Lájvszkúl Dájölogsz 38.
(2017. május 15. és 21. között)

   374. (Vetítés után.)

   – Kaptatok egy feladatot: készítsetek portréfilmet, lehetőleg olyan színvonalút, amelyet fölajánlhatok egy tévétársaságnak. Kaptatok hozzá „témát”: egy embert. Mostanra, tizennégy párban dolgozva, elkészültetek egy félórás, elővágott változattal. Mit gondoltok?
   – Szóval húsz perc alatt írjunk valamiféle utóértékelést? Ez dolgozat? Lesz osztályozva?

   375. (Lehetséges főcím.)
 
   376. (Ismerkedés a projekttel.)

   – Pontos elképzelésem volt az új projektről: jön egy kiöregedett színész vagy valami művészféle. És kiderült, hogy nagyon messze álltam a valóságtól! Már az első alkalom megijesztett, hogy mennyire más a szereplőnk, mint akire számítottam! Kétségbeestem, de rájöttem, hogy ő: kihívás a számomra. Aztán megfeledkeztem az egészről. Teltek a napok, a hetek. Akkor egy váratlan telefonhívás, utána újabb kétségbeesés, majd döntés, hogy ő: munka lesz nekem! Egy feladat, amit el fogok végezni. 
   – Rám az anyukája tett egyfajta benyomást, akivel egyébként sose találkoztam. Ő hozta be Magyarországra, mesélte Sára, a kocsikban használt babaülést magasító emelentyűket. Nekem meg van egy régi emlékem. Talán két-hároméves lehettem, édesanyám vitt autóval, éppen ilyen babaülésben ültem, amikor hirtelen fékezni kellett, én meg a babüléssel együtt előreestem, mivel az nem volt jól bekötve. Az emlék keltette fel az érdeklődésemet Sára édesanyja és általa Sára iránt. 
   – A többiek egy héttel előbb ismerték meg, mint én, mert amikor Sára bejött ismerkedni, éppen beteg voltam. A projekttársam írta meg, mit tudott meg róla. Amikor elolvastam a vázlatát, csak annyit tudtam mondani: „Hűha! Ennyire izgalmas lehet egy ember?” 
   – Nekem valahogy nem állt össze a kép erről a nőről… Sokáig zavaros volt a sztorija, ő maga se nyerte el a szimpátiámat. A projekt vége felé mondta a filmproducer (azaz az ofő), hogy szerinte nem találtuk meg hozzá a kulcsot. Gondoltam, kiszedem belőle az utolsó forgatáson, de nem jártam sikerrel. A premier napján feszültnek éreztem magam, amikor elkezdtük faggatni az állítólagos „kulcsról”, ugyanis beleképzeltem magam a helyzetébe, hogy huszonnyolc ember próbál megfejteni engem, kideríteni a traumámat, a lelki sérelmeimet… Sára egyszer láthatólag dühös lett, és kifejtette, milyen kényelmetlenül érzi magát. Kb. fél óra múlva kibukkant belőle, hogy ő örökbefogadott, félzsidó roma (ha ilyesmit le lehet írni). Megvilágosodtam. Már nem volt zavaros a történet, és még szimpatikus is lett. 

   377. (A filmkészítők és a főszereplő kapcsolatáról.)

   – Egyszer sem találkoztam vele iskolán kívül, és egyszer sem éreztem, hogy érdekelt volna. Iskolai feladat… Nem írtam neki egy közösségi oldalon sem. Nem ismertem meg jobban annál, mint amennyit elmond róla a dokumentumfilm, bár abban nem is szerepelt minden, ami ő. 
   – Sok személyes kapcsolatunk nem volt… Legelső találkozásunkkor pozitív személyt láttam benne, de bennem mégsem keltett annyi kreativitást, mint az eddigi projektmunkák. Mindentől eltekintve nagyra tartom, amin keresztülment, és hogy mindannak ellenére pozitív célért munkálkodik. 
   – Első találkozásra furcsának találtam, de ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy jó fej. Nagyon beszédes, ami emberi tulajdonságnak ugyan jó, de amikor minden kérdésre három-négyperces választ ad, akkor abból nehéz összerakni egy háromperces videót. 
   – Jött egy nagyon kedves, vidám, életkedvvel teli, huszonhat éves lány, vagyis inkább már nő. Tehetségesnek láttam és kitartónak! Gondoltam, lenne mit tanulni tőle! 
   – Hát igen, Sára a valaha volt legfurcsább ember, akit eddig megismerhettem. Különös érzések kavarognak bennem, mivel a rendkívül kevés idő alatt, amit vele töltöttem, kaptam hideget és meleget egyaránt. Sára szerintem a huszonhat éves külső mögött belül egy tizenhét-tizenkilenc éves „kiscsaj” maradt, aki szeret sokak idegein táncolni. Erre ékes példa az, hogy a forgatás, illetve az interjú időpontját mindig elcsúsztatta vagy lemondta (vagy el se jött). De ezen apróságai ellenére bármennyi falba ütközik, mindig áttöri magát! 
   – Mi a családjainkkal élünk, kapunk enni, inni, kényelmet, mindenünk megvan. Ő egyedül él, dolgozik, és próbál pénzt keresni, miközben ránk is szakított időt. Idővel egyre inkább átéreztem a helyzetét. Szerintem arra, amit ő csinál, sok ember nem volna képes. Így hát tisztelni-becsülni kezdtem őt, és csak köszönni tudom neki, hogy megtanított beosztani az időmet. 

