Nem tudom, de nekem az osztályom gyanús (Lájvszkúl Dájölogsz 10.)
(Egy osztályfőnök 2016. október 29. és november 7. közötti naplójából)

   Okt. 29.

   Nem tudom, de nekem az osztályom gyanús. Ma reggel, miután fölkeltem, fölöltöztem, és szokás szerint elindultam az iskolába, egyetlen esemest se kaptam egyetlen diákomtól se, hogy ma hiányozni fog. Amikor elértem az iskoláig, zárva találtam a bejárati kaput, így a portástól se kérdezhettem meg, miért nem szűrődik ki a megszokott gyerekzsivaj a falak mögül. Érdeklődtem egy, a kutyusát véletlenül éppen arrafelé sétáltató gyerektől, mi történhetett, aki elmagyarázta, mával megkezdődött az őszi szünet. Hát igaz, ami igaz, tényleg hullanak a fákról a levelek, későn világosodik, és mintha kissé hűvösödne is.

   Okt. 30.

   De nekem mégiscsak gyanús az osztályom! Ma egyetlen szülőtől egyetlen ímélt se kaptam, hogy a gyereke nem jön iskolába, pedig az én ugyancsak osztályfőnök feleségem ugyancsak időben elindult otthonról, igaz, mintha valami Balatont emlegetett volna, amiről teljes meggyőződésemmel gondoltam, hogy tanulmányi kirándulásra megy az osztályával. Én szokás szerint elmentem az iskolába, kívülről körbejártam azt a szép, nagy, csukott épületet, mert észrevettem, az ugyanúgy zárva volt, mint tegnap is. Megint jött arra a kutyasétáltató gyerek, akitől kérdeztem is, miért üres újfent az épület. Mondta, biztosan azért, mert már második napja tart az őszi szünet. Körülnéztem, tényleg több falevél hevert a járdán, mint egy nappal korábban, ráadásul össze se söpörte senki az avart, pedig azt mások mellett az én osztályom is szokta mindennapos testnevelés jogcímén, ráadásul az időjárás még hűvösebbre fordult, hát lehet ebben az őszi szünetben valami.

   Okt. 31.

   Nem tudom, de nekem roppant gyanús az osztályom mégis. Ma reggel elindulok megint az iskolába, már a közelében gyalogolok, hát véletlenül szétnézek, és látom egy arra lakó diákomat, ahogy befordul egy utcasarkon, és éppen ellenkező irányban halad, mintsem az iskola felé. Mindjárt különös volt nekem, megfordultam én is, szedtem a lábamat, amilyen gyorsan csak tudtam, és a következő sarkon direkt elébe vágtam, hogy megkérdezhessem tőle, eltévedt-e. Erre csodálkozó arcot vágott, és közölte velem, hogy hiszen őszi szünet van, és ő éppen a többiekkel megy találkozni, mert elmennek együtt osztálykirándulni, végre tanári felügyelet nélkül. Kérdeztem, hogy akkor miért nem viszi legalább magával a tankönyveit, mire kényszeredetten vigyorgott, hogy mert szünet van, és igazán túlzás volna, hogy ő szünetben is tanuljon; hát abban igaza van, hogy kirándulásra nem visz magával az ember tankönyveket, különösen, ha tanulni kirándulás nélkül se szokott.

   Nov. 1.

   Mégiscsak gyanús nekem az osztályom, tudj’ isten. Jövök haza az iskolától, amelynek mostanra pók szőtte be a kilincsét, és csak az igazgatói iroda ablakán szűrődött ki fény; hát amint visszaérek a házunk kapujához, és nézek körül, látom, a szomszédos játszótéren gimnazista korú diákok játszanak. Épp, mint az enyémek, de persze nem pontosan ugyanolyanok, mert az egyik alacsonyabb volt, mint amikor utoljára láttam őket, a másik meg mintha magasabb lett volna, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Eleinte nem akartam senkinek szólni, de mégiscsak szöget ütött a fejembe, nosza, írtam is levelet a szülőknek, meg is kérdeztem tőlük egyenesen, nem sokat teketóriáztam, miért nem járnak a gyerekeik iskolába. Hát válaszolt is egyik-másik szülő, hál’ istennek, hogy azért nem, mert most őszi szünet van, és nem gondolták, hogy ezt a távolmaradást is hivatalosan igazolniuk kell a fenntartó óhajára, de igény esetén küldik az orvosi igazolást. A gyerekeik meg, írták a szülők, összességükben elfáradtak a sok iskolába járástól, és most pihenik ki a fáradalmaikat, hát azért. A gyerekek tényleg fáradtnak tűntek, amikor utoljára találkoztam velük, az igaz, állandóan járniuk kell szegénykéknek, a sok járásba meg tényleg bele lehet fáradni.

   Nov. 2.

   Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanús az osztályom. Éjjel, amikor azt hiszik, hogy otthon alszom a saját ágyamban, ők akkor se járnak be az iskolába! Hát erre levelet írtam a szüleiknek, mert az ember vigyázzon az osztályára akkor is, ha éppen nincsenek az iskolában, ezer szeme legyen az embernek az osztályára. Így most jó lesz, gondoltam, mert én abban a percben, amikor azt tapasztalom, hogy az osztályom megint nincs az iskolában, tájékoztatom erről a szüleiket, és akkor minden gyanúm végképp eloszlik.

   Nov. 3.

   De mégiscsak gyanús nekem az osztályom. Ma megint nem jöttek be az iskolába, mire én újabb levelet írtam a szüleiknek. Most legalább nyugodt lehetek, hogy én szóltam, gondoltam, immár engem nem terhel semmiféle felelősség, mert az utóbbi napokban, mondom, igazán egyre gyanúsabb nekem az osztályom. Egy óra múlva kezdtem várni a válaszleveleket, egész szépen vártam, de egyszerre csak, furcsa, hirtelen egyáltalán nem jött semmi levél. Ez eltartott egy darabig, én megint türelmesen vártam, mint eleinte, aztán megint nem jött semmi. Nem értem, miért nem jár az osztályom iskolába, és miért nem válaszolnak a szülők sem, roppant gyanús nekem az osztályom, meg fogom kérdezni.

   Nov. 4.

   Már régebben akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanús az osztályom. Ma reggel akarok indulni az iskolába, hát nem lehet indulni. Próbálom így, próbálom úgy, egyszerre rájövök, azért nem lehet indulni, mert valaki már elindult helyettem. Mondok csodálkozva, nini, hát akkor én már előbb elindultam volna? De az nem lehet, hiszen még itthon vagyok! Kérdezném az én sokat próbált osztályomat, hogy lehet ez, merthogy nekem ez a helyzet nem eléggé világos. De az osztályom nincs iskolában, így annyit se mond, hogy gyújtsak gyertyát, és tartsam egy ideig a fejem előtt, akkor majd világos lesz, mert az osztályom nem csak az iskolába nem jár be, hanem egy árva üzenetet se küld. Én mindenesetre meggyújtottam a gyertyát, és tartottam egy ideig a fejem előtt, arra aztán mintha azt mondta volna az osztályom, hogy oltsam el hirtelen. Hirtelen el is oltottam, de