Lájvszkúl Dájölogsz (Monologsz) 34.
(Görögország 2017. április 15. és 23. között)

   Az első nap.
   Már életem első osztályával látni szerettem volna a tengert. Nektek magyarázzam? Tengert együtt látni: mögé nézni a földi messzeségnek. Ahogyan gyerekkoromban a barátaimmal hanyatt feküdtünk a balatoni stég sötétjében, és arról beszéltünk, hogy a legtávolabbi csillag mögött is megbújik egy csillag…! Azt képzelem, egyszer titeket is, második és egyben utolsó osztályom, megtaníthatlak a messzeség mögé nézni. Három hete, március végén jártunk ugyan egy iskolai csoporttal Velencében, akkor hajóztunk valamelyest az Adrián, sőt hazafelé megálltunk Triesztben, és bár haragos színűre festették a felhők a vizet, mégis ameddig a szem ellátott, mindenütt víz, víz, víz… Igaz, a régiek két éve véges végtelenbe ballagtak, az újak közül meg csupán egyetlenegyet fizettek be a szülei az itáliai hétvégére. Most pedig? Görögországba tartok negyvenhat útitárssal, köztük a feleségemmel, de gondolatban azt játszom, osztálykirándulásra visz a busz. Tudom, többeteknek nem lenne újdonság messzeség mögé nézni, ahogyan gyanítom, jó néhányatokat hidegen is hagyna. De bízom abban, akadtok bőven, akiknek az emlékei közé raktározódik, hogy egyszer állt az osztály a tengerparton, és bámulta a végtelent. Együtt.
   Egész nap buszozunk, megteszünk nyolcszáz kilométert Magyarországon, Szerbiában és Macedóniában; vár ránk további hatszázötven, mire Athénba érünk.

   A második nap.
   Bátor nép a görög, hogy több szakaszon is a tengerparton meri vezetni az autópályát! Félórákon át suhanunk úgy, hogy közben az ablakon át figyelem a tenger mélykékjét. Átszunyókálnátok vajon ezt az időt? És különben is: ablakon át látni a tengert ugyanaz-e, mint közvetlenül a partról? Közben megállunk a thermopülai szorosnál: együtt csalódnánk, mert alig találnánk bármi emléket. Egy forrást, amelyből ma is meleg termálvíz fakad, a tájat, amely persze megváltozott néhány évezred alatt, és Leonidász emlékművét az országút túloldalán. Meg egy lepusztult, életveszélyesnek nyilvánított szállodát, amelyet napjainkra újra megnyitottak, hogy menekülteket szállásolhassanak el benne. Furcsa, hogy a helyet, amelyről idővel a tenger is visszavonult, és amelyet hajdan háromszáz görög védett a végeláthatatlan perzsa seregtől, mára mégis elfoglalták.
   Estére érünk Athénba, azonnal indulnék csavarogni veletek, de a lámpasötétben a város piszkosnak látszik és menekültekkel telinek: félórányi térképes bóklászás után riadt lélekkel fordulunk vissza. Félnétek? Ahogyan megijedtünk nemrégen Budapesten is, főképp önmagunktól, mert nem tudunk mit kezdeni válsághelyzetekkel.

   A harmadik nap.
   Kora reggel tengerre szállunk. Négyszáz személyes, háromszintes hajónknak azon az oldalán ülök, ahonnét az égbe hajló vizet látom. Hosszú időn át csak bámulok, bámulom; idő kell ahhoz, hogy először képzeljem magam világjáró ógörögnek. Engednétek-e, hogy veletek is ilyesmit játsszak? Két óra ringatózással érjük el az első szigetet, Póroszt: elandalít az az alázatos nyugalom, amely árad belőle.
   Hydra a második állomás, és bájtól bűvölődöm, pedig az antikvitáshoz képest modernek a mediterrán házak, és minden az idegenforgalomról szól a vendéglőktől a szamárfogatokon át a csecsebecseboltokig.
   Megállnánk még Aeginán is, csakhogy egyik pillanatról a másikra föltámad a szél, fekete felhőket sodor fölénk, a tenger elszürkül, és ősz hullámokat termel, a legvadabb átcsap a fedélzeten. A viharban elérjük ugyan még a kikötőt, de partot érni kétszeres ráfordulás után sem tudunk. A kapitány az utasok biztonsága érdekében úgy dönt, a viharos tengeren tovább utazunk Athénba. Félnétek-e annyira, amennyire az asszonyok? Néha, azt hiszem, az igazi bátorság együtt félni.
   Este pedig, Athénban, életemben először állok az Akropolisz lábánál. Fejem búbjáig megilletődöm.

