Lájvszkúl Dájölogsz 30.
(2017. március 20. és 26. között)

   (15.20-kor)

   – Az osztálytermünkben tartom a mai fogadóórát, így aztán azt kérem, sőt több mint kérem, átmenetileg számoljátok föl azt a disznóólat, amelyben élni szerettek. Tíz perc múlva olyan rend csillogjon-villogjon itt, hogy négytől hatig ne kelljen szégyenkeznem a szülők előtt, miféle osztályfőnök az, aki engedi ilyen kuplerájban létezni a gyerekeiket!

   (15.27-kor)

   – Szia! Megmutatnád, kik jelentkeztek be hozzám…? Ennyien…? Nocsak, nocsak!
   – És mondd, ha csak tíz perc jut egy szülőre, hogyan küldöd el a leállíthatatlanokat?
   – Szerintem nincs olyan probléma, amely három perc alatt ne volna elmondható… A híradóban, valamikor, bármilyen hírt be tudtunk jelenteni max harminc másodpercben! És nem volt olyan hír, amelyhez érdemes lett volna hárompercesnél hosszabb kommentárt fűzni… Vagyis még mindig marad négy laza perc smúzolásra! 

    (15.53-kor)

   – Nem jelentkeztem be ugyan időpontra, de kicsit korábban jöttem, hátha elcsípem a tanár urat, hogy megkérdezzem, minden rendben-e a gyerekkel…
   – Igen, anyuka! Szólnék, ha nem volna.
   – Mert mostanában otthon azt tapasztaljuk, hogy kicsit kieresztett.
   – Ezt én nem tapasztalom. Sőt.
   – Mert elkapta a gépszíj… Pénteken például, amikor különórája lett volna, lemondta, csak hogy bent maradhasson a délutáni iskolai programon…
   – Említette nekem is, hogy beszélt a különtanárral, akivel megállapodott abban, milyen extra feladatokat kell megoldania a hétvégén! Kecske is, káposzta is. Jól tette. 
   – Akkor…?
   – …Akkor? A gyerekkel minden rendben, anyuka!

   (16.00-kor)

   – Azért jöttem, hogy megkérdezzem: mi lesz azzal a gyerekkel, aki az első félévben megbukott médiából.
   – Az, hogy a másodikban tanul, mint a kisangyal, és a tanév végén simán átmegy.

   (16.10-kor)

   – Na, mi lett végül a fiatalember vérző orrával?
   – Elvittük a fül-orr-gégészetre, megállapították, hogy ki kell égetni egy eret. Ki is égették ott és azonnal! Azt javasolták, pihenjen otthon egy napot, ne emeljen, ne hajoljon, aztán, ha nincs semmi komplikáció, felejtse el az egészet.
   – Ez jó hír! Nincs tehát nagy baj.
   – Hát… nincs.
   – Akkor miért tetszik pityeregni?
   – Hát mert mindig annyira aggódom a gyerekért… 

   (16.20-kor)

   – Mit akar tőlem kérdezni?
   – Tulajdonképpen… semmit. Csak… csak látni szerettem volna a tanár urat.
   – Képes volt idáig eljönni azért, hogy lásson egy tanárt?
   – Igen. Látni szerettem volna, kiről mesél otthon a gyerek.

   (16.30-kor)

   – Nahát, ennek a nebulónak bejelentkezett valamelyik szülője… Meg is lepett, hogy egyáltalán eljön fogadóórára. De ha bejelentkezett, akkor miért nincs itt? Na, sebaj, addig legalább elmegyek egy pohár vízért…!

   (16.40-kor)

   – Tetszik tudni, már amikor ide jelentkeztünk, a gyerek médiatagozatra szeretett volna jönni… De nem engedte az apja.
   – Tán nem is baj, hogy így történt.
   – De azóta is lerágja a májunkat, hogy hadd váltson osztályt!
   – Hát, tudja, nem egyszerű az ilyesmi…
   – De végül a férjem is beleegyezett! Csak hagyja őt békén a gyerek… Én meg örülnék a cserének…
   – Ez, asszonyom, az önök oldala. Csakhogy, ha jól értem, egyelőre nem tudakolták ki az iskolavezetőség álláspontját. Én csupán, szerencsémre, mindössze szaktanár és egyetlen osztály ofője vagyok.
   – Azért jöttem, tanár úr… hogy tanár urat kérdezzem meg először, elképzelhető-e az ilyesmi… 
   – Elképzelhetőnek éppen elképzelhető, elő is fordult már ilyen a világtörténelemben, de… érdemes megfontolni, van-e értelme.
   – És tanár úr szerint van?
   – Nincs.

   (16.50-kor)

   – Régen láttam magukat! Hogy van az elsőszülött? Mivel foglalatoskodik, amióta érettségizett?
   – Ó, ő jól van! Tanul, vizsgázik, tanul, vizsgázik… Ellenben az öccse…
   – No, igen, igen… Az öccsel szoktam találkozni. Hát… ő bizony tagadhatatlanul más, mint a nővére.
   – Jaj, annyi bajunk van vele! Tanár úr szerint mit lehet kezdeni egy ilyen… elfuserált kölyökkel? Akinek van egy jól sikerült nővére, viszont…
   – Mi lenne, ha a továbbiakban nem azt szuggerálnák neki, hogy ő csupa kudarc, bezzeg a nővére? Inkább sikerekhez segítenék? Akár még a nővérét is bekapcsolhatnák a meggyőzésbe, hogy érdemes tanulni?

