Allegória gyermekeimnek
(Lájvszkúl Dájölogsz 33.)
(2017. április 10. és 14. között)

   Azt írja T. egy lapban, hogy a Magyar Televízióban „most azokat eresztették szélnek, akik kényelemből, félelemből, esetleg valamiféle kutyahűségből maradtak, illetve akik erre vártak”. Ez lenne hát a maradás négy alapvető oka... Jól van, T., nem veled van a baj, te is csak úgy működsz, ahogyan működik ez a világ. Tulajdonképpen még jót is akartál. Más mindenki hallgat. Elmondom hát, miért maradok.
   Mert ez a Magyar Televízió – már bocsánat a kifejezésért –, ha szaros is, ha büdös is, de az enyém. És nem másoké. Mindenkié, akit ő (az MTV) gyúrt évek, évtizedek alatt, és senkié, aki azt hiszi magáról, hogy ő (valaki, akárki, bárki) farag tévét.
   Fiatalon, majdnem gyerekfejjel keveredtem ide, egyébként véletlenül. Lapok körül lődörögtem a New York-palotában, aztán újdonsült ismerősöm, O. szólt, a tévében (akkor még csak ez az egy volt, mindenki így hívta) keresnek olyan embert, szerkesztőnek neveznék, aki este, éjjel, hétvégén, ünnepnap ülne ablaktalan, levegőtlen vágószobákban, muszterekből gabalyodna ki, se pénz, se dicsőség. Érdekel-e.
   Megkérdeztem akkori professzoromat, Sz.-t, mit szólna, ha az – elitértelmiségi körökben lenézett – Magyar Televízióba mennék dolgozni. „Nézze, Varga úr”, mondta, én tanárúraztam őt, ő – éreztetve a kettőnk közötti különbséget – vargaúrazott engem, „ebből a szakmából (ti. az irodalomtörténetből) nem lehet megélni, menjen el, ott legalább találkozik egy-két okos emberrel. A többit meg majd meglátjuk.”
   Így lettem tévés.
   A Kosztolányi-kutatás harmadába szakadt (a többit meglátjuk majd, tanár úr?), a tévé pedig úgy viselkedett, mint valami szerelmes asszony. Gyanítottam persze, hogy feleségül nem szabad venni, sose lesz vacsora, viszont örökre lyukas marad a zokni, előbb-utóbb fölteszi az uborkapakolást meg a hajcsavaróit, esténként egyszer csak migrén kezdi gyötörni, viszont kivirul majd, ha mással kacérkodik, s titkos légyottokra siet. Mit tehettem? Szerettem (ezért tudom szívből gyűlölni is), tévésnek lenni állapot, szerette más is (nő, férfi egyre megy), Kovalik Karcsi és Varga Jóska, Ipper Pali bácsi, Árkus, Takács Mari és Tamási Eszter, Hajas Ica, Déri Jancsi, Bánki Laci. Holtak és élőhalottak és élők. Mindenki a Magyar Televízió köpönyegéből bújt ki.
   Magyar Televízió? Elhízott, petyhüdt a bőre, kiégett és utálatos, de én, hiába tudom, hogy csak önáltatás, csak illúzió, ma is azt arcát látom, amely az emlékezetembe vésődött, amikor először megpillantottam.
   Neki egy voltam a sokból, én meg még mindig érzem az első csókja ízét.

   Vegyük hát végig.
   (1) A kényelem. Mármint, hogy valami tehetetlenségi nyomaték tart bennünket itt? Hogy hátha túlélünk megint? Azért kapaszkodnánk az íróasztalunkba (már akinek van), mert itt megkapjuk a biztos fizetésünket? Ezt a tutit? Én például havonta hatvanhatezer-hatszázkilencvenkét forintot viszek haza. Hónapról hónapra rémhírek kelnek szárnyra, hogy fizetésképtelenné vált a cég, ruhapénz két éve nincs, egy időben az ebédjegyünket is visszatartották, augusztustól már rádióújságot se kapunk, pedig az munkaeszköz.
   Ehhez ragaszkodunk?
   (2) A félelem. Annyi mindenkitől féltünk mi már, hogy immúnisak lettünk. Nagy Richárdtól, hogy meddig tartja a hátát, ha belénk köt valaki, Kornidesztől, mert nem tudtuk, milyen szelek fújnak mögüle, Bereczkytől, mert keményíthetett volna, Hankisstól, mert mi van, ha nem sikerül (és ha sikerül) a kísérlet, Nahliktól, mert volt rá okunk, Horváth Ádámtól, mert túlságosan is a miénk volt, Petáktól, mert az első pillanatban elfelejtette, hogy a miénk, Horváth Lóritól, hogy éppen az ő idejében következik be.
   Már nem vagyok hajlandó félni, barátaim.
   (3) A kutyahűség. Ez fáj. Mert hűség, az bizony volt és van. De nem kellett volna lekutyázni. (Kérjünk bocsánatot a kutyáktól.)
   (4) És végül, akik a „szélnek eresztésre” vártak.
   Vannak ilyenek, persze.
   Az egyik, többnyire vezető beosztásúakból álló, kis létszámú csoport kitűnő szerződéseket kötött (emlékezzünk S. végkielégülésére, a jelenlegi megállapodásokat pedig védik a személyiségi jogok), nekik minden, az MTV alkalmazásában töltött perc ketyeg.
   A másik csoport? Az emtévések többsége egyszerűen ugyanúgy megeszi a jövedelmét, mint más szakmák robotosai. Három-négy hónap alatt elfogy a végkielégítés is. Aztán elérkezik a nehéz nap nappala. Egy videóvágásra specializálódott, középkorú nő (például), két évtized rutinnal, akinek néhány iskoláskorú gyerek csimpaszkodik a szoknyájába, nem a legkeresettebb az emberpiacon.

