Lájvszkúl Dájölogsz 32.
(2017. április 3. és 9. között)

   329.

   – Az osztálykirándulás, tanár úr… Mi, ugye, nem budapestiek vagyunk… Útlevél meg kéne a gyereknek Kárpátaljára, vagyis hát Ukrajnába… És azt csak hivatalos időben intézhetjük… Amihez neki jelen kell lennie, mert fénykép, mert aláírás… Én meg kedden kivehetnék a munkahelyemen egy szabadnapot… Lehet-e, hogy a gyerek kedden nincs iskolában? Elvinném Székesfehérvárra, hogy beadjuk a kérelmet! Állítólag legalább harminc nap, mire elkészül, a júniusi indulás meg vészesen közeledik… Ha tanár úr rábólint, a gyerek hétfő délután hazajönne a kollégiumból, de persze kedden délután, legkésőbb este már vissza is menne…! 

   330.

   – Hogy sikerült a vasárnapi, vidéki forgatás?
   – Á, az sehogy.
   – Mert?
   – Mert szombaton az alany lemondta. Hogy akikhez látogatóba megy, nem egyeznek bele, hogy felvegyem, ami ott történik.
   – És akkor…?
   – Azt mondta, halasszuk jövő vasárnapra, amikor másokhoz megy. És majd előtte felhív.
   – Szomorú lettél?
   – Kicsit… Érdekelt volna. De aztán írt, hogy későn ért haza, ne bánjam. Szóval szomorú vagyok, de bánni nem bánom. 

   331.

   – Mitől keseredtél neki?
   – Töriórát tartottam a többieknek.
   – Na! Pompás! Vagy… nem sikerült jól?
   – Ami engem illet, igen. Annyira, de annyira készültem!
   – Akkor meg? Mi a baj?
   – Hát… a többiek. Rájöttem, nem a tanárban van a hiba, hogy nem megy az osztálynak a töri. Hanem… a többiekben.
   – Nofene. Mi a bibi?
   – Nem figyelnek. Nem is érdekli őket az egész. A hiba bennünk van. Most jöttem rá, tanár úr! 

   332.

   – Hát te? Mit keresel ilyenkor a folyosón? Miért nem órán vagy?
   – Le… lehent van… óhóránk… a kéhé… kéhémihija… terembe… ben…
   – És? Hová rohansz ennyire?
   – A… gyó… gyohogysze… szeremért. És nem is fuhu…toho… ttam…
   – Miféle gyógyszer sürgős neked ennyire?
   – Asztmás vagyok, taha… náhá… ruhúr! 

   333.

   (1)
   – El kéne mennem a negyedik óráról. De az ötödikre visszaérnék!
   – Aztán meg, ha szabad érdeklődnöm, hova mennél?
   – Időpontot kaptam. Mert… bejelentkeztem az… az iskolapszichológushoz.
   – Aha. Nagyon rokonszenves hölgy! Várunk vissza az ötödik órára.
   (2)
   – Annyira jót beszélgettünk, tanár úr! Kicsit féltem, hogy tényleg elmondhatok-e neki ezt-azt magamról, de megérte!
   – Tudom, hogy figyelmes nőszemély… És a többiek elmondták, mivel foglalkoztak a negyedik órán, és milyen házi feladatot kaptatok? 

   334.

   – Látom, amit látok…
   – Baj?
   – Nekem aztán nem.
   – Akkor szabad?
   – Miért ne volna szabad a szünetekre egy osztályteremben összetolni négy padot, kifeszíteni egy hálót, és kikapcsolódásként tíz percet pingpongozni?
   – Akár tizenkét padot is összetolhatnánk, hogy nagyobb legyen az asztal?
   – Nos, vagytok huszonnyolcan, van tizennégy pad a teremben… Kettő még maradna is a versenybíróságnak! Ó, végre kezdenétek rendet tartani a padjaitokon! 

   335.

   – Milyen volt a színház hátulról, ahová a régi diákom vitt be titeket?
   – Nem jártunk szerencsével.
   – Mert?
   – Azt akartuk csak megnézni, hogyan működik a hangtechnika.
   – És?
   – Éppen nem dolgoztak a hangpultosok! Pedig fixre meg volt velük beszélve az időpont…
   – Biztosan fontosabb dolguk akadt.
   – Ugyan, tanár úr! Ilyen ez a bohém művészvilág… 

   336.

