Lájvszkúl Dájölogsz 9.
(2016. október 24. és 30. között)

   83.

   – Tanár úr! Ugye, már nem haragszik ránk? 

   84.

   – Lassan mondom, hogy érthető legyen. A dolgozattal összesen tíz pontot lehetett szerezni. Minden jó válaszért jár egy pont. Ötven százalék elegendő a túléléshez, vagyis aki minden második kérdésre, azaz ötre tudta a helyes választ, annak a tuti kettes már megvan. Tízből öt pont tehát kettes. Hat pont hármas, hét pont négyes, nyolc pont fölötti eredményért pedig már ötös jár. Világos?
   – Napnál is világosabb, tanár úr! Csak egyetlen kérdés. Akinek öt pontja van, mint például nekem, az hányast kap? 

   85.

   – Tegnap találkoztam az amerikai lánnyal!
   – Amerikai lánnyal?
   – Hát tudja, tanár úr, akivel megismerkedtem Budapesten, a diáktalálkozón!
   – Ó, persze, persze! Aki írt neked, hogy nincs-e kedved beszélgetni!
   – Igen! Na, vele találkoztam tegnap!
   – Hú, ez klassz! És?
   – Jót beszélgettünk!
   – Angolul?
   – Naná!
   – És értettétek egymást?
   – Naná!
   – Jó volt?
   – Naná!
   – Találkoztok még?
   – Naná hogy! 

   86.

   – Önök Csepel felé laknak, apuka?
   – Igen. Nem is akarnánk elköltözni, annyira jól érezzük magunkat ott!
   – Akkor miért a szentendrei hévről hozott igazolást a fia? Állítólag dugóba keveredett, azért késett két haverjával.
   – Szentendréről…? Az lehetetlen! Otthonról indult!
   – Márpedig nekem ezt mondta. Hozott pecsétes papírt is a közlekedésiektől, nézze, rajta a gyermek neve…
   – Mondom, otthon aludt… Nem értem.
   – Én sem. Lehet, hogy korán elindult hazulról, átszelte a várost, elment a barátai elé, hogy együtt jöjjenek iskolába? És akkor futottak a dugóba?
   – Ez az! Ennek kellett történnie! Másként nem lehetett!
   – De ahhoz nagyon korán kellett indulnia a gyereknek…
   – Holtbiztosan korán is indult! A pontos idejét nem tudom, mert én éjszakai műszakban dolgoztam a gyárban. 

   87.

   – Jól hangzik ez a Kandida vagy mi, amiről mesélt a tanár úr… Valami Volt úr írta, ugye?
   – Igen. Volter.
   – Hogy lehetne azt a könyvet megszerezni? Beleolvasnék, hátha…
   – Azaz… újraolvasnád? Mert, ugye, kötelező olvasmányként, a nyáron egy nap alatt fölfaltad, csak az már rég történt… No, a helyedben egyszerűen elsétálnék a könyvtárig, és kikölcsönözném.
   – Hűha… Elkísérne a tanár úr? Nem tudom, hogyan kell könyvet kölcsönözni.
   – Persze! …Látod, kiválasztja az ember a polcról az érdeklődésére számot tartót, szépirodalmat a szépirodalmi művek között keres, a szerzők neve szerint ábécében… Aztán a könyvtáros beírja a nyilvántartásba, hogy neked adta ki, és már viheted is. De egyébként bármilyen kérdéseddel fordulj a könyvtároshoz, elvégre a mi sulink tizenkétezer kötete között el lehet veszni.
   – Ó, nagyon köszönöm, tanár úr! És ha tényleg annyira nagyon jó ez a könyv…
   – …ahogyan a nyáron, amikor kötelezőként olvastad, már megbizonyosodtál róla…
   – …igen, szóval ha tényleg jó a könyv, vihetnék egy-egy példányt a barátnőimnek is? 

   88.

   – Le kéne tenned a nyelvvizsgát angolból…
   – Igen, szeretném.
   – Májusra összejöhetne.
   – Akár.
   – De hajtanod kéne!
   – Tudom. Spanyolból már meglehetett volna, de azt nyolcadik után abbahagytam. Viszont egy éve tanulok olaszul. Esetleg nem abból kéne inkább…? 

   89.

   – Tessék?
   – Mi tessék?
   – Hát hogy mondott valamit a tanár úr?
   – Én? Nem.
   – Nem?
   – Nem.
   – Kár. 

   90.

