Lájvszkúl Dájölogsz 28.
(2017. március 6. és 12. között)
282.– Jaj-jaj… Apukám most hívott, hogy elfelejtettem… a lakáskulcsot… odaadni a… a munkásoknak, akik… most a Deák téren várnak, mert… tataroznák a lakásunkat, de… nem tudnak bemenni, mert… mert én elfelejtettem reggel odaadni a kulcsot… és most vissza kéne… mennem… innen, Szentendréről, az osztálykir… kirándulásról, hogy odaad…
– Nem dőlt össze a világ, hogy ekkora krokodilkönnyeket hullass, te! Hát menj vissza, persze.
– De sietek vissza! Egy óra oda, egy óra vissza! Elenged a tanár úr?
– Csak akkor, ha adsz egy könnycseppet! Ezt a szép kövéret itt, ni! Hopp, nézd, milyen nyugalomban elül az ujjam begyén… Na, indulj, szamár!
283.
– Hát te? Miért sántikálsz?
– Mert három napja, tesin, fájdalom nyilallt a térdembe. Azóta meg kiderült, hogy meghúzódott a keresztszalagom.
– Kell valahogy kezelned?
– Csak pihentetni.
– Akkor hogy fogod velünk végiggyalogolni Szentendrét?
– Majd… lassan megyek. Ha nem hajlítom a bal lábamat, nem fáj annyira.
– Mert különben fáj?
– Nagyon! De nem akartam kimaradni a kirándulásból…
284.
– Játsszuk azt, hogy itt ez a kupac cetli, mindegyiken egy fogadalommal. Ilyesmik, hogy „Többet segítek otthon!” meg „Tekintettel vagyok másokra is!” Mindenki húzna egyet, és hozzátenne egy történetet a saját életéből. Kezdhetjük?
– Én ezt húztam: „Figyelek arra, hogy ne beszéljek csúnyán!” Hát… nekem ehhez nincs történetem, mert én nem szoktam csúnyán beszélni. Ennyi elég?
285.
– Tanár úr, lakik egy barátnőm Szentendrén, és lehet-e, hogy amikor indul haza az osztály, akkor én maradok, hogy találkozhassam vele?
– Miért ne lehetne?
– Hát mert akkor lemaradok az osztálykirándulás legjobb részéről, a negyvenperces utazásról a hévvel, amikor a tanár úr nem közénk ül…
286.
– Ha komolyan gondolja a tanár úr, hogy együtt temessük el azt a fél doboz cigit, amit a múlt héten vett el dohányzó osztálytársaimtól, akkor én tudok temetésre alkalmas helyet a Duna-parton! Meg imát is a cigi lelki üdvéért!
287.
– Nos, kedves szülők? Miért kerestek meg?
– Szeretnénk beszélni a gyerekről. Aki már tizedikes, viszont sejtelmünk sincs, mihez kezdjünk vele.
– Miért kéne kezdeni vele bármit is? Jó gyerek, jól tanul… Hagyják, hadd érjen.
– Éppen ez az! Mit gondol a tanár úr, merrefelé terelgessük?
– Önök szerint kell őt egyáltalán terelgetni? Hiszen látjuk, hogy tizenhat éves korára két dolog érdekli: a történelem és a média.
– De hiszen éppen ez az! Mihez lehet ilyen léhaságokkal kezdeni?
288.
– Nem készültem. Nem tudom se a Tiborc panaszát, se a Himnuszt. Illetve a Himnusz első versszakát tudom, de a többit nem.
– Nézd, elengedtelek egy hétre síelni a családoddal. De avval a föltétellel, hogy esténként tanulsz! Az osztálytársaid minden tárgyból naponta küldték neked az aktuális anyagot, és abban állapodtunk meg, hogy az egész napos testmozgás után, alkonyatkor előveszed a tankönyveidet, megtanulod a megtanulnivalókat, és megcsinálod a leckéket. Az a te egyszemélyes bajod, hogy nem tudod kívülről a magyar irodalom értékes szövegeit, az viszont mindkettőnk vesztesége, hogy nem tartottad be a közös megegyezésünket!
289.
– Jól látom, hogy a csajokat nézegeted…?
– Hát… amikor a tanár úr volt tizenhat éves, nem nézegette őket?
– Khm… És van, aki tetszik?
– Talán…
– Nekem egyébként már jutott eszembe, mennyire illenétek valakivel egymáshoz.
