Lájvszkúl Dájölogsz 27.
(2017. február 27. és március 5. között)

   281.

   (Hétfő délután öt óra egy perc. S*** az osztályterembe lép.)
   – Köszöntöm önöket, kedves szülők, és köszönöm, hogy ilyen szép számban megjelentek a második félév első szülői értekezletén! Ha önöknek megfelel, fél órában elmondom a hivatalos tudnivalókat, aztán viszont, szíves engedelmükkel, fölvetek néhány nem hivatalos problémát, amelyekről, szerintem, érdemes beszélnünk.
   – Remek! Pompás! Őn beszél, mi hallgatjuk. Előre is köszönjük, hogy érdemben tájékoztat bennünket gyermekeink iskolai, esetleg iskolán kívüli életéről…
   (Délután öt óra három perc. S*** jelentőségteljesen körbenéz.)
   – Kezdjük mindjárt a tanulással, hiszen minden látszat ellenére egy iskolának ez a legfőbb tevékenységi területe.
   – Már elnézést, tanár úr, a közbevetésért, de pontosíthatnánk a témát? És nem csupán a tanulásról beszélnénk, hanem a tanításról is? 
   – Konkrétan mire gondolnak a kedves anyukák?
   – Konkrétan nem mire, hanem kire! Már bocsánat, de muszáj személyeskednünk. Van egy bizonyos új tanár, aki a réginél, hogy óvatosan fogalmazzunk, korszerűbb módszerekkel oktat, ám a mi gyermekeink inkább ragaszkodnának a hagyományos metódusokhoz. Hogy lehet-e tenni valamit ebben az esetben?
   – Elnézést, az én gyerekem is ebbe az osztályba jár, és ő például rajongva szereti ez említett tanárt, mert szerinte elképesztően sokoldalú és nyitott! 
   – Igen, de itt most az év végi osztályzatról van szó, továbbá az emelt szintű érettségiről, valamint a fölvételi pontszámokról…
   – Hát hiszen ugyanerről beszélek! A módszereivel mindenféle kompetenciákra készíti fel a diákjait…
   (Huszonnégy perccel később S*** mélyet sóhajt.)
   – Beszélnünk kell arról is, hogy rengeteg a hiányzás. A szörnyű igazság az, hogy tulajdonképpen az egész iskolában mi vagyunk a csúcstartók! Ráadásul, és ez maradjon köztünk, úgy, hogy amit csak lehetett, de ezt se el ne mondják senkinek, se le ne írják sehol, rengeteg órát, napot elcsaltam… Amikor például a kollégák nem írtak be valakit hiányzónak, hiába hozott orvosi igazolást, semmit nem könyveltem el. Csupáncsak azért, hogy evvel is alacsonyabb maradjon a végső szám…
   – Kedves tanár úr, veszi észre, hogy az én gyerekem egyre kevesebbet betegeskedik? 
   (Öt óra huszonkilenc perckor S*** fölvonja szemöldökét, miközben mindenki szemlesütve ül.)
   – Az előbbi témához kapcsolódik, hogy a személyiségi jogok legszigorúbb szem előtt tartásával most egyesével átvehetik tőlem fölhasználó neveiket és jelszavaikat újdonságunkhoz, az e-naplóhoz. E pillanattól akár naponta, sőt akár percente nyomon követhetik gyermekeik iskolai jelenlétét, továbbá tanulmányi eredményeit. Azt mindenesetre az aláírásukkal kell igazolniuk, hogy egyrészt osztályfőnökként tudomásukra hoztam a kódokat, másrészt önök tudomásul is vették. A továbbiakban pedig eldönthetik, kinek mit mutatnak meg.
   (Másnap, kedden reggel hat óra negyvennyolc perc. S*** iskolába menet villamoson zötyög.)
   – Drága tanár úr! A szülői értekezleten elfelejtettem aláírni az e-naplós papírt… Most mitévő legyek? 
   – Nincs mese, egyszer be kell jönnie, mert a kódját csak személyesen veheti át! Tudja, a sokat emlegetett személyiségi jogok... Írjon két lehetőséget, mikor felel meg önnek, hogy megmondhassam, mikor talál meg.
   (Vissza a hétfőhöz. Délután öt óra ötvenhét perc. S*** papírlapokat gemkapcsoz össze.)