   Beszéltem minap egy médiaszakértő politikussal, mindegy, melyik párt. A reggeli műsor stúdiójából jött dolgavégezettül, búcsúzáskor megkérdezte, hogy vagyunk. Talán csak egy pillantást vethettem rá. „Tudja”, fordult vissza mentében, „néha az az érzésem, hogy egy halott teteméről vitatkozunk.”
   Egy halott teteme. Hogyan mondjam el, mennyire boldog voltam, amikor csaknem húsz éve, egy holdfényes estén először megfoghattam azt a testmeleg, bársonyos kezet.
   Óh, a kilencvenes évek!
   Én már odamondtam, lázadtam, sztrájkoltam, tiltakoztam, nyilatkoztam, aláírtam, tüntettem. Csak gépet nem romboltam soha. És tudják, mit értem, értünk el? Semmit. Ki emlékezik arra, amikor 1990 augusztusában tizennégy híradós (szakmai és erkölcsi okokkal indokolva lépését) fölállt? Mi voltunk az elsők az igazság bajnokai közül. És?
   Senki nem vérzett el, de senki nem futotta meg, ami benne rejlett. B I. története a nyilvánosság előtt zajlott. B II. műsorról műsorra kóvályog. B III. visszavonult a gazdasági magazinok oltalmába. H.-t, aki egyszer fent, egyszer lent volt, most rúgták ki. K. évtizedes bóklászás után néhány hete főszerkesztő. L I. néha végigviharzik a folyosón. L II. évek óta külsős, most vették le a képernyőről. L III.-at hónapok óta nem láttam. L IV. több év visszafogottság után kereskedelmi tévézik. N.-t zárójelbe tették, kitűnt a képből. R. Amerikában kuksolva várja a csodát. S.-et – érától függően – hol alkalmazzák, hol nem. T. külsősként ingyen dolgozik vissza.
   Ezt az évtizedet végigrejtőzködtem én is.
   Alkoholista nem lett egyikünk sem. A másik utat próbáltuk járni.
   Megkísértett persze engem is a kereskedelmi televíziózás. Két éve végigtárgyaltam a nyarat. Az akkori fizetésem ötszörösét ajánlották. A feleségem már mindenfélét látott maga előtt, ruhát, bútort, gyerekmotyót. Tévés barátomnak, P.-nek latolgattam az esélyeket nap mint nap. Heteken át hallgatott, aztán csak annyit mondott: „Ha igaz volt mindaz, amit eddig csináltál, akkor most nem mehetsz el.”
   Ma is büszke vagyok, hogy ellen tudtam állni. Maradtam.
   P.-t most rúgták ki.

   Ahol P., nekem is ott a helyem. Tudom, ismerem, kitűnő ember, kitűnő szakember. A barátom.
   Azon a bizonyos péntek délelőttön fölhívtam valami csacskaság miatt (a negyedik emeletről az elsőn), csak annyit mondott, beszélni akar velem. Lementem, rám nézett: „Ülj le. Ki vagyok rúgva.” Hogy ő? Nem tudja, mi lesz most, folytatta, de nagy megkönnyebbülést érez.
   És azt mondta, nagyon sajnál engem, hogy még mindig maradnom kell.

   Miért maradok?
   Tulajdonképpen egyszerű a válasz. Mert nem rúgtak ki. Ha akarnak, például kirúgnak ezekért a töredékekért. Vagy bármikor. Csakhogy én magamtól nem megyek el. Maradni kell. Ha nem akarják, hogy dolgozzam, el kell venni a tollamat. Különben addig dolgozom, ameddig hagynak.
   Miért maradunk, barátaim?
   Különös vonzalom fűz bennünket a kényelmetlen helyzetekhez, imádjuk az oktalan bátorságot, kutyahűséggel kötődünk a hűtlenekhez, és mohó zsebbel várjuk a végkielégítésünket?
   Talán ha maradtak volna mindazok, akiket az elmúlt két évben csábító ajánlat szédített el, talán ha a sértésekre nem sértődéssel reagáltak volna azok, akik végül elmenekültek, talán ha... Akkor néhai elnökünknek igaza lenne, nem estünk volna bele mind a hiányzó hős csapdájába.
   Elnök úr, én most megállok ezen a képzelt országúton, kiszállok, és megpróbálom félrehúzni azt a nevetséges kempingágyat. 

   Hallottam valakiről, aki állítólag megtartóztatta volna kezét két város elpusztításától, ha talál benne tíz igaz embert.
   Ismerek annyit. Unottak, rosszkedvűek és reménytelenek. Kicsit még csirkefogók is. Lestrapált kocsikban ülnek, kamerát, mikrofont tartanak, gyártanak és vágnak, hangot kevernek, archiválnak, kaput őriznek és zsömlét kennek, arcokat púdereznek, díszletet cipelnek, képet szinteznek, bejátszót indítanak.
   Ki képzeli itt magát istennek?

   Nem akarok vétkesek cinkosa lenni, a némaságnak vége.
 
(Egy 1999-ben megjelent cikk
anonimizált változata.)