   A negyedik nap.
   Napkelte után lecövekelünk az antik stadion előtt, amelyet két és félezer esztendő múltával, a 2004-es olimpiára modernizáltak, aztán elsétálunk az Akropolisz Múzeumhoz: kő és kő és kő három szinten – mennyire unnátok –, és akkor elindulunk oda, amiért tulajdonképpen zötykölődtem ezerötszáz kilométert, és amely pillanatra lélekmélyen évek, évtizedek óta várok. Hogy állhassak az Akropoliszon. És akkor együtt jönnénk rá, hogy az ember nem élhet a múltban, s hogy mindannyian jelen idejűek vagyunk. A szűk helyen hömpölyögnek a turisták, figyelnünk kell, el ne veszítsük egymást. Mégis: állok a Parthenón mellett, körbenézek, és az oszloprengeteg résein át fölkéklik a tenger!
   Végigszórakozzuk az őrségváltást a Parlament előtt, a ceremónia mókásan látványos percei vonzanának titeket, majd másfél óra alatt, tengerparton gurulva eljutunk az Attika-félsziget legdélibb pontjára, a Szúnion-fokra. Egy szirt tetején áll Poszeidón temploma, állna ma is, ha egy ókori földrengés meg nem rendítette volna. De a magányos romok fönségesek, néhány percre le is ülhetek egy kőre, és elmerenghetek, milyen lett volna innen figyelni őrként a tengert. Merengenék, ha olasz gimnazisták csoportja föl nem verné a csöndet, és a tanáraik nem ugyanavval az aggodalommal rendelnék vissza a diákjaikat a szakadék széléről, ahogyan tenném magam is. Hagynátok, hogy néhány percig ne rátok gondoljak?

   Az ötödik nap.
   Elsőként a Korinthoszi-csatorna. Ki akar közületek mérnök lenni? És ki kubikos? Gigantikus vállalkozásnak tűnik ma is kettévágni szárazföldet, egyáltalán kitalálni, hogyan lehetne robbantani, csákányozni, eltalicskázni sziklákat… Lenéz az ember a hídról, és hirtelen ráérez, mi a munka. És nem mellékesen büszkeség tölti el, hogy honfitársai tervezték-szervezték a munkálatokat.
   Epidaurosz a földre szállt csoda! Itt kéne lennetek, hogy értsétek Antigoné elszántságát. Pedig csak gyógyító helyként vált népszerűvé, ahová azért húztak föl egy tizennégy ezer embert befogadó színházat, hogy az orvosi vizsgálatra váró, esetleg a helyszínen gyógyuló tömeg unalmát elűzzék… Mivel? Kultúrával, művészettel, irodalommal! A nézőtéren elidőzve járna át bennünket kétezer-ötszáz év szelleme. Az idő megáll.
   Útba ejtünk egy tengerparti városkát, Napfliont. Jól éreznétek magatokat a mediterrán derűben: semmi antikvitás, legföljebb középkor. És főleg tizenkilencedik-huszadik századi, modern Görögország. Nyaralóhely sok vízzel, sok hajóval, sok-sok étteremmel, kávézóval és bolttal.
   Mükéné? A maga ötezer esztendős kultúrájának nyomaival döbbenti rá a tanárembert, mennyire tudatlan. Fogadkozom, hogy mostantól nem szalasztok el egyetlen percet sem! Csak állnánk, csak ámulnánk; szédítően kicsinek, kevésnek éreznénk magunkat. És arra gondolnánk, mindenféle demokrácia csupán a gazdagok szórakozása.
   Olümpiában végigtalpaljuk a múzeumot: tartalmasabb és változatosabb, sejtelmesebben világított anyag, mint az Akropolisz Múzeumé. Szobrok, eszközök, állatáldozatok figurái előtt ácsoroghatnánk el.
   És este együtt sétálnánk végig a városka szinte egyetlen utcáján: meg-megállnátok a kirakatok előtt, aztán visszaérve a szállodába bezuhannátok az ágyba, mert az út felére végre elfáradnátok. 