   378. (A főszereplőről.)

   – Amennyire nyitott, közlékeny, beszédes és extrovertált, annyira sok bennünk a kérdőjel: mit, miért, hogyan? Mit is csinál valójában? Miért éppen azokkal csinálja, akikkel? Honnan van ennyi energiája? Ha eléggé a bizalmába férkőzünk, gondoltam, talán megkaphatjuk a miértekre a választ. Arra, amit addig is sejthetett, aki jó emberismerő, és kellően figyel az alanya környezetére. És akkor kiderült, hogy a maga elé beszédfátylat helyező, pörgős lány valójában érzelmes, magába forduló nő. 
   – „Oxigénhiánnyal született gyerekekkel foglalkozom”, mondta, és először mindenki el volt tőle ragadtatva. De miért? Mi motiválja őt? Sok beszélgetés után kiderült, hogy ő is oxigénhiányos állapotban született, és az anyukája otthagyta a kórházban. Ő valójában roma lány. Örökbe fogadták, és most boldog. Persze miközben mesélte, látszott a tekintetén, hogy fél bevallani, honnan jött. Számomra Sára a tökéletes példa arra, hogy bárhonnan jöttél, bárki vagy, küzdeni kell, és válhatsz olyanná, akit megálmodtál. 
   – Az, hogy Sára nehéz helyzetű gyerekeknek segít, és szívén viseli a sorsukat, már önmagában ámulatba ejtő, de amikor rájöttünk ennek a miértjére, valami „ősi” rejlett fel benne. Ez az „ősi” az anyai szeretet. Az, hogy őróla kicsi korában lemondtak, mély sebet üthetett a szívén. Nehéz elhinni, hogy egy önző ember lánya ennyire jó lehet. Talán ha az eredeti szülőanyja nem hagyja magára, akkor ma Sára nem volna az, aki lett. Fura dolgok ezek. 
   – Hallgattam a történetét, és sok mindent tanultam belőle. Mondhatnám, az egész élete, maga az ember nagy tanulság. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy róla és vele forgathattunk. Egy kérdés fogalmazódott meg bennem: ha minden ember kicsit Tóth Sára volna, más volna a világ? 

   379. (A forgatásról és a vágásról.)

   – A feladat nem örvendeztetett meg igazán. Nem tetszett a projekt. Sokáig gondolkoztam is, miért nem, aztán valaki megadta a választ. „Azért nem érdekel, mert nem rólad csinálunk portréfilmet!” Nos, ez igaz… Ha másról kell képet alkotnom, abba nem vihetem bele a saját egyéniségemet, ezért máris unalmassá válik. Ne értse félre senki, nem szeretném, hogy egy film rólam szóljon, csak jobban kedvelem az olyan feladatot, amelyben szabad kezet kapok. 
   – Nem vártam el tőle, hogy megnyíljon nekem… Ebben tudtam vele azonosulni: mindketten túl introvertáltak vagyunk ahhoz, hogy legyen kedvünk egymás személyes dolgairól elmélkedni. Ezért sem akartam őt sose megérteni, de azért osztottunk meg dolgokat a másikkal. 
   – Egy kávézóban ültünk, és kezdtük felvenni, amit Sára mond. Amiket mondott, ahogy mesélt, egyszerűen elképesztő volt! Ott döbbentem rá, hogy Sára milyen különleges személyiség. 
   – Amit a legjobban vártam, de amitől a legjobban féltem: a vágás! Okosodni, fejlődni szerettem volna, azonban nagyon tartottam attól, hogy nem fog sikerülni, és mindaz, amivel dolgoztunk, kárba vész. Nem adtam fel, erőt vettem magamon, és nekiültem. Hosszú munka volt, nem is kicsit hosszú. Ráment egy egész vasárnapom, de megérte, mert rengeteget tanultam! Minden perce tetszett a vágóprogrammal töltött időnek. Sokat tanultam Sárától, például ezt a bölcsességet: „A világ arról szól, hogy adunk egymásnak, és kapunk egymástól.” 
   – Ketten végeztük a végső utómunkát, a többiek ezerrel húztak haza. Meg se fordult senkinek a fejében, hogy segítsen, pedig tudom, lett volna még ember, aki megfelelően tudott volna vágni. De nincs bennem semmi előítélet, mert azt is tudom, hogy mindenkinek halaszthatatlan délutáni programjai vannak, az osztály ügyeinél fontosabbak, ugyan mindössze tévében tervezik leadni a filmünket, csak ilyen pitiáner dolog… 

   380. (Az elkészült filmről.)

