Kiáltvány kiművelt emberfők sokaságához (Lájvszkúl Dájölogsz 43.)
Prioritások és profilírozások

   Mi történne, ha szembenéznénk magunkkal: kik vagyunk?
   Elsősorban nekünk, tanároknak kellene foglalkoznunk saját önismeretünkkel és önnevelésünkkel.
   Másodsorban a szülők nevelésével.
   És csak, miközben megszakítás nélkül végezzük e két feladatot, a diákokéval.
   Újra kellene pozícionálnunk magunkat: mit akarunk? És mire vagyunk képesek?
 
   A 2016/2017-es tanévben az iskolarendszerű oktatásban – a köznevelésben és a felsőoktatásban együtt – összesen 1 millió 881 ezren tanultak, a 2010. évinél 11%-kal kevesebben. A leginkább érintett korcsoport tagjai, a 3–22 évesek 2017-ben 6,9%-kal kevesebben voltak, mint 2012-ben. A nappali középfokú oktatásban 2016-ban 435 000-en vettek részt, 25%-kal kevesebben, mint 2010-ben. Magyarországon 2016/2017-ben 181 800-an tanultak gimnáziumban, a 2013/2014-es tanévben 216 200-an.
   A 2017/2018-as tanévben 28 912-en kezdik meg a gimnázium első osztályát, viszont 30 174-en a szakgimnáziumot, 18 818-an pedig a szakközépiskolát (korábban szakiskolát).
   Fogyunk, elfogyunk. Miről beszélünk?
 
   A magyar oktatáspolitika miniszterelnöki megfogalmazása 2014 szeptemberéből.
   „Nekünk be kell bizonyítani, hogy egy közepesen elvégzett gimnázium és gimnáziumi teljesítmény nem versenyképes egy jó szakmával. A gimnáziumot is csak akkor érdemes elvégezni, ha onnan egyetemre fogunk menni. A valóságnak úgy kell festenie Magyarországon, hogy egy jó szakmunkásképző intézetben megszerzett szakma biztosabb megélhetést nyújt, mint egy csak általános műveltséget nyújtó, de konkrét szaktudást mellé nem adó intézményben elvégzett időszak.”
   2017 júniusában a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke már fájlalta, hogy rendkívül erős a gimnáziumok elszívó hatása.
   „Az elmúlt öt évben 100 ezer gyerek esett ki a középfokú képzésből, ebből 84 ezer a szakképzésből”, mondta, és óriási hibának nevezte, hogy „polgármesterek nem mernek bezárni gimnáziumokat”. Szerinte van olyan vidéki gimnázium, ahol 2,5 tanulmányi átlaggal indítottak első osztályt, és ez kiszúrás a gyerekkel, mert nem tud továbbtanulni, kiszúrás a családdal, mert olyat tanul a gyerek, aminek nincs piaci kereslete, és kiszúrás a gazdasággal, mert nincs elegendő munkaerő.
   Kiszúrás, kiszúrás, kiszúrás? Miről beszélünk?
 
   Van egy, a Ratio Educationisból (1777) ittfelejtett, trifurkális iskolarendszerünk.
   Most meg 2017 van. Eltelt csaknem negyed évezred.
   Az általános tankötelezettséget Magyarországon 1868-ban vezették be. Az iskolakötelezettség felső határát 1918-ban emelték tizennégy évre. 1940-től kezdődött a hatodik életév betöltésétől kilenc iskolai tanéven át tartó tankötelezettség. 1985-től a tankötelezettség ugyan annak a tanévnek a végéig tartott, amelyben a gyermek betöltötte a 16. életévét, ám ez szükség esetén a tizennyolcadik életév betöltéséig meghosszabbítható volt. Az 1993-as közoktatási törvény a korhatáron nem változtatott, viszont annak 1996-os módosításával a tankötelezettség a tizennyolcadik életévre emelkedett. Mostanra – 2011 óta – a tankötelezettséget a döntéshozók ismét visszaállították tizennyolc évről tizenhatra.
   2017-ben még mindig a nyolc általános elvégzése a kötelező.
   Iskolázatlan alattvalók nemképzéséről beszélnénk?
   Magyarországon magas a funkcionális analfabéták száma.
„A magyar felnőtt népesség 25-30 százaléka funkcionális analfabéta. Az OECD adatai szerint minden negyedik magyarnak gondot jelent az olvasás és az olvasottak megértése”, mondta a Magyar Olvasástársaság elnöke. „A PISA kutatások adatai alapján a magyar 15 évesek szövegértési képessége jelentősen a nemzetközi átlag alatt marad.”
   Butulunk is. Miről beszélünk?
 