   A hatodik nap.
   Közel az olümpiai ásatások színhelye: eleinte kövek, torzóban maradt oszlopok, bár a hajdani templom, kisebb épületek alaprajza egyértelműen kirajzolódik. El tudtok képzelni olyan erejű földrengést, amely romba dönti az olimpiai falut? El tudnátok képzelni magatokat hajdani régészként, amint Homérosz és mások korabeli leírásaiból kikövetkeztetitek, a mindenség mely pontján kell méterekre leásni, hogy korai kultúrák nyomaira bukkanjatok? De a futópályához érve földbe gyökerezne a lábatok a látványtól, pedig mindössze alig kétszáz méteres síkfutáshoz elegendő a pálya, a lelátó is csupán rézsútos, fűvel benőtt föld.
   Elbuszozunk a három és fél kilométer hosszú Rion-Antirion hídhoz. A második újkori athéni olimpia előtt adták át. Hidakhoz vonzódni magánszerelem.
   Ismét végtelennek tűnő buszút hol tengerparton, hol szerpentinen Delphoiig. Megállunk, kiszállunk, amikor váratlanul felnőttként, tanárként is azt érzem: telítődtem. Időt kéne engedni az agynak, hogy ülepedjenek benne az elmúlt napok töredékei. Jaj, ha most osztályfőnökként huszonnyolc diákot kellene előre hajtanom, amikor alig szedem össze magamat is, hogy nekivágjak! De arra gondolok, többé sose jutok el ide még egyszer! Megyek hát mindig magasabbra a meredek hegyfalak oltalmában kincsesházak, Apollón-templom romjai közt, és amire fölérek a színházig, onnét meg még följebb, a szinte teljes épségében megmaradt stadionig, az antikvitás levegője túllendít a holtponton. Köszönöm, Hellász.
   Estére érkezünk a tengerparti szállodához. A víz ugyan hideg és széltől hullámos, a part ugyan kavicsos, de megint tenger mellett megállok, tajtékokat simogatok, és… nyalom az ujjaimról a sót. Most, ezekben a percekben tapintanánk ki együtt a tenger szívverését.

   A hetedik nap.
   Mérhetetlen hosszú buszozások próbatételei közepette, körutunkon most indulunk el visszafelé. Otthontól otthonig négyezer-kétszáz kilométert teszünk meg. Késő délben Meteorán meglátjuk a sziklacsúcsokra épített kolostorokat! Még egy tériszonyos embernek is eláll a lélegzete. A külső látvány képeszt el a maga fenségében, belül, a nagy kolostor részletei már valószínűbbek.
   Újabb két óra utazás után megállunk a Tempé-völgyben. Kiépített aluljáró, kilengő híd, kitaposott tisztás a turistáknak, de csak kinyújtóztatjuk elgémberedett tagjainkat. Kilométerek, lépcsők százai vannak már a lábainkban.
   És megint busz: ma több részletben végignéztük Kazantzakisz és Kakogiannisz fölemelő filmjét, a Zorba, a görögöt. Aztán begördülünk utolsó szállodánkhoz, ötszáz méterre tőle a tengerpart. Csupa homok. És találunk egy kék-fehér éttermet: már csak két nap hazáig, most vacsoráznánk be mindenféle görög ínyencséget.

   A nyolcadik nap.
   Thesszaloniki a második legnagyobb görögországi város a maga egymillió lakosával. Az utcái ugyan tisztábbak Athénéinál, de az emlékei csupán középkoriak. Megnézünk néhány templomot, megnézzük a piacot, csavargunk hol tág, hol szűk terekben, kutyagolunk sósvíz-illatban, de kezd húzni a honvágy.
   Délután választhatunk: ejtőzés a tengerparton vagy séta az Olümposzon. Eljutunk-e még egyszer ide? Összeszedjük utolsó erőinket, harminc perc busszal a hegyláb, átsétálunk egy falun, elérünk a természetvédelmi terület kapujáig, egy szurdokban kiépített turistaút a gerincen át egy parányi tóig, a vízesésből patak fakad. Zeusz kádja. Mintha minden szikla mögül istenek figyelnék, mit keres az ő birodalmukban halandó. Vissza ugyanaz az út vezet, busszal visszafelé se több fél óránál, lakoma a tegnapi tavernában, aztán korai lefekvés. Másnap nagyon korán kell kelnünk.

   A kilencedik nap.
   Ezerkétszáz kilométer vár ránk. Viszlát, Görögország, viszlát, Macedónia, viszlát, Szerbia, aztán két és fél óra várakozás, amíg Magyarország visszafogad bennünket a hazánkba. Már másnap kerülünk ágyba: hét és negyed óra múlva becsöngetnek.