   – Nekem nem volt semmi bajom a projektmunkával, sőt tetszett is a dolog. Kíváncsi voltam, mi sül ki belőle. Véleményem szerint persze jobb matériákat is leadhattunk volna. 
   – Az alapkoncepció, illetve a lehetőség, hogy olyan műsort csináljunk, ami akár tévében is leadható, az hatalmas! Mármint belegondolni, hogy tizenhat-tizenhét éves tinik kreálta műsor egyáltalán bekerülhet egy tévébe, az csodás! A probléma az, hogy van az osztályban, akit nem érdekel, vagy kevésbé érdekel konkrétan a média. De baj ez? Nem! Mindenki más, ezzel nincs is baj, csak nem kellett volna alkotópárosokra bomlanunk, hogy meggyengüljön a stáb, azzal együtt a minőség, hanem együtt kellett volna dolgoznunk mint osztály, mint stáb. Akkor adtunk volna bele igazán apait-anyait. 

   381. (Lehetséges vége.)
 
   382. (Epilógus.)

   – Az első alkalommal, amikor Sára eljött bemutatkozni, elhadarta a magáét, a végére ért, mi meg kérdezgettük, alig tudtunk kiszedni belőle bármit is. Aztán telt az idő. De amikor elkezdtünk dolgozni, és mélyen belemásztunk az életébe, egyre nagyobb és nagyobb lett a szememben. Az utolsó találkozásunk után, ha lehetne több példaképem, ő biztosan köztük lenne. 
   – Sokáig szkeptikusan álltam hozzá. Nem érdekelt az életéből semmi, csak az az egy téma, amit nekem kellett feldolgoznom. Untam a végtelenségbe nyúló monológjait. Fel akartam venni a szükséges snitteket, és végre hazamenni. Miután készen lettünk a feladattal, gondoltam, bejön, megnézi, mond valamit, aztán elfelejtjük egymást. Nem gondoltam volna, hogy ez a nő engem valaha is érdekelni fog, de… aznap érdekelt. Igazából nem is ő, hanem az, képes leszek-e kiszedni belőle egy olyan információt, amit addig nem akart megosztani velünk. Magától az infótól nem lettem több. Nem kezdtem el másképp nézni rá, hiszen addig is a tettei alapján ítéltem meg. De több lettem egy élménnyel. És ez az élmény sokat fog segíteni nekem a továbbiakban. 
   – A premier napján levetítettük a kész filmet, és utána beszélgettünk. A beszélgetés tetszett a legjobban. Egyetértettem Sárával abban, hogy mindenki olyan amilyen, és senkit nem lehet megítélni, főleg úgy nem, ha nem is ismered. Mindig mindenkiben a jót kell keresni, nem pedig ítélkezni mások felett. 
   – Azt, hogy negatív vagy pozitív befolyással volt rám, még nem tudom, de hogy a lelkemben mély nyomot hagyott, az biztos. Az élete annak a jelképe, hogy nem fontos, honnan származol, milyen született előnyökkel-hátrányokkal indulsz. Az a fontos, hogyan éled a napjaidat! Ahogyan A keresztapából tudjuk: „Great people are not born great, they grow great.” 
   – Nyolc hét. Magányos társaság. Vibráló monitor. Kávé tejjel. Metró. Öröm. Izgalom. Düh. Bánat. Kutya. Csend. Mámor. Egyetértés, öröm. Sietség. Álarc. Filmvágás. Gyötrelem. Mikor lesz vége? 
   – 20 perc, 8 hét, 1 ½ óra, 3 perc, +/–, megérte! Titok → Ø titok, VÉGE! 
   – Amint a vetítés után hazaértem, elmeséltem, hogy a legeslegvégéig azt hittük, az a kulcs Sárához, hogy oxigénhiányos állapotban született. Otthon pár másodpercig csend volt. Aztán anyukám, tizenhat év után, elmondta, hogy én is oxigénhiányosan születtem, kékes-lilás bőrrel. Csodálkoztam, mert eddig fogalmam sem volt erről, hiszen semmilyen nehézségem, fogyatékosságom nincsen, nem volt, és remélem, már nem is lesz.