Lájvszkúl Dájölogsz 28.
(2017. március 6. és 12. között)

   282.

   – Jaj-jaj… Apukám most hívott, hogy elfelejtettem… a lakáskulcsot… odaadni a… a munkásoknak, akik… most a Deák téren várnak, mert… tataroznák a lakásunkat, de… nem tudnak bemenni, mert… mert én elfelejtettem reggel odaadni a kulcsot… és most vissza kéne… mennem… innen, Szentendréről, az osztálykir… kirándulásról, hogy odaad…
   – Nem dőlt össze a világ, hogy ekkora krokodilkönnyeket hullass, te! Hát menj vissza, persze.
   – De sietek vissza! Egy óra oda, egy óra vissza! Elenged a tanár úr?
   – Csak akkor, ha adsz egy könnycseppet! Ezt a szép kövéret itt, ni! Hopp, nézd, milyen nyugalomban elül az ujjam begyén… Na, indulj, szamár! 

   283.

   – Hát te? Miért sántikálsz?
   – Mert három napja, tesin, fájdalom nyilallt a térdembe. Azóta meg kiderült, hogy meghúzódott a keresztszalagom.
   – Kell valahogy kezelned?
   – Csak pihentetni.
   – Akkor hogy fogod velünk végiggyalogolni Szentendrét?
   – Majd… lassan megyek. Ha nem hajlítom a bal lábamat, nem fáj annyira.
   – Mert különben fáj?
   – Nagyon! De nem akartam kimaradni a kirándulásból… 

   284.

   – Játsszuk azt, hogy itt ez a kupac cetli, mindegyiken egy fogadalommal. Ilyesmik, hogy „Többet segítek otthon!” meg „Tekintettel vagyok másokra is!” Mindenki húzna egyet, és hozzátenne egy történetet a saját életéből. Kezdhetjük?
   – Én ezt húztam: „Figyelek arra, hogy ne beszéljek csúnyán!” Hát… nekem ehhez nincs történetem, mert én nem szoktam csúnyán beszélni. Ennyi elég? 

   285.

   – Tanár úr, lakik egy barátnőm Szentendrén, és lehet-e, hogy amikor indul haza az osztály, akkor én maradok, hogy találkozhassam vele?
   – Miért ne lehetne?
   – Hát mert akkor lemaradok az osztálykirándulás legjobb részéről, a negyvenperces utazásról a hévvel, amikor a tanár úr nem közénk ül… 

   286.

   – Ha komolyan gondolja a tanár úr, hogy együtt temessük el azt a fél doboz cigit, amit a múlt héten vett el dohányzó osztálytársaimtól, akkor én tudok temetésre alkalmas helyet a Duna-parton! Meg imát is a cigi lelki üdvéért! 

   287.

   – Nos, kedves szülők? Miért kerestek meg?
   – Szeretnénk beszélni a gyerekről. Aki már tizedikes, viszont sejtelmünk sincs, mihez kezdjünk vele.
   – Miért kéne kezdeni vele bármit is? Jó gyerek, jól tanul… Hagyják, hadd érjen.
   – Éppen ez az! Mit gondol a tanár úr, merrefelé terelgessük?
   – Önök szerint kell őt egyáltalán terelgetni? Hiszen látjuk, hogy tizenhat éves korára két dolog érdekli: a történelem és a média.
   – De hiszen éppen ez az! Mihez lehet ilyen léhaságokkal kezdeni? 

   288.

   – Nem készültem. Nem tudom se a Tiborc panaszát, se a Himnuszt. Illetve a Himnusz első versszakát tudom, de a többit nem.
   – Nézd, elengedtelek egy hétre síelni a családoddal. De avval a föltétellel, hogy esténként tanulsz! Az osztálytársaid minden tárgyból naponta küldték neked az aktuális anyagot, és abban állapodtunk meg, hogy az egész napos testmozgás után, alkonyatkor előveszed a tankönyveidet, megtanulod a megtanulnivalókat, és megcsinálod a leckéket. Az a te egyszemélyes bajod, hogy nem tudod kívülről a magyar irodalom értékes szövegeit, az viszont mindkettőnk vesztesége, hogy nem tartottad be a közös megegyezésünket! 

   289.

   – Jól látom, hogy a csajokat nézegeted…?
   – Hát… amikor a tanár úr volt tizenhat éves, nem nézegette őket?
   – Khm… És van, aki tetszik?
   – Talán…
   – Nekem egyébként már jutott eszembe, mennyire illenétek valakivel egymáshoz.
   – Az osztályból?
   – Nem mondhatok többet… Egy ofő mégse foglalkozhat házasságközvetítéssel. 