   – Nos, elérkeztünk az osztálykiránduláshoz. Tavalyi megállapodásunk értelmében folytatnánk határon túli sorozatunkat. A múlt évi vajdasági túra után az idén júniusban Kárpátaljára mennénk. A tavalyi három nap után az idén négyre. Néztük a vasúti lehetőségeket, de azok… erősen korlátozottak, marad tehát a busz. Annak viszont ára van. Nem köntörfalaznék: a négy nap előzetes számításaink szerint utazással, szállással, étkezéssel, programmal akár negyvenezer forintba is kerülhet. Többe semmiképp sem, ellenben lehet, hogy kevesebbe. Még pályázunk is útiköltségre, akár nyerhetünk százezer forintot. Így vagy úgy, a kérdés az, szánnak-e ennyi pénzt egy osztálykirándulásra. A döntés ismét az önök kezében van. Nekem mindenesetre holnap vissza kell szólnom a busztársaságnak, széna-e vagy szalma.
   – Hú, ez nagyon sok pénz… Persze ha jól belegondolunk nem is olyan sok… Nem lehetne olcsóbban?... Több, ugye, nem lesz…?
   – Tartsunk tíz perc szünetet! Addig én kimennék, önök pedig a hátam mögött súgjanak össze.
   – Pardon! Elkísérhetném a tanár urat?
   (Folyosószöglet. Kétségbeesett anya beszél S***hez.)
   – Nem tudok mit kezdeni a lányommal! Teljesen tehetetlen vagyok! Mindig azt vágja a fejemhez, hogy én nem értem meg őt, és… tényleg nem értem. Egyszer fönt, egyszer lent. Vagy vihog, vagy bőg. Képzelje, olyanokat gondol, hogy ő ronda, és ezért soha egyetlen fiúnak se fog tetszeni, pedig két hónapon át kísérgette hazáig egy állítólagos iskolatárs, nem tudom, tanár úr észrevette-e… Időnként eltűnik a szobájában, és semmi áron nem lehet előcsalogatni, aztán meg állandóan a nyakamon lóg. Mihez kezdjek vele? Egyszerűen nem értem! 
   (A tíz perc elteltével S*** visszatér. Mindenki némán ül, a sokaság képviseletében az iskolai szülői munkaközösség képviselője szólal meg.)
   – Abban maradtunk, tanár úr, elindítunk egy papírt. Lesz azon két oszlop, egy „igen” és egy „nem”. És mindenki a szíve és pénztárcája szerinti oszlopba tesz egy ikszet. A személyiségi jogok tiszteletben tartása végett ugyancsak név nélkül. 
   – Köszönöm hajlandóságukat! Amíg pedig a papír körbeér, sorolom a gyerekek előtt álló, márciusi programokat.
   (Eltelik újabb tíz perc. Kora este, hat óra húsz perckor a szülők a lapot S*** kezébe adják.)
   – Nézzék, mindannyian tisztában vagyunk avval, hogy van, akinek jobban fut a szekere, van, akinek kevésbé. Megkérhetem azt a három szülőt, aki nemmel szavazott, hogy akár mielőtt elmennek, akár később, avassanak be mint ofőt, tudunk-e segíteni? Mi azért sorsolódtunk egy osztályba, hogy tegyünk egymásért, ha kell, ugye? No, aztán volna még egy témám. Szerintem ez mind közt a legkibeszélendőbb, ugyanakkor ez igényelné a legnagyobb tapintatot is… Ezért hagytam a legvégére. Szóval… gyanakszanak, hogy a gyerekek többsége tizenhat éves korára… dohányzik? Ráadásul nem csupán kocamód, hanem rendszeresen. Reggelente, ahogy belépek az osztályterembe, érzem, jó néhányan csak néhány perce nyomták el a csikket. Persze még az utcán, naná, avval nagyon is tisztában vannak, hogy közintézményben tilos a dohányzás, de a nikotinszag érződik a leheletükön, a bőrük kipárolgásán, az ujjaik bögyén…
   – Jaj-jaj… Mit tehetünk, tanár úr? Nekünk már nem százszázalékos a szaglásunk...
   – Bocsánat, de… de van esetleg tudomása arról, hogy… az én kicsikém is?
   – Igen, kapaszkodjék meg, az ön ártatlan lelkületű, ártatlan tekintetű kisdede is! Tudja, nehéz egy buliból kimaradni. Jó, sőt nagyon jó az osztályközösség, találkoznak tanítás előtt, tanítás után együtt indulnak el… Bandáznak. És ha bandáznak, hát megkínálják egymást. Egyébként, csak egy gondolat erejéig visszatérve az osztálykirándulás költségeihez: jók az értesüléseim, hogy egy doboz cigi, tizenkilenc szál, kábé egy ezres? És hány doboz cigi fogy el egy hónapban?
