Lájvszkúl Dájölogsz 41.
(2017. június 11-én)
408 Van egy titkom, Kedves Olvasó, tudod, olyan „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”-féle. Egy életem, egy halálom, lerántom a leplet róla. Néha oly sokáig tartja az ember lepel alatt a titkát, mígnem maga is fuldokolni kezd tőle.Négy éve érzékeltem az első tüneteket: honnan is sejthettem volna, divatos nyavalya lett-e rajtam úrrá, vagy a probléma gyökerei mélyebbre vezetnek; arra meg végképp utalást se találtam kórtörténetemben, megfertőződtem-e, vagy önmagától bontakozott ki bennem a baj.
409 Egy gyönyörű nyári napon kezdődött valahol messze, messze, amikor dehogyis sejtettem én, hogy annak a lidércnyomásnak az első tünete jelentkezett, amelyet majd évekre elosztva több is követ majd, hogy egyetlen percre se feledkezhessem meg róla.
Lenyűgöző tájon utazunk, az egysávos út egyik oldalán égig érő sziklák, másikán sebes sodrású folyó között kanyargott konvojban autóbuszunk. Ismeretlenek közt vegyültek ismerősök, köztük én, a tekintély. És ott és akkor mocorogni kezdett a hasam. Éreztem, hogy az ebéd, a kéttenyérnyi rántott hús, a rácsemegézett két-három őszibarack megteszi áldásos hatását. Évtizedek alatt kifejlesztett rutinomban bízva eleinte azt gondoltam, kitartok az út végéig, elvégre sokszor bizonyultam már közönséges földi vágyaknál, ingereknél erősebbnek, ám ott és akkor csak fokozódott, fokozódott a kényszer, egészen odáig, hogy minden bátorságomat összeszedve odahajoltam a sofőrhöz, és a fülébe súgtam:
– Meg kéne állnunk.
– Nem lehet – csóválta a fejét, véget vetve mindenféle intim eszmecserének –, nézzen körül a tanár úr, hogy itt és most egyszerűen nem lehet.
De bizony az én bendőmben a folyamatok nemhogy alább nem hagytak, de egyre fokozódtak szóváltásunk néhány másodperce alatt is, ezért önfegyelmemből még egyetlen, szótagonként külön-külön megnyomott szóra futotta:
– Megállunk.
Valószínűleg e kijelentő mondat tömörsége ijesztett annyira a buszvezetőre, hogy lábával azonnal beletaposott a fékbe, kezével ugyanakkor nyitotta is az ajtót. Kilépve a szabad világba egyetlen szempillantás alatt mértem föl a terepet.
– Csakis a folyópart!
Lehetett tán másfél méter meredély az aszfaltút széle és a folyó között, bokros-sásas, iszapos-saras, de mit érdekeltek engem növények, talajviszonyok! Épp annyi időm maradt, hogy valamelyest kikerüljek a busz látóköréből, közben oldjam a nadrágszíjamat… A többit képzelheted, Kedves Olvasó.
Távollétem föltűnésmentesen rövid ideig tartott. Az út további szakaszában gondtalanul élveztem a táj szépségét; aligha hinném, hogy életemben még egyszer megcsodálhatom.
410 Idővel bővült a jelzések skálája, a tünetek listája. Másodjára színházi előadás közepén tört rám a nehézség: eleinte kapkodtam a levegőt, később már egyáltalán nem is kaptam; annyira hevesen és gyorsan vert a szívem, hogy azt hittem, menten kiugrik, miközben a fejem úgy lüktetett, hogy nem kételkedtem abban, a nézőtér közepén fröccsen cafatokra, akár egy horrorfilmben. Pocsék darabot néztem pocsék színészek ripacskodásában, köröttem a nézők többsége mégis hasát fogta a nevetéstől: engem esztétikai undor fogott el. Fejem lehajtva a zsöllye bársonytámlájára szögeztem a tekintetemet, igyekeztem a külvilág minden zaját, zörejét kizárni, és teljesen máshová képzeltem magam, mint ahol éppen tartózkodtam: ültem a dolgozószobám csöndjében, ringatóztam a Balaton vizében. Lassan, nagyon lassan múlt a félelem szívrohamtól, agyvérzéstől. Mire az első felvonás véget ért, megnyugodtam, a szünetben oltódott a légszomj, a második felvonást holtfáradtan ugyan, de képes voltam végigülni. Napokig merengtem azon, mi történt velem.
411 Harmadízben egy tizenkét perces, külvárosi út rémisztett rám. Gyorsforgalmi buszon álltam mindössze három megállónyit, de dugóba kerültünk. Óvakodtam én addigra persze evéstől, ivástól, így aztán a tünetek csak mellmagasságtól fölfelé jelentkeztek, kiegészülve avval, hogy fojtogatni kezdett a külvilág, bele is szédültem, és már-már láttam magam kívülről, amint ingerült utasok közt észrevétlen rogy össze egy magamfajta férfiú.
412 Jó néhány további történetet mesélhetnék, Kedves Olvasó, de minek untassalak. A lényeg, hogy magamban pánikrohamnak neveztem a jelenséget, és bár kitaláltam mindenféle trükköt, hogy megelőzzem, ha meg a prevencióval kudarcot vallottam, tompítsam, de mindig és mindig élesebbnek bizonyult nálam. Utólag azt hiszem, attól rendültem meg igazán, hogy létezik az én végtelenemnél is nagyobb erő.
Az önbecsülésemet veszítettem el, miközben megvetettem magam, hová süllyedtem férfikorom alkonyára. De mert elodázhatatlanul be kellett vallanom magamnak, egyedül gyönge és kevés vagyok pánikrohamaim ellen, hát a magam kétségbeesett iróniájával célozgatni kezdtem a furcsa-furcsa jelenségre legközelebbi hozzátartóimnak, orvos barátaimnak, de elviccelt segélykiáltásaimat senki nem hallotta meg, vagy ha mégis, hát komolyan semmiképpen nem vette.
413 Hallottam, olvastam persze elbeszéléseket, meddig fajulhat a bolondéria, mígnem produkáltam egy egészen más jellegű tünetet, amelyet már nem lehetett nem észrevennie, annak következtében pedig komolyan nem vennie szűk környezetemnek. Sürgősségire is vitt a mentő avval az orvosilag meg azóta sem indokolt orrvérzéssel. Lélek üzent test által, mondatott ki később az, amit csak éreztem a kórházágy álmatlan éjszakáin.
Meg akartam változtatni éltem.
414 Kétszeres közvetítővel ugyan, de önként, saját elhatározásból fordultam szakemberhez. Nekem kellett rászánnom magam, nekem kellett az ajtajáig elcammognom, nekem bekopogni. Nekem elpironkodni a saját szégyenemmel. Meghökkentő, hogy attól érzed magad bátornak, ha elismered gyávaságodat, és attól leszel erős, ha megvallod gyöngeségedet. És támasz a bajban, amikor megtudod, hogy nem vagy egyedül.
415 A két lehetséges út közül is, amelyet a szakember fölvázolt, nekem kellett választanom. Azt mondta, az egyik lehetséges forgatókönyv, törvényszerűen ez valósul meg, ha tudatosan óvakodom a jelenséget kiváltó helyzetektől: nem utazom messzi helyekre, nem járok színházba, nem szállok föl tömegközlekedési eszközökre. Figyelmeztetett persze, hogy az óvatosság odáig vezethet, hogy idővel nem hagyom el a lakást sem. A másik forgatókönyvet megírni is nehezebb. Pedig, állította, meg lehet tanulni, hogyan győzhető le a Szörny! Ő nevezte először szörnynek a Szörnyet. Azt mondta, ha ezt a lehetőséget választom, amikor hátam mögött meghallom a lépteit, tarkómon megérzem a leheletét, akkor szembe kell fordulnom vele, szemébe néznem, és odavágnom neki:
– Ismerlek, Szörny! Gyere, kiállok ellened, mert le tudlak győzni!
Ezt a forgatókönyvet választottam.
416 A Szörnyet nehéz kiismerni. Legelőbb ugyanis magamat volt nehéz fölmérni, hogy nem is vagyok ám annyira viszolygós, mint azt odáig magamról hittem. Hogy tényleg képes vagyok bármi undorítót nagyító alatt figyelni, és amit addig gyomorforgatónak tartottam, valójában teljesen másmilyen.
417 Amikor pediglen fölkészültem, három próba elé állítottam magam. Először egyetlen napra elautózni a Balatonig és vissza. Aztán háromra elbuszozni Velencébe. Aztán kilencre görögországi körútra. Akkorra már megbizonyosodtam, hogy pánikroham valójában nem létezik, csak túlfokozott szorongás. Kezdtem barátkozni az ellenséggel, sőt szövetségest keresni benne.
418 De minden túlfokozott szorongás leghatékonyabb gyógymódja, barátaim, különösen, ha tanár, mi több, osztályfőnök vagy, egy iskolai kirándulás! Autóbusszal megtenni négy nap alatt ezer kilométert annak tudatában, hogy nem magadért felelsz, hanem másokért, konkrét esetben huszonhat diákért. Elindulni abban a tudatban, hogy a kigördülő buszotok körül ott az aggódó szülők karéja, akik benned bízva avval bocsátanak útra téged – nem a gyerekeiket, hanem téged –, hogy:
– Vigyázzon rájuk, tanár úr!
Gyógymód, ha tudod, hogy mostantól nem a te szívdobogásod a fontos, hanem az övék. Nem a te vérnyomásod, nem a te lélegzetvételed, még csak nem is a te hasfájásod, hanem az övék.
419 Amikor Istidet azért kell csitítanod, mert bosszantja a lehangolódott gitár. Amikor Annát először hallod végre szívből nevetni. Amikor Ágónak, aki az osztálykirándulást megelőző tanítási napon még ki se látott a náthából, papír zsebkendőt kell szerezned, mert az otthonról hozott ezer elfogyott. Amikor Katának, akit az első napon gyomron találtak a labdával, a másodikon megvágta a kezét, a harmadikon pedig véletlenül fejbe kólintott egy röpülő műanyag palack, te törölgeted a könnyeit. Amikor Marci már magától mondja, hogy „Már megint a Marci!” Amikor Gáborra véletlenül rányitsz a klotyón. Amikor Danit ébresztőként a lábánál fogva húzod ki az ágyból. Amikor Koni azt lihegi, hogy három hónapja még törött lábbal feküdt, most meg fölmászott a hegy tetejére. Amikor busznyi ember vár Mártonra, aki valahol megint álmodozik. Amikor Eszti leveszi a szemüvegét, mert a sok nézésbe belefáradt a szeme. Amikor Máté sajnálja, hogy későn kapott észbe, mert a pap beszédét csak az ötödik perctől vette föl. Amikor Laci kézen fogva vezeti ki a fájós lábút a várárokból. Amikor becsöpögtetsz Fruzsi égő szemébe. Amikor észreveszed, Márknak mennyire fáj, hogy leszegényezed a szülőföldjét. Amikor Dóri visszafordul az út elejéről, mert fölismeri, hogy lebirkózná az erdő túlereje. Amikor Matyi odasúgja, hogy ne aggódj, tudják, hol a tűréshatárod. Amikor Sára zokszó nélkül végigcsinálja a hétórás túrát, és éppen miatta nem adhatod föl te sem. Amikor Dávid kiveszi a kezedből a cekkert, mert az ő hátizsákjában még van hely. Amikor Gergő századszor süti el ugyanazt a poént, és szemrehányást tesz, ha százegyedszer már nem nevetsz rajta. Amikor Beni megkérdezi, hogy átmehet-e a lányszobába aludni, mert ott nagyobb a csönd. Amikor Réka a sok gyaloglástól bedagadt bokájával büszkélkedik. Amikor Heni leszálláskor a nyakadba ugrik, és lenyom két puszit. Amikor Nikó két év hallgatás után magától megszólít, és beszél hozzád. Amikor Lilit meggyőzöd, hogy akármilyen melege van, ez most nem az a helyzet, amikor rövidnadrágot visel az ember lánya. És amikor meglátod Lilikéd takaratlan sebhelyeit.
420 Nem jár azért hála neked, hogy elvitted őket, mutattál nekik várat, tájházat, templomot, és mert épségben hazahoztad őket. Ha valaki, te lehetsz hálás nekik, barátom.