   – Mitől pirultál ki ennyire? A füled is lángol! Egyébként nagyon édesen nézel ki így… Jobban áll neked, mint a sápadtság!
   – Csak…
   – Jaj, történt valami?
   – Csak…
   – Dühös vagy valakire? Semmit nem érdemes ennyire a szívedre venned!
   – Csak…
   – Jaj, vigyázz! Vigyázz a lelki békédre!
   – Csak tesióra volt, tanár úr! 

   337.

   – Majdnem fölhívtalak, tulajdonképpen kétszer is majdnem, amíg beteg voltál, de mindig arra gondoltam, hogy azt fogod hinni, ellenőriz az ofőd, így aztán…
   – Jólesik, hogy törődni akart velem a tanár úr.
   – Az is fölmerült bennem, anyádat hívom, miért hiányzol napok óta, de végül őt se akartam abajgatni…
   – Rendes a tanár úrtól!
   – Szóval mi bajod volt?
   – Mandulagyulladás, amitől nem volt hangom. Így aztán ha föl is hívott volna a tanár úr, bele se tudtam volna szólni a telefonba… 

   338.

   – Rossz hírem van a számodra.
   – Jaj, tanár úr! Inkább ne.
   – Muszáj. Előre sajnálom. Bocs.
   – Tényleg ne tessék engem ijesztgetni.
   – Az a helyzet, hogy… Milyen órátok is lesz most?
   – Tesi! Dupla tesi.
   – Na, éppen ez az.
   – Jaj!
   – Az történt, hogy… elmarad. És mivel az utolsó két órátokról van szó, sajnos haza kell mennetek!
   – Tényleg? Komolyan? Nem csap be a tanár úr? Akár már pakolhatok is?
   – Látod, mondtam, hogy rossz hírem van a számodra! 

   339.

   – Az elkövetkezendő negyvenöt percben megírjátok ezt a dolgozatot a magyar romantika kezdetéről. Katona József, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály… Kérlek benneteket, ne úgy fogjátok föl, hogy ez egy rettentő dolgozat, amelyben számot kell adnotok a tudásotokról, hanem úgy, hogy egy kíváncsi embernek, speciel konkrétan nekem, az irodalomtanárotoknak írjátok, akit őszinte szívvel érdekel, mi ragadt meg bennetek irodalmunknak erről a gyönyörű korszakáról! Úgy írjátok, amit írtok, hogy nekem akarjátok megmutatni, mennyire sikerült fölkeltenem az érdeklődéseteket, és én büszke lehessek rátok!
   – Ez mind nagyon szép, tanár úr, de… le is tetszik osztályozni, amit írunk? 

   340.

   – Én beteg vagyok, tanár úr, és kizárólag azért jöttem be, hogy megírjam a dolgozatot, utána viszont megyek is visszafeküdni az ágyamba!
   – Én is beteg vagyok, lányom, látod, tiszta nátha, hallod a hangomon is, mennyire be vagyok rekedve, és napok óta csak azért járok be, hogy megtartsam a hat-hét órámat. 

   341.

   (1)
   – Halló, tanár úr? Adjon tanácsot, mihez kezdjek az öcsémmel! Tudom, hogy keddre le kéne adnia a projektmunkáját a médiaérettségihez, bár még hozzá se kezdett! Anyám is tiszta ideg, hogy a dolgok mostani állása szerint nem lesz neki két érettségizett fia… De az, ugye, hogy én csináljam meg helyette a beadandót…
   (2)
   – Megint én vagyok! Elgondolkoztam azon, amit a tanár úr mondott, hogy az öcsém röhög a markába, hogy lám, tényleg a kisujját se kell megmozdítania, a dolgok maguktól az ölébe pottyannak. Rájöttem, tanár úrnak igaza van. Nem csinálom meg helyette, és most megtanulja, hogy munka nélkül nem terem babér! Érettségit meg majd szerez jövőre.
   (3)
   – Próbáld megérteni az én iskolavezetői szempontjaimat… Ha elvonszoltuk a tizenkettedik végéig, akkor miért nem segítjük érettségihez…? Mi lesz a statisztikával? Mit szól a fenntartó? Mi lesz az iskola jó hírével?
   (4)
   – Anyuka? Itt a család régi barátja. Egész nap a maguk dolgán rágódom. Arra jutottam, hogy kivételesen, csak maguknak, két héttel meghosszabbítom a leadási határidőt. Ennyit még módomban áll megtenni, de többet aztán tényleg nem. Mostantól a saját kezükben van a sorsuk.