   (Három nap múlva öngyötrő levél érkezik az osztályfőnökhöz.)
   – Küzdünk a dohányzással… Nincs ahhoz eszközünk, hogy elérjük, hogy akkor se dohányozzon a gyerek, ha mi nem látjuk… Nyilván nem lehet, de talán az iskolapszichológus felhasználására lehetne… kandi kamerázni? Aminek persze csak akkor van értelme, ha nem tudnak róla. Hasznos önismereti segítséget jelenthetne nekik, ha mások szemével látnák magukat… 
   (Megint vissza a hétfő estéhez: odakünn immár teljes a sötét. Hét óra negyvenöt perckor S*** becsúsztatja a tollát a tolltartójába.)
   – No, a végére értünk. Én most lassan, nagyon lassan összeszedem a papírjaimat, és ha valaki váltana velem négyszemközt néhány szót, hát… családom örömére-bánatára nem sietek haza.
   (Este hét óra ötvenkét perc. S*** szülők gyűrűjében áll a tábla előtt.)
   – Az én időmben az úgy volt, tanár úr, hogy apám lekevert nekem egy nagy maflást, aztán többé eszembe se jutott, hogy ne az történjék, amit ő rám parancsolt! 
   – Csak azt szeretném kérdezni, hogy van-e még lehetősége a gyereknek javítani irodalomból, mert a múltkor nem tudta a memoritert. 
   – A gyereknek most vették észre egy rejtett betegségét, és hogy mi kell ahhoz, hogy testnevelésből erre a félévre fölmentsék… 
   – Nézze, tanár úr, amikor én voltam gimnazista, eszembe se jutott, hogy rágyújtsak, de aztán, a katonaságnál valahogy rászokott az ember… És bizony így maradtam. Gondolja, hogy rossz példát mutatok a gyereknek? 
   – Csak kérdezem, hogy ha a fiamnak a jövő héten szemészeti kontrollra kell mennie, elegendő-e, ha én igazolom? Vagy hozzon inkább orvosit? 
   – Mi megmondtuk a gyereknek, hogy kap még egy utolsó esélyt, de ha ebben a félévben se produkál eredményt, kivesszük az iskolából, hiába szeret ide járni! Aztán mehet szakiskolába, ha nem akar gimnazista lenni! 
   – Anyuka! Megvárna? Lesétálnánk együtt a következő utcasarokig?
   (Este nyolc óra harminchat perc. Az utcai lámpa fénye két beszélgető embert világít meg.)
   – Nehezedik a helyzet. Föl kell adnunk az albérletünket. Édesanyámhoz költözöm a két gyerekkel.
   – És… ne haragudjék, hogy… ne válaszoljon, ha túlságosan bizalmaskodnék, de… a… hogy is mondjam… a pótapa is?
   – Aha! Ő is.
   – Maga most a kulcs. A gyerekre majd próbálunk figyelősebben figyelni.
   – Ne aggódjon értünk, tanár úr, még bírom. 
   (Este nyolc óra ötvenhárom perc. S*** egymagában bandukol az utcán. Éppen fontos telefonbeszélgetést fejezett be; a beszélgetőtárs kiléte ismeretlen. Pityegés a csöndben: esemes érkezik.)
   – Te mindig eléred, amit akarsz, igaz?
   (Éjfél előtt, huszonhárom óra ötvennégy perc. S*** szeme lecsukódik.)
   – Tényleg…? Tényleg én beszéltem volna rá a szülőket, hogy kezüket szívükről levéve adják össze a pénzt az osztálykirándulásra…? Baj, hogy rábeszéltem őket…? Baj, hogy rábe…–
   (Iskola, másnap délelőtt. Szünetben a stúdióban pakolászó S***hez egy diákja kopog be.)
   – Bocsánat, tanár úr, apukám üzeni, hogy anyukám nevében is elnézést kér, amiért tegnap egyikőjük se tudott eljönni a szülőire, de reggel megszületett a kishúgom, szóval kéri, hogy ne nehezteljen a tanár úr.
   (Napok múltán. Szombat délelőtt S*** odahaza az íróasztalánál ülve nyomkodja a számítógép billentyűit.)
   – Lájvszkúl Dájölogsz 27., 2017. febr…uá…
 
(A mesélőnek Both Béla kölcsönözte a hangját.)