Lájvszkúl Dájölogsz 32.
(2017. április 3. és 9. között)
329.– Az osztálykirándulás, tanár úr… Mi, ugye, nem budapestiek vagyunk… Útlevél meg kéne a gyereknek Kárpátaljára, vagyis hát Ukrajnába… És azt csak hivatalos időben intézhetjük… Amihez neki jelen kell lennie, mert fénykép, mert aláírás… Én meg kedden kivehetnék a munkahelyemen egy szabadnapot… Lehet-e, hogy a gyerek kedden nincs iskolában? Elvinném Székesfehérvárra, hogy beadjuk a kérelmet! Állítólag legalább harminc nap, mire elkészül, a júniusi indulás meg vészesen közeledik… Ha tanár úr rábólint, a gyerek hétfő délután hazajönne a kollégiumból, de persze kedden délután, legkésőbb este már vissza is menne…!
330.
– Hogy sikerült a vasárnapi, vidéki forgatás?
– Á, az sehogy.
– Mert?
– Mert szombaton az alany lemondta. Hogy akikhez látogatóba megy, nem egyeznek bele, hogy felvegyem, ami ott történik.
– És akkor…?
– Azt mondta, halasszuk jövő vasárnapra, amikor másokhoz megy. És majd előtte felhív.
– Szomorú lettél?
– Kicsit… Érdekelt volna. De aztán írt, hogy későn ért haza, ne bánjam. Szóval szomorú vagyok, de bánni nem bánom.
331.
– Mitől keseredtél neki?
– Töriórát tartottam a többieknek.
– Na! Pompás! Vagy… nem sikerült jól?
– Ami engem illet, igen. Annyira, de annyira készültem!
– Akkor meg? Mi a baj?
– Hát… a többiek. Rájöttem, nem a tanárban van a hiba, hogy nem megy az osztálynak a töri. Hanem… a többiekben.
– Nofene. Mi a bibi?
– Nem figyelnek. Nem is érdekli őket az egész. A hiba bennünk van. Most jöttem rá, tanár úr!
332.
– Hát te? Mit keresel ilyenkor a folyosón? Miért nem órán vagy?
– Le… lehent van… óhóránk… a kéhé… kéhémihija… terembe… ben…
– És? Hová rohansz ennyire?
– A… gyó… gyohogysze… szeremért. És nem is fuhu…toho… ttam…
– Miféle gyógyszer sürgős neked ennyire?
– Asztmás vagyok, taha… náhá… ruhúr!
333.
(1)
– El kéne mennem a negyedik óráról. De az ötödikre visszaérnék!
– Aztán meg, ha szabad érdeklődnöm, hova mennél?
– Időpontot kaptam. Mert… bejelentkeztem az… az iskolapszichológushoz.
– Aha. Nagyon rokonszenves hölgy! Várunk vissza az ötödik órára.
(2)
– Annyira jót beszélgettünk, tanár úr! Kicsit féltem, hogy tényleg elmondhatok-e neki ezt-azt magamról, de megérte!
– Tudom, hogy figyelmes nőszemély… És a többiek elmondták, mivel foglalkoztak a negyedik órán, és milyen házi feladatot kaptatok?
334.
– Látom, amit látok…
– Baj?
– Nekem aztán nem.
– Akkor szabad?
– Miért ne volna szabad a szünetekre egy osztályteremben összetolni négy padot, kifeszíteni egy hálót, és kikapcsolódásként tíz percet pingpongozni?
– Akár tizenkét padot is összetolhatnánk, hogy nagyobb legyen az asztal?
– Nos, vagytok huszonnyolcan, van tizennégy pad a teremben… Kettő még maradna is a versenybíróságnak! Ó, végre kezdenétek rendet tartani a padjaitokon!
335.
– Milyen volt a színház hátulról, ahová a régi diákom vitt be titeket?
– Nem jártunk szerencsével.
– Mert?
– Azt akartuk csak megnézni, hogyan működik a hangtechnika.
– És?
– Éppen nem dolgoztak a hangpultosok! Pedig fixre meg volt velük beszélve az időpont…
– Biztosan fontosabb dolguk akadt.
– Ugyan, tanár úr! Ilyen ez a bohém művészvilág…
336.
– Mitől pirultál ki ennyire? A füled is lángol! Egyébként nagyon édesen nézel ki így… Jobban áll neked, mint a sápadtság!