   (17.00-kor)

   – Nem tudom, másoknak mi a baja ezzel az iskolával… Nekem már a harmadik gyerekem koptatja itt a padokat, és mindegyik remekül érzi itt magát!
   – Talán mert egy dolog a diákot eltöltő jó érzés, de…
   – Semmi de! Küldje hozzám, tanár úr, a nyafogókat: ez jó suli, és pont!

   (17.10-kor)

   – Arra jutottunk, kedves osztályfőnök úr, el kellene intéznünk, vizsgálják meg a gyereket a nevelési tanácsadóban, van-e valami tanulászavara… Mert valaminek lennie kell, ha ennyire képtelen jó eredményeket elérni. És akkor osztályozhatatlannak minősítenék…
   – Akarja a gyerek is?
   – Akarja, persze hogy akarja! Rossz neki az a sok egyes, amivel a tanárok elhalmozzák!
   – Konkrétan mely tanárokkal, tantárgyakkal van gondja?
   – Hát… alapvetően a matekkal. Összeadni, kivonni, szorozni, osztani tud, de… két ismeretlenes egyenletet megoldani sehogy se! A tanára meg állandóan ezzel nyúzza. Aztán meg leszidja, hogy miért nem tudja. Aztán egyesekkel bünteti.
   – Hm. És azt gondolja önmagáról a gyerek, hogy ő… buta?
   – Dehogy gondolja! Meg hát nem is az. Csak valahogy a matekra nem áll rá az agya. A tanár meg állandóan szekálja. Persze értjük mi, ez a középiskolai tananyag…
   – No, a tankönyvszerzőket nem küldhetjük el nevelési tanácsadóba, de a gyereket próbáljuk meg kimenteni szorult helyzetéből. Milyen papírt kell aláírnom?

   (17.20-kor)

   – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy állnak a gyerekek. Főleg a tizedikes. De azért a kilencedikes is.
   – Nos, a lány ötösre, a fiú inkább… kettesre-hármasra. Lehetne ötös ő is, de ugyebár… fiúból van. És nem tanul. Vigasztalódjék avval, hogy a fiúknak úgy tizenegyedikre szokott benőni a fejük lágya.
   – Hát… tanulni tényleg nem nagyon tanul. De mit lát a tanár úr, esze azért van neki…?
   – Abból él, hogy valami csak ragad rá az órákon, az tehát még csak volna… Csak egyelőre nem használja. 

   (17.30-kor)

   – Jó egyáltalán valamire az én lányom, tanár úr?
   – Valamire? Na, anyuka… Az első időkben megilletődött volt a kicsike. Aztán hónapokon ár maradt is afféle visszahúzódó. De azért közben minden dolgozatát ötösre írta! Aztán adott nekem egy verset, hogy az belőle jött, én meg ha mondanék róla véleményt. Aztán kezembe nyomott egy regényrészletet, hogy azt is olvassam el. Aztán az iskolai kimittudon egyszer csak kipenderült a színpadra, énekelni kezdett, és hirtelen az addig zsibongó közönségnek elállt a lélegzete… Még mindig azt kérdezi, jó-e a lánya valamire?

   (17.40-kor)

   – Csak azért néztem be tanár úrhoz, hogy elmondjam, utólag is mennyire sajnálom, hogy a gyerek éppen a március 15-i ünnepségre betegedett le… Elkapta őt is az az egész osztályon végigsöprő hányásos vírus, pedig már-már azt hittük, mi megússzuk… Az egész éjjel fent volt, reggelre meg belázasodott… Pedig előző délután még olyan lelkesen beszélt a készülő műsorról! Annyira várta!
   – Kétszer nem csap a ménkű ugyanabba a fába, anyuka.

   (17.50-kor)

   – Nem bírunk vele, tanár úr, higgye el, próbálkozunk, de nem bírunk vele! Teljesen öntörvényű.
   – Csak vigasztalni tudom magukat. Ugyanezt tapasztalom én is.
   – De mihez kezdjünk vele, tanár úr? Tanár úr mégiscsak pedagógus…
   – Tudják, én olyan benzinkutas vagyok, aki benzint előállítani nem tud… Viszont született optimistaként csak azt mondhatom, reménykedjenek, hogy előbb-utóbb kinövi. Ezt teszem én is. 

   (Másnap, több osztályban.)

   – Hohó, találkoztam ám egynémelyetek szüleivel…! Elmondták otthon, miket hallottak tőlem? Na, aztán ahhoz tartsátok magatokat, büdös kölkök! 

   (Két nappal később.)

   – Na, gyerekecskéim, ma csütörtök, én meg holnap három napra negyven diáktársatokkal és három kollégámmal elutazom kísérőtanárként Velencébe. De hétfőn reggel már megint itt leszek!