Lájvszkúl Dájölogsz 26.
(2017. február 20. és 26. között)

   271.

   (1)
   – Taktikai okokból cserét szeretnék. A te csoportodból kivennék egy diákot, és betennék egy másikat a másikból.
   – Mit jelent az, hogy „taktikai okokból”?
   – Hát, tudod… csoportdinamika. Ofő vagy te is, ismered a problémát, belső erőviszonyok, rivalizálások, összeférhetetlenségek… Szét kéne szakítani egynémely illetőket.
   – Hát jó, ahogyan a legcélravezetőbbnek látod. Felőlem legyen.
   (2)
   – Most beszéltem egy kollégával, az osztályom belső erőviszonyairól van szó. Tőled is megkérdezem, volna-e kifogásod az ellen, ha a te csoportodból kivennék egy diákot, és betennék helyette a másik csoportból egy másikat?
   – Őket, kettőjüket…? Ők ketten lehetségesek, de én… egy harmadiktól szeretnék szabadulni. Tőle viszont mindenképpen! Így aztán akkor megyek bele a cserébe, ha elviszed tőlem azt a harmadikat.
   – Hm… Lehetséges. Akár az is megeshet, hogy neki se ártana. Mindjárt visszajövök.
   (3)
   – Te, a kolléga azt mondja, egyért kettőt. Belemegy a cserébe, ha átvennél tőle még egy diákot, akivel nem találják a közös hangot, ezért vele megszakítaná az együttműködést. Neked belefér, hogy átvedd őt is?
   – Hallottam hírét, és… nos, nincs jó híre.
   – Neked viszont igen! Te tudnád őt kezelni.
   – Gondolod? Na, jöjjön… Megoldom.
   (4)
   – Rendben! Tőled tehát eljön két diákom, viszont kapsz egyet.
   – Hoppá, milyen jó vásárt csináltam! 

   272.

   – Van egy perced?
   – Válaszolhatnám erre a kérdésre az osztályfőnökömnek azt, hogy nincs?
   – Rebesgetik a tanáriban, hogy értelmes vagy, csak… túlságosan kölyök.
   – Hát… lehet.
   – Én meg azt szűrtem le a véleményekből, hogy beszélnem kell a fejeddel holmi viselkedésbeli ügyekben.
   – Ne folytassa a tanár úr. Ennyiből is értek.
   – A helyedben megválogatnám, kivel mit engedek meg magamnak. Hajszálpontosan be tudod mérni, kik a keményebb tanárok. Velük semmiképpen nem akasztanám össze a bajuszomat. Viszont fölméred azt is, kik lágyabbak, hát mellettük, egye fene, egy-egy poént, néha-néha, meg-megengednék magamnak. Ügyelnék persze rá, hogy nem mindig. Állandóan meg kifejezetten nem! Az engedékenységgel se illik visszaélni.
   – Eddig sose gondoltam ilyen mélységekben végig, de… ezt is értem.
   – Bár… hogy fölös energiáimat levezessem, azt leginkább a szünetekre hagynám. Sőt, nehéz napokon kifejezetten délutánra, otthonra…!
   – Értem, miről beszél… Köszönöm tanár úrnak, hogy időt szánt arra, hogy tanácsokkal lásson el. 

   273.

   – Látom, amit látok. 
   – Sejtettük, hogy tanár úr előbb-utóbb észreveszi… Persze nem is titkoljuk.
   – Tulajdonképpen örülök nektek. Ilyenkor mindig saját, megboldogult ifjúságom jut eszembe… De nem erről akartam beszélni. Hanem arról, és most az ofő tör elő belőlem, hogy nagy a te felelősséged!
   – Tanár úr, mi csak… mi csak járunk, semmi több!
   – Mindenesetre kettőtök közül te vagy a jó tanuló. Őt meg… még közepesnek se nevezzük.
   – Aha… Kezdem sejteni…!
   – Szóval ofőként azt kérdezem magamtól, hogy vajon ő húz le téged magához, vagy éppen fordítva: te őt magadhoz föl?
   – Hát…
   – Mert azon túl, hogy örülök nektek, tudnék örülni annak is, ha nagyon tapintatosan, nagyon óvatosan… nevelgetnéd.
   – Aha! De hiszen nevelgetem! Hát föltételezi rólam a tanár úr, hogy sokáig mutatkoznék egy rossz tanulóval? Éppen a kihívást bírom ebben az egészben! 

   274.

   – Minden rendben?
   – Hát… nem éppen.
   – Na! Mi baj?
   – Elmondom, ha túlleszek rajta. 

   275.

   – Szerintetek, ha valaki olyasmiről szerez tudomást, ami törvénybe ütközik, azt kell jelentenie?
   – Igen! Vagy nem? Attól függ…
   – Mitől?
   – Létezik olyan, hogy orvosi titoktartás! Vagy gyónási titok… Vagy az iskolapszichológus is hallhat olyasmit, amit nem mond el az igazgatónak…
   – De ha a dolog tényleg törvénybe ütközik? Mondjuk, egy osztályban eltűnnek tárgyak, és valaki tudja, ki a tolvaj? Netán éppen a tolvaj vallotta be valakinek, akiről tudja, hogy nem buktatja le?
   – Nos…
   – Mondjuk, egy ofő tud valakiről valamit…?
   – Tanár úr volt már ilyen helyzetben?
   – Voltam.
   – És mit csinált?
   – Hallgattam. Bár… kényelmesebb lett volna nem tudni semmit.
   – Akkor tanár úr bűnrészes!
   – Van is lelkifurdalásom… De… sokkal nagyobb volna, ha följelentettem volna.
   – Az mindegy! Tanár úr bűnös!
   – És ha az idő engem igazolt? Egyszer megtörtént, ami megtörtént, de többé soha. Az illető… megjavult. Talán az én szolidaritásom térítette jó útra.
   – Az mindegy, tanár úr. A bűn az bűn. 

   276.

   – Az baj, ha nehéz helyzetben valakinek kicsúszik a száján egy csúnya szó?
   – Mit tekintünk nehéz helyzetnek?
   – Állítólag pszichológusok mérték, hogy azok, akik káromkodnak, kevésbé stresszesek, mint azok, akik magukba fojtják az indulataikat!
   – Mit tekintetünk káromkodásnak?
   – Jaj, tanár úr, hát amikor az ember bizonyos szavakat kimond… B-vel, f-fel, p-vel kezdődőket…
   – Akad még néhány gyanús betű… De értem a problémát.
   – Tanár úr is szokott csúnyán beszélni?
   – Szokni, azt hiszem, nem szoktam. Viszont megfelelő stilisztikai környezetben használok én is bizonyos szavakat.
   – Azaz tanár úr följogosít bennünket, hogy, persze szigorúan csak megfelelő stilisztikai környezetben, kimondhassuk ezeket a szavakat mi is? 

   277.

   – Tanár úr, holnap egész nap én leszek a portás! Hánytól vagyok szolgálatban?
   – Az első szünettől.
   – Akkor az első órára be se kell jönnöm?
   – De!!!
   – És meddig kell a kapuban ücsörögnöm?
   – A nyolcadik óra végéig.
   – Vagyis ha a nyolcadik órában forgatunk, a forgatásra se menjek?
   – De!!! Néha, tudod, az egyik munka übereli a másikat. 

   278.

   (1)
   – Volna kedved indulni egy szavalóversenyen? Éppen illene hozzád.
   – Ha tanár úr gondolja!
   – Csakhogy arra gondoltam, nem egyedül, hanem másodmagaddal… Egy klasszikus szavalóversenyen egyesével állnak ki a szavalók, így-úgy elmondják a verset… De most, váratlanul, egyszerre ketten mennétek föl a pódiumra, egy lány és egy fiú kézen fogva, és ketten mondanátok el két, egybefolyó verset, akár váltott hangon…
   – Ez jól hangzik! És mi volna a két vers?
   – Heltai Jenőtől a Mozi és a Dal a moziról. Kinyomtattam. Fusd át gyorsan!
   – Hú, van kedvem! És már jelöltem is, kivel mondanám!
   (2) 
   – Te! Volna itt egy szavalóverseny… Egy lány és egy fiú mondana váltott hangon két verset. Volna hozzá kedved?
   – Volni volna, de kivel?
   – Nézd csak! Ő, aki ott áll, és most téged figyel, mit válaszolsz… Előbb ugyanis őt kérdeztem, ő meg rögtön rád gondolt, hogy ti ketten milyen jók lennétek!
   – Tényleg? Rögtön rám gondolt? Akkor persze! 

   279.

   – Na, végre meggyógyultál… Gondoltam, ha ma se jössz suliba, délelőtt rád telefonálok.
   – Meggyógyultam, tanár úr! Kicsit még köhögök ugyan, de azért már bejöttem.
   – Akkor hát, ahogy megbeszéltük! Te vágod a március tizenötödikei ünnepségre a filmet. Holnap egy nagy vincseszteren hazaviszed a teljes forgatott anyagot! Aztán a hétvégén dolgozol látástól vakulásig, és hétfőre hozod az elővágott változatot.
   – Rendben.
   – Most semmilyen körülmények között nem betegedhetsz meg!
   – Megbetegedni? Meló idején? 

   280.

   – Te mit csinálsz?
   – Állok.
   – Miért?
   – Csak úgy.
   – Jó?
   – Jó.
   – Állhatok veled kicsit?
   – Persze.