– Csak…
– Jaj, történt valami?
– Csak…
– Dühös vagy valakire? Semmit nem érdemes ennyire a szívedre venned!
– Csak…
– Jaj, vigyázz! Vigyázz a lelki békédre!
– Csak tesióra volt, tanár úr!
337.
– Majdnem fölhívtalak, tulajdonképpen kétszer is majdnem, amíg beteg voltál, de mindig arra gondoltam, hogy azt fogod hinni, ellenőriz az ofőd, így aztán…
– Jólesik, hogy törődni akart velem a tanár úr.
– Az is fölmerült bennem, anyádat hívom, miért hiányzol napok óta, de végül őt se akartam abajgatni…
– Rendes a tanár úrtól!
– Szóval mi bajod volt?
– Mandulagyulladás, amitől nem volt hangom. Így aztán ha föl is hívott volna a tanár úr, bele se tudtam volna szólni a telefonba…
338.
– Rossz hírem van a számodra.
– Jaj, tanár úr! Inkább ne.
– Muszáj. Előre sajnálom. Bocs.
– Tényleg ne tessék engem ijesztgetni.
– Az a helyzet, hogy… Milyen órátok is lesz most?
– Tesi! Dupla tesi.
– Na, éppen ez az.
– Jaj!
– Az történt, hogy… elmarad. És mivel az utolsó két órátokról van szó, sajnos haza kell mennetek!
– Tényleg? Komolyan? Nem csap be a tanár úr? Akár már pakolhatok is?
– Látod, mondtam, hogy rossz hírem van a számodra!
339.
– Az elkövetkezendő negyvenöt percben megírjátok ezt a dolgozatot a magyar romantika kezdetéről. Katona József, Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály… Kérlek benneteket, ne úgy fogjátok föl, hogy ez egy rettentő dolgozat, amelyben számot kell adnotok a tudásotokról, hanem úgy, hogy egy kíváncsi embernek, speciel konkrétan nekem, az irodalomtanárotoknak írjátok, akit őszinte szívvel érdekel, mi ragadt meg bennetek irodalmunknak erről a gyönyörű korszakáról! Úgy írjátok, amit írtok, hogy nekem akarjátok megmutatni, mennyire sikerült fölkeltenem az érdeklődéseteket, és én büszke lehessek rátok!
– Ez mind nagyon szép, tanár úr, de… le is tetszik osztályozni, amit írunk?
340.
– Én beteg vagyok, tanár úr, és kizárólag azért jöttem be, hogy megírjam a dolgozatot, utána viszont megyek is visszafeküdni az ágyamba!
– Én is beteg vagyok, lányom, látod, tiszta nátha, hallod a hangomon is, mennyire be vagyok rekedve, és napok óta csak azért járok be, hogy megtartsam a hat-hét órámat.
341.
(1)
– Halló, tanár úr? Adjon tanácsot, mihez kezdjek az öcsémmel! Tudom, hogy keddre le kéne adnia a projektmunkáját a médiaérettségihez, bár még hozzá se kezdett! Anyám is tiszta ideg, hogy a dolgok mostani állása szerint nem lesz neki két érettségizett fia… De az, ugye, hogy én csináljam meg helyette a beadandót…
(2)
– Megint én vagyok! Elgondolkoztam azon, amit a tanár úr mondott, hogy az öcsém röhög a markába, hogy lám, tényleg a kisujját se kell megmozdítania, a dolgok maguktól az ölébe pottyannak. Rájöttem, tanár úrnak igaza van. Nem csinálom meg helyette, és most megtanulja, hogy munka nélkül nem terem babér! Érettségit meg majd szerez jövőre.
(3)
– Próbáld megérteni az én iskolavezetői szempontjaimat… Ha elvonszoltuk a tizenkettedik végéig, akkor miért nem segítjük érettségihez…? Mi lesz a statisztikával? Mit szól a fenntartó? Mi lesz az iskola jó hírével?
(4)
– Anyuka? Itt a család régi barátja. Egész nap a maguk dolgán rágódom. Arra jutottam, hogy kivételesen, csak maguknak, két héttel meghosszabbítom a leadási határidőt. Ennyit még módomban áll megtenni, de többet aztán tényleg nem. Mostantól a saját kezükben van a sorsuk.