Lájvszkúl Dájölogsz 35.
(2017. április 24. és 30. között)

   342.

   (Délelőtt fél tizenegykor.)
   – Ő hetedikes volt, én nyolcadikos, amikor jóban lettünk. Már negyedik éve vagyunk barátok. Nekem elmond mindent. Tanár úr tudja, miket művel? Látta a karját, a lábát? Hogy… hol késsel, hol zsilettpengével vagdossa magát…? A hétvégén találkoztunk. Mesélte, otthon áll a bál. És hogy az neki elviselhetetlen. És hogy ő inkább… befejezi. És tessék, látja, ma hiányzik!
   – Nyugi. Máris hívom… Hm, tényleg nem veszi föl! Kikapcsolva az üzenetrögzítője is. Küldök neki esemest… Hol vagy?
   (Délután háromnegyed kettőkor.)
   – Elnézést kérek, hogy csak most írok. Beteg vagyok, itthon maradtam, ha holnap tudok menni, viszek igazolást. 

   343.

   (1)
   – Bocsánat a kései zavarásért, de az a kérdésem, holnap elmehetnék-e a két médiaóráról? Akkor lenne találkozóm az interjúalanyommal, és jó lenne a lehető legkorábban végezni a felvétellel, mert sok idő hazaérni, és másnapra készülni kell. 
   – Muszáj is dolgoznod! Csak az interjúalanyod programját nem tudom, azt viszont igen, hogy ugyanabban az időpontban mások is forgatnának vele!
   – Mindenkivel mindent egyeztetek! Csak tanár úr engedjen el! Elenged?
   – El.
   (2)
   – Halló? Szervusz! Sejted, hogy a hétvégédet a diákjaimmal töltöd? Mert értesüléseim szerint mindenki most forgatna veled!
   – Szia! Elég szoros a napok rendje… Nem baj. Képzeld, egy srácod több fordulóban kérdezgetett, néha a kamerájába kellett válaszolnom, aztán kitettem a fölvételeiből egy tizenhét másodperces snittet a fészbukra, ezernél többen látták, és valaki már föl is hívott, hogy éppen ilyen munkatársra volna szüksége, mint én!
   – Vagyis nem bánod, hogy abajgatnak a diákjaim?
   – Nem, sőt! Az a srác is jön, aki jól kérdez! 

   344.

   – Beszélgettek velem? Semmi fontosat nem akarok ugyan mondani, csak azt, ami a fejemben van. Merthogy ti jártok ott sokszor.
   – Persze.
   – Szóval, tudjátok, örülök minden szerelemnek… Eszembe jut ilyenkor a saját ifjúságom. Nálatok ugyanakkor az a fölállás, hogy jó tanuló rossz tanulóval… Én meg, ugye, ofő létemre azon gondolkozom, mi sül ki ebből: a jó húzza föl a rosszat, vagy a rossz rántja le a jót? Értitek a problémámat?
   – Persze.
   – Hát… nagyjából ilyesmi. Sejtelmem sincs, mondtam-e bármi értelmeset. Csak mert töröm rajtatok a fejem mostanában, gondoltam, megosztom veletek, mégiscsak rátok tartozik. 

   345.

   (Becsöngetés után.)
   – A mai osztályfőnöki órán egyesével végignézzük a naplóban, ki melyik tárgyból hányasra áll. Evvel vágunk neki a tanév utolsó negyedének! Jön a hajrá, még mindenből lehet javítani!
   (Kicsöngetés előtt.)
   – Hát, mint láttátok, a pillanatnyi állapotok eléggé elkeserítőek. Mondhatnátok persze, hogy ezek csak puszta számok. De valamit mégis jelezniük kell! Fordítsuk le. Most még gyerekek vagytok, de tíz év múlva felnőttek lesztek. Akkor is ilyen számok között szeretnétek élni? Ilyen fizetésetekből? Aki most dicséretes ötösre áll, az kitűnő életszínvonalon él majd? Lesz, akik jeles szinten, jó szinten, esetleg közepes szinten? Középszerűen, mint a nagy átlag: tető ugyan lesz a feje fölött, lesz enni- és innivalója, de semmi több… Esetleg megelégedtek éppen elégséges szinttel? Vekni kenyér pohár vízzel? És vajon lesz-e köztetek, aki nem tudja fűteni a lakását, nincs tévéje, telefonja, mosógépe, nem jár nyaralni, fűnek-fának tartozik? Mi lesz avval, akinek az életkörülményei elégtelenek, mint most egynémely tárgyból az osztályzata?

   346.

   – Tisztelt Iskola! Kérem, szíveskedjenek tájékoztatni, hogy kisebbik gyermekemet felvették-e médiatagozatra. 
   – Tisztelt Szülő! Nem hivatalosan és csak szaktanárként: IGEN!!! Lesz még hivatalos névsor és hivatalos tájékoztatás. Örülök!
   – Köszönjük szépen – nem hivatalosan! 

   347.

   – Képzelje, tanár úr, hivatásos esküvői fotós lett belőlem! Mert az unokatestvérem házasodott, de valamiért nem ért oda időben az, akivel megbeszélték, hogy megörökíti a nagy eseményt, és akkor kérdezték apukámat, hogy most mi történjék, és apukám mindig hord magával fényképezőgépet, és akkor apukám rám mutatott, hogy semmi baj, majd én megcsinálom, tudok én fényképezni! És innen kezdve végig én fotóztam az egész ceremóniát!
   – Hú, ez nagy hír! Átválogattad már a képeket?
   – Ó, még nem… De már végignéztem, és mindegyik éles! 

   348.