   290.

   – A következő óránk, tetszik tudni, elmarad, mert a tanárnő beteg, ezért most csak helyettesítés lesz, aztán viszont dupla tesi, de azon nekem nem kell részt vennem, mert, ugye, én egyesületben sportolok, és erről a két óráról egész tanévre fölmentést kaptam, szóval ha tanár úrnak el tetszene engedni, akkor én akár már most elmehetnék, mert tudom, hogy Kölcsey után Vörösmarty következik, és kezdeném tanulni a Szózatot… 

   291.

   – Az jelent valamit, ha az ember nem nyer semmiféle díjat egy olyan irodalmi versenyen, amelyre adott be pályaművet?
   – Nem.
   – Akkor ettől én még lehetek tehetséges?
   – Igen.
   – Olyan megnyugtató a tanár úrral ilyen meghitten elbeszélgetni! 

   292.

   – Hát ti? Mit csináltok fél hatkor a suliban?
   – Csak beszélgetünk, tanár úr! Ne gondoljon semmi rosszra, mindössze barátok vagyunk. 

   293.

   – Teljes kudarc.
   – Mi?
   – Az, amit a tanár úr javasolt. Azt, hogy én, akinek kedvenc tárgya a kémia, tartsak szakkört az osztályban az érdeklődőknek.
   – Pedig, nem magamat fényezném, de ez jó ötlet! Azaz… csak lett volna?
   – Körbeküldtem egy lapot, kit érdekelne… És összesen ketten jelezték, hogy őket, de őket is csak esetleg. Ennek így semmi értelme.
   – Sokszor van úgy, tudod, hogy hiába a jó szándék, nem vezet sehová. Nehogy magadra vedd.
   – Persze, tudom. Azt is tudom, hogy mindenkinek drága az ideje… Csak kár. Jó lett volna még egy kicsit kémiázni. 

   294.

   – Ha kedden előadás, akkor előtte, pénteken látni kívánom a jelmezeket! És vétójogom van! Aki pedig nem mutatja be, az nem lép föl.
   – Tanár úr, ha én a szokásos ünneplő öltönyömben leszek, ünnepi nyakkendőt kötök hozzá, és kokárdát tűzök a hajtókámra, akkor nekem is föl kell vennem péntekre a ruhámat? Mert az tulajdonképpen nem is jelmez…
   – Igen.
   – De, tanár úr! Miért…? Miért nem elég kedden?
   – Azért, mert én ezt kértem. Elfogadható indok…?
   – De…
   – Semmi de! Veled, tudod jól, amúgy is sok a baj. A sorsod meg a kezemben. Ha bejelentem a tantestületnek, hogy holnaptól már nem jársz ebbe a suliba, sokan föllélegeznek. Szóval… látom a jelmezedet pénteken?
   – …És azt lehet, hogy a kokárdámat akkor még nem tűzöm ki? 

   295.

   – Addig ismerem a történetet, hogy levágtál egy darabot az ujjadból, mire elküldtelek a sürgősségi sebészetre.
   – Na, odataláltam. Mutattam, mi a helyzet, kérték a papírjaimat, de semmi nem volt nálam, ezért elhajtottak. Átmentem szembe a patikába, hogy legalább valami fájdalomcsillapítót adjanak, mert odaátról elzavartak, mire a gyógyszerész fölhívta a sebészeket, meglehetősen dühösen ordibált, hogy micsoda dolog nem ellátni egy vérző gyereket… Visszaküldött, tíz perc múlva be is hívtak, azonnal fertőtlenítették a sebet, valamivel beszórták, bepólyázták, hétfőn mehetek vissza kötözésre.
   – Tanulság, hogy az iratait mindig tartsa magánál az ember! Személyi, diákigazolvány, bérlet… Sose tudhatod, mikor vágod le az egész ujjadat!
   – És, ugye, ilyen kézzel indulhatok a jövő heti tornaversenyen? 

   296.

   – Lehet, lesz egy meglepetésem a számodra.
   – Hajjaj… Mi az?
   – Ne aggódj… Semmi rossz.
   – Szóval akkor jó meglepi? Hú, mi az?
   – Azt nem árulhatom el! Különben nem meglepetés.
   – De, tanár úr! Addig nem bírom ki!
   – Pedig ki kell…
   – Legalább annyit mondjon, hogy mikor… mikor ér engem?
   – Amikor eljön az ideje!