– Az osztályból?
– Nem mondhatok többet… Egy ofő mégse foglalkozhat házasságközvetítéssel.
290.
– A következő óránk, tetszik tudni, elmarad, mert a tanárnő beteg, ezért most csak helyettesítés lesz, aztán viszont dupla tesi, de azon nekem nem kell részt vennem, mert, ugye, én egyesületben sportolok, és erről a két óráról egész tanévre fölmentést kaptam, szóval ha tanár úrnak el tetszene engedni, akkor én akár már most elmehetnék, mert tudom, hogy Kölcsey után Vörösmarty következik, és kezdeném tanulni a Szózatot…
291.
– Az jelent valamit, ha az ember nem nyer semmiféle díjat egy olyan irodalmi versenyen, amelyre adott be pályaművet?
– Nem.
– Akkor ettől én még lehetek tehetséges?
– Igen.
– Olyan megnyugtató a tanár úrral ilyen meghitten elbeszélgetni!
292.
– Hát ti? Mit csináltok fél hatkor a suliban?
– Csak beszélgetünk, tanár úr! Ne gondoljon semmi rosszra, mindössze barátok vagyunk.
293.
– Teljes kudarc.
– Mi?
– Az, amit a tanár úr javasolt. Azt, hogy én, akinek kedvenc tárgya a kémia, tartsak szakkört az osztályban az érdeklődőknek.
– Pedig, nem magamat fényezném, de ez jó ötlet! Azaz… csak lett volna?
– Körbeküldtem egy lapot, kit érdekelne… És összesen ketten jelezték, hogy őket, de őket is csak esetleg. Ennek így semmi értelme.
– Sokszor van úgy, tudod, hogy hiába a jó szándék, nem vezet sehová. Nehogy magadra vedd.
– Persze, tudom. Azt is tudom, hogy mindenkinek drága az ideje… Csak kár. Jó lett volna még egy kicsit kémiázni.
294.
– Ha kedden előadás, akkor előtte, pénteken látni kívánom a jelmezeket! És vétójogom van! Aki pedig nem mutatja be, az nem lép föl.
– Tanár úr, ha én a szokásos ünneplő öltönyömben leszek, ünnepi nyakkendőt kötök hozzá, és kokárdát tűzök a hajtókámra, akkor nekem is föl kell vennem péntekre a ruhámat? Mert az tulajdonképpen nem is jelmez…
– Igen.
– De, tanár úr! Miért…? Miért nem elég kedden?
– Azért, mert én ezt kértem. Elfogadható indok…?
– De…
– Semmi de! Veled, tudod jól, amúgy is sok a baj. A sorsod meg a kezemben. Ha bejelentem a tantestületnek, hogy holnaptól már nem jársz ebbe a suliba, sokan föllélegeznek. Szóval… látom a jelmezedet pénteken?
– …És azt lehet, hogy a kokárdámat akkor még nem tűzöm ki?
295.
– Addig ismerem a történetet, hogy levágtál egy darabot az ujjadból, mire elküldtelek a sürgősségi sebészetre.
– Na, odataláltam. Mutattam, mi a helyzet, kérték a papírjaimat, de semmi nem volt nálam, ezért elhajtottak. Átmentem szembe a patikába, hogy legalább valami fájdalomcsillapítót adjanak, mert odaátról elzavartak, mire a gyógyszerész fölhívta a sebészeket, meglehetősen dühösen ordibált, hogy micsoda dolog nem ellátni egy vérző gyereket… Visszaküldött, tíz perc múlva be is hívtak, azonnal fertőtlenítették a sebet, valamivel beszórták, bepólyázták, hétfőn mehetek vissza kötözésre.
– Tanulság, hogy az iratait mindig tartsa magánál az ember! Személyi, diákigazolvány, bérlet… Sose tudhatod, mikor vágod le az egész ujjadat!
– És, ugye, ilyen kézzel indulhatok a jövő heti tornaversenyen?
296.
– Lehet, lesz egy meglepetésem a számodra.
– Hajjaj… Mi az?
– Ne aggódj… Semmi rossz.
– Szóval akkor jó meglepi? Hú, mi az?
– Azt nem árulhatom el! Különben nem meglepetés.
– De, tanár úr! Addig nem bírom ki!
– Pedig ki kell…
– Legalább annyit mondjon, hogy mikor… mikor ér engem?
– Amikor eljön az ideje!