   – Mikortól van a világon iskola, tanár úr?
   – Hát úgy… az ókortól bizonyosan.
   – Az a baj, tanár úr, hogy annyi baj van, és akkor nyomaszt minket a suli is…
   – Baj van a sulival?
   – Ez valami elavult izé! Nem konkrétan a miénk, hanem általában az összes. A suli nem halad a korral. Valahogy itt felejtődött a múltból.
   – Hm…
   – Látszik a tanárokon is… Alig néhányról süt, hogy szereti a tantárgyát, a többségről az érződik, hogy nem… Bennünket se szeretnek. Tanár úr, ők miért tanítanak?
   – Bonyolult kérdés. Tudod…
   – …Tanár úr mondja mindig, hogy nincsenek bonyolult kérdések! Ez is ilyen, nem? Igen vagy nem!
   – Tudjátok, az embert egy idő elteltével nem a szent világszabadság érdekli, hanem hogy tele-e a gyerekei pocakja…
   – De tanár úr tehetne valamit! Tanár úrnak már felnőttek a gyerekei, és tanár úr tanár! Mi csak diákok vagyunk.
   – Azt kérdezed, hogy én miért nem…? Valaha…
   – De ha tanár úr is tudja, miért nem csinál valamit?
   – Megpróbáltam… Aztán meg…
   – Tanár úr szerint ez így jól van?
   – Hát nincs, persze hogy nincs… De… összességében azért vannak benne jó dolgok is, nem?
   – Tanár úrék miért nem változtatnak azon, ami rossz?
   – Tudjátok, amikor mi voltunk fiatalok…
   – Az már elmúlt, tanár úr! Most miért nem csinálnak valamit? Nekünk! Mi most járunk iskolába! Nekünk még van három évünk az érettségiig! Nekünk lehetne másképp!
   – Meg kell értenetek, hogy…
   – Értjük, tanár úr, de még sincs ez így jól.
   – Mi már elszúrtuk. Majd ti.
   – Majd mi, tanár úr. Meglátja, majd mi! 

   91.

   – Csak magunk között, kedves tanár úr.
   – Talán a legbölcsebb, ha el se mondja.
   – Ők hárman valamikor nagyon jóban voltak.
   – Bizony! Hírük volt az iskolában.
   – De aztán egyikük bepasizott. Maradtak ketten, viszont abból az egyik rákapcsolt a tanulásra. És a magántanárnál, ahova jár, szintén bepasizott. Akkor a harmadik egyedül maradt, pedig ő is nagyon szeretne pasit magának, mert a valamikori barátnőinek már van, de neki valahogy nem jön össze. Talán éppen azért, mert nagyon akar? És most azért van a haragszomrád, mert ők, hárman, keresztül-kasul utálják egymást. Érti, tanár úr?
   – Próbálom, anyuka. Próbálom. 

   92.

   – Kell valamit segíteni, tanár úr?
   – Mire gondolsz?
   – Bármire. Rendet rakok, összesöprök, fölmosok… Még ablakot is pucolok. Megcsinálok bármit.
   – Hm… Szokatlan tőled… Nincs órád?
   – Nincs.
   – Hm… Elmarad?
   – El!
   – Biztosan elmarad?
   – Hát… nem teljesen biztosan, de lényegében.
   – Akkor… most van órád, vagy nincs?
   – Van. De szívesebben segítenék, mint mennék órára…
   – Aha! Kedves tőled, de most semmi nincs, amiben segíthetnél. Nyugodtan menj órára.
   – Na, jó. Ha nincs, amit csináljak, akkor megyek. 

   93.

   – Egy pillanatra még, fiam. Csak annyi, ha tanácsolhatom, hogy menj fodrászhoz.
   – Én? Majd a nyáron!
   – Tudod… diktatúrák idején beleszólhatott egy tanár a diákja hajviseletébe. Ilyesmi demokráciában természetesen elképzelhetetlen, ezért puszta tényként állapítom csak meg, hogy szerintem inkább ápolatlannak tűnik a nagy loboncod, mint… divatosnak. Bocs, ha esetleg maradinak találod az ízlésemet.
   – Szeretném kipróbálni, milyen a rackás frizura! Mint annak a tizenegyedikes srácnak!
   – Fél füllel hallottam, a lányok szerint neked nem alkalmas rá a fejformád…
   – Lehet. Én mégis szeretném kipróbálni! Ahhoz meg a nyárig növesztenem kell a hajamat.
   – Azt ne gondold, hogy vitatkozom veled! Csak a véleményemet mondtam el.
   – Köszönöm. Akkor megyek.
   – Fodrászhoz?
   – Dehogy! Haza, növeszteni a hajamat. 

   94.

   – Tisztelt tanár úr, tegnap óta rosszul vagyok, valószínűleg elkaptam valami vírust, úgyhogy ma itthon maradok. 
   – Tanár úr, nagyon lebetegedtem, és azért csak most írok, mert egész éjjel lázas voltam, és hajnali öt körül tudtam csak elaludni. Remélem, hamar meggyógyulok, és a szünet után visszatérhetek az iskolába. 
   – Nem tudok ma bemenni! 
   – Lányunk a szünet után megy legközelebb iskolába. Pillanatnyilag lázas beteg. 
   – Én csak szeretnék szólni, hogy nem megyek iskolába, mert ez a fránya köhögésem nem múlik, inkább elmegyek orvoshoz vele. 
   – Fiam éppen ma megy a nevelési tanácsadóba vizsgálatra, vagyis megy ma, de nem iskolába. 
   – T. Tanár Úr, gyermekem ma reggel vérvételen van, így később ér be az iskolába. De talán ez az őszi szünet előtti utolsó tanítási napon már nem olyan nagy mulasztás. 
   – Kedves tanár úr, elnézést a korai zavarásért, sajnos nem tudok menni iskolába. Családi okok miatt. Az igazolást így csak szünet után tudom vinni. Kellemes szünetet kívánok tanár úrnak és kedves családjának!