákból, amelyekből szeretnénk? Miért kellene matematikához, fizikához, kémiához értenie egy írónak? És fordítva: egy kutatóvegyésznek művészetekhez, rajzhoz, énekhez? És ha már itt tartunk: rengetegen tanulnak például hangszeren játszani, rengetegen rajzolnak, festenek, rengetegen sportolnak: ezeket a tárgyakat mégse veszi annyira komolyan az iskola, mint más tantárgyakat.
– Tényleg nem.
– Az iskola felelőssége, hogy megmutassa a gyerekeknek, milyen lehetőségek állnak előttük! Ahelyett, hogy elhiteti velük, hogy haszontalanok és buták.
– Tulajdonképpen mi, felnőttek vagyunk buták… Lehet, amikor fiatalok voltunk, még nem voltunk, csak öregségünkre butultunk el.
– A felnőtt életre készítsenek fel minket! Tanítsanak minket önálló gondolkodásra! Több szürke robotra nincs szükségünk! Nem akarunk gépekké válni, aztán csak várni az utasítást, és bármi reflexió nélkül, engedelmesen végrehajtani!
– Mert szerintetek erre képez titeket az iskola?
– Az iskola, tanár úr? A rendszer nem tűri a formabontó, a saját véleménnyel rendelkező embereket. Ugyanabba a sablonba igyekszik bekalapálni minket. Az iskola minden engedetlenséget megtorol. Pedig lázadás nélkül nincsenek se hősök, se szentek…
– Mikor szúrtuk el?
– Amikor évszázadok alatt nem sikerült előbbre jutni. Így aztán az a kérdés, hogy eztán már minden marad-e így, ahogy van… Tudja, furcsa, hogy ha ennyi mindent képesek vagyunk kitalálni, járművektől telefonokig sok mindent teszünk jobbá, miért nem foglalkozunk az oktatással.
– Nem tudom. Ezt sem tudom.
– A tanulók töredéke kap információkat arról, hogyan bánjon jól a pénzzel. Vagy arról, hogyan tartson kézben egy családot.
– Miért mondjátok el mindezt nekem?
– Hogy ne tapossunk még több száz évig ugyanabban a pocsolyában, miközben léteznek tengerek és óceánok.