   (1)
   – Annyira örülök! Négyes lett németből az évfolyamvizsgám! Vagyis ha a nyárra beíratnak a szüleim egy hathetes, napi ötórás tanfolyamra, az ősszel mehetek nyelvvizsgázni!
   (2)
   – Te, akartam már mondani neked, mire jutottunk mi, némettanárok… Mivel az angolosoknak tíz tételük volt, a németeseknek meg tizenhat, ezért a német évfolyamvizsga nehezebb volt az angolnál. Vagyis minden németesnek egy jeggyel jobb osztályzatot adtunk a tudása alapján érdemeltnél! Csak hogy osztályfőnökként tudd, de a gyerekeid előtt titkold! 

   349.

   – Lehetséges-e, hogy holnap az első két-három órára ne érjek be…? Mert apukám hajnaltól dolgozik, a nagyobbik húgom iskolába megy, anyukámnak viszont reggel sürgős intéznivalója lesz, szóval nincs, aki vigyázna az újszülött húgomra… De hozok igazolást!
   – Ne hozz. A húgodra vigyázz. 

   350.

   – Van diplomás a családodban?
   – Hát… az egyik unokatesóm. De alig tartjuk vele a kapcsolatot.
   – És te szeretnél diplomás lenni? Több a többieknél?
   – Akarok, tanár úr! Akarok! 

   351.

   – Lám-lám! Mit csinálsz az utcán? Egy padon ücsörögsz? Miért nem mész haza, amikor régen vége a tanításnak?
   – Hogy én? Az utcán? Egy padon? Hát… csak kikölcsönöztem a könyvtárból Petőfitől Az apostolt, mert annyira elszégyelltem magam, amikor a tanár úr leteremtette az osztályt, hogy milyen kevesen olvasták el a kötelező irodalmat, és gondoltam, hazafelé belelapozok, mire is mondta a tanár úr, hogy jó kalandfilmet lehetne forgatni belőle…
   – És?
   – Nem bírom letenni! 

   352.

   – Mi szeretnél lenni?
   – Hogy én? Hát sportoló! Élsportoló!
   – És aztán?
   – Hogyhogy aztán? Az aztán még messze van.
   – Mégis gondolj bele! Élsportoló, mondjuk, lehetsz harmincöt éves korodig. De aztán?
   – Aztán…? Hát… Az tényleg messze van.
   – De ha közben mégis gondolkoznál? Lehetnél edző, sportvezető, sportdiplomata… Viszont itt neked ez a médiatagozat! Lehetnél sportújságíró, szakkommentátor… Miért nem vágsz bele? Miért nem készítesz már most interjúkat sztársportolókkal? Mondanád nekik, hogy te ugyan még gimnazista vagy, de közben médiatagozatos, ráadásul sportolsz: szerinted adnának neked interjút?
   – Tényleg? Hogy nekem?
   – A harmadik interjúd után sportberkekben már terjedne, hogy van egy tizenhat éves diák, aki interjúztatja a menőket! A hetedik interjú után már jelentkeznének nálad, hogy be akarnak kerülni a megszólaltatottak közé…!
   – Tényleg? Nálam? 

   353.

   – Tehetségesnek tehetséges vagy, csak nem kamatoztatod a tehetségedet. A tehetség önmagában egy idő után kevés.
   – Gondolja a tanár úr?
   – Még azt is gondolom, hogy a munka, ha olyasmivel foglalkozik az ember, ami neki öröm, nem is munka. Vegyük például apádat. Hány hangszeren játszik?
   – Sokon.
   – Nehéz volt megtanulnia?
   – Hogy apámnak? Ugyan! Apámnak az csak játék!
   – Vagy szerinted apádnak teher beutaznia fél Európát, és…
   – Apámnak? Dehogy! Nyakába veszi a világot, elmászkál ide-oda, beül kocsmákba dumálgatni, eliszogat a helybeliekkel, ha meg már eleget piáltak, eldanolgatnak… Apám nem is dolgozik.
   – Jól tudom, hogy apád népzenekutató? Hány könyve is jelent már meg? 

   354.

   – Gyermekem! Megneveztem neked hat szereplőt A helység kalapácsából, és te egynek se tudtad a foglalkozását!
   – Hát…
   – Pedig azt már nem is kérdeztem, Petőfi ebben a vígeposzában milyen állandó jelzőkkel illeti őket!
   – Hát…
   – Téged ilyen esetben nem töltene el gyanú, hogy a diákod nem olvasta volna a művet? Ami önmagában nem baj, hiszen a maga ötvennégy percében együtt néztük meg a televíziós földolgozását, és aznap te nem hiányoztál! 
   – Hát…
   – Most mit gondolsz, mit gondoljak én?
   – Hát… 

   355.

   – Pénteken nem jönnék iskolába.
   – Mert…?
   – Mert… temetésre megyek.
   – Jaj! Kiére?
   – A nagymamáméra.
   – Jaj-jaj… Hány éves volt?
   – Hetvenhat.
   – És szoros volt a kapcsolatotok?
   – Minden délután nála voltam. A közelünkben lakott.
   – Beteg volt?
   – Nem. Soha nem volt semmi baja.
   – Akkor…?
   – Egyik pillanatról a másikra megpattant egy ere. Nem lehetett segíteni rajta. 

   356.

   – Kedves Kollegák! Nemrég kaptam a szomorú hírt, hogy tanártársunk, aki tavalyelőtt ment nyugdíjba, ma elhunyt. Három hete diagnosztizálták nála a rákos megbetegedést, eddig tartott a küzdelme. Sok nehézsége volt, nem volt egyszerű életének egy részlete sem. Gondoljunk rá szeretettel!