   A magyar közoktatásban embervadászat folyik, nem, tisztelet a kivételnek, oktatás-nevelés. Intézmények akarnak életben maradni, pedagógusok küzdenek a munkahelyeikért.
   Magyarországon 2016-ban a legfeljebb alapfokú végzettségűek aránya 6,4 százalékponttal az uniós átlag alatt volt, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya 6,8 százalékponttal marad el az uniós átlagtól.
   Nem éppen fordítva kellene működnünk, hogy eljussunk a kiművelt emberfők sokaságához? Több iskolában több pedagógussal?
   Kik tehát a mi diákjaink? Azok, akiket első körben nem válogatnak ki az elitgimnáziumok, második körben a nálunk jobb hírűek. Hozzánk – tisztelet ugyancsak a kivételnek – a gyermekeiknek presztízsokokból gimnáziumot választó szülők íratják be lányaikat, fiaikat.
   Mi kell nekik? A ritka kivételektől eltekintve legföljebb közepes bizonyítványokkal érkeznek az általános iskolából. Képességeik, tudásszintjük erősen különböző. Nekünk – akár a hat-, akár a négyosztályos képzésünkben – előbb megközelítőleg azonos szintre kellene hoznunk őket. Hat-nyolc év mulasztásai hat-négy év alatt pótolhatatlanok, ha évente kb. száznyolcvan tanítási nap áll rendelkezésünkre.
   Miért maradnak nálunk a mi diákjaink?
   Elsősorban akkor marad meg egy család, egy diák egy iskolában, ha jól érzi magát a falai között. (Ezért kellene épületünket, kertünket közösségi térként működtetni.)
   Másodsorban azért, mert abban bízik, mi a kísértéseknek legalább egy részét kiszűrjük. (Ezért kéne a homokból kiemelnünk a fejünket.)
   Harmadsorban azért, mert azt reméli, gimnáziumunk – eredeti funkciójának megfelelően – a felsőoktatásra készít elő. (Ezért kellene kilépnünk saját árnyékunkból.)
   „Miért nem szeret a diákok többsége iskolába járni? A stressz, a gyerekek kisebb-nagyobb piszkálódása, a korán kelés nem minden. A legnagyobb problémát a rosszul megválogatott tanárok jelentik. Nem annak kellene gyerekeket oktatnia, aki alulműveltségéből kifolyólag nem kapott máshol állást, most pedig a diákokon akarja kitölteni ebből származó dühét, hanem annak, aki szívből-lélekből érdeklődik egy tudományág iránt, és aki e tudását szívesen továbbadná! Legyen a tanár és a diák ellenség helyett társ!”
   „Egy átlagos gimnáziumban tizenöt tantárgyat kell tanulniuk a diákoknak, ez akár heti negyven órát is jelenthet. A gyerekek öt-hat körül kelnek, délután háromig-négyig iskolában vannak (ahonnan szünetben sem mehetnek ki), ezután következnek a különórák, így hét-nyolc körül akár már otthon is lehetnek, kezdhetik a házi feladatot és a tanulást. Ha minden jól megy, este tizenegykor már alszanak. Így maximum hét órát tölthetnek pihenéssel. A legtöbben nem bírják a tempót, lógnak, a rossz jegyek miatt elveszítik motivációikat. Eltolják maguktól a lehetőségeket, mert rosszul tálalják nekik azokat.”
   „Engedjék, hogy a diákok eldöntsék, mi érdekli őket! Érdekes, tartalmas, interaktív órákra van szükség, ehhez pedig a 21. század tálcán kínálja a lehetőségeket! Miért van szükség az elavult tankönyvekre? Az ezekre költött pénzből mindenki vehetne e-bookot, tabletet, amire letölthetné a tananyagot! A tanárok rettegnek a technikától!”
   „A diákság nem akarná hagyni, hogy életképtelen, befolyásolható tömeg legyen, a diák pedig csak egy a sok közül! Egy tizenhat éves el tudja dönteni, mi az, amire nem lesz szüksége további életében: kell kényszeríteni, hogy ezek magolásával töltse idejét? Természetesnek tartják, hogy minden tárgyból szerezzenek alapműveltséget, de annál többet csak abból, amelyekből szeretnének. Az iskola felelőssége abban rejlik, hogy megmutassa a gyerekeknek, milyen lehetőségek állnak előttük, ahelyett, hogy elhiteti velük, hogy haszontalanok és buták.”
   „Évekig tanulnak azért, hogy utána az érettségire bemagoljanak egy csomó tételt gondolkodás helyett?”
   „Azt várják az iskolától, hogy az fölkészítse őket a felnőtt életre! Tanítsa őket önálló gondolkodásra: nincs szükség több szürke robotra, aki csak várja és engedelmesen végrehajtja az utasítást. A rendszer nem tűri a formabontó és saját véleménnyel rendelkező fiatalokat, megváltoztatni igyekszik őket egy adott sablon szerint, és megtorolja az engedetlenséget.”
   „A tanulók töredéke kap információkat azzal kapcsolatban, hogyan bánjon jól a pénzzel, hogyan tartson kézben egy házasságot, családot. Emellett motivációt se kapnak arra, hogy miért szerezzenek diplomát, hiszen senki sem tudja biztosítani őket arról, hogy avval később munkát, állást találnak.”
   „A diákok nem akarnak további több száz évig ugyanabban a tócsában taposni, miközben szerintük tengereink és óceánjaink vannak.”
 
   Mit tehetünk?
   Hirdessünk megújulást!
   Modern iskolarendszert kellene építenünk, legalább saját falaink között. Megfelelni a kor kihívásainak, mert – a közhiedelemmel ellentétben – a játékszabályok igenis megváltoztathatóak. Lépnünk kell, mert ha egy helyben toporgunk, a világ lép el mellettünk.
   Esélyegyenlőséget kellene teremtenünk. Nyitnunk kell! Tágabb körből merítenünk, mert „ez üzleti ügy, nem érzelmi”. A tágabb körhöz természetesen fejlesztenünk kellene – akár beruházással – a kollégiumi lehetőségeinket.
   Négy év alatt, fölmenő rendszerben, nyolc évfolyamos gimnáziummá kellene alakulnunk (bár sokkal inkább tizenkettőssé), hogy már az alapokat mi rakhassuk le, megismerhessük diákjaink adottságait, fejleszthessük képességeiket, alakíthassuk ki jártasságaikat.
   A nyolcosztályos képzésre 3+5-ös rendszerű tanmeneteket (alapozót és haladót) kellene kidolgoznunk. Egyetlen szorgalmas hét alatt, munkacsoportokban, „tárgyanként” meg kellene írnunk saját tanmenetünket (amely mielőbb érvénybe léphetne).
   E tanmeneteket négy alapelv vezérelné.

•    Lexikális tudás helyett képességeken és adottságokon alapuló, használható tudást kellene nyújtanunk.
•    A betűkultúra mellett képkultúrára kellene alapoznunk.
•    Problémaközpontú tantárgycsoportokat kéne létrehoznunk.
•    „Együttműködést” kéne elérnünk tantárgycsoportok között.

   A mi iskolánkban prioritást kellene élveznie

•    a nyelvvizsgának,
•    a diákok egyéni érdeklődésének,
•    egyelőre az érettségi tárgyaknak.

   A prioritást élvező tárgyakat bontott csoportokban kellene tanulniuk a diákoknak. Ehhez természetesen át kellene alakítanunk termeinket, bővítenünk kellene tanári karunkat.
 
   Jelentkezzünk be kísérleti gimnáziumnak! Négy elemi után, tízéves diákokkal vezessük be a kilencosztályos (3+3+3: alapozó, haladó és felsőoktatási előkészítő) rendszert.
   Profilíroznunk kellene! Szeptemberben (!) meg kellene hirdetnünk, hogy a 2018/2019-es tanévtől

•    a már létező médiatagozat mellett
•    turisztikai tagozatot (nyelvek, történelem, földrajz, informatika),
•    ökológiai tagozatot (biológia, kémia, földrajz)

   működtetünk az iskola keretein belül.
   Tanévről tanévre újabb profilokkal kell bővülnünk:

•    informatikai tagozattal (nyelvek, számítástechnika),
•    innovációs tagozattal (nyelvek, matematika, etika),
•    etikai-teológiai (hittan, latin, etika, filozófia, történelem, művészettörténet, irodalom, média),
•    sport- és mozgásművészeti tagozattal (testnevelés, ének-zene, filozófia).

 
   Teljes közoktatási reformon kellene elgondolkoznunk.
   Túlhaladott önámítás a közoktatás kezdetének kikiáltott, hatodik-hetedik életévben kezdődő tankötelezettség, hiszen az óvoda nagycsoportjában már van számolás- és írásoktatás. Mellette a hétköznapok is számtalan „tantárgyra” oktatják a gyerekeket.
   Családban nevelés, bölcsőde, óvoda: a gyermekek első öt évében.
   Ötéves kortól közösségben nevelés az iskolában.
   Öt év alapozás (írás, olvasás, számolás).
   Öt év kiterjesztés (alapműveltség).
   Öt év szakosodás: pályaválasztás, pályaorientáció.
   Húszéves kortól a felsőoktatás öt esztendeje a maga szakosodásával, párhuzamosan gyakorlati tapasztalatokkal, munkával.
   Aztán: „életen át tartó tanulás”.
   Ez a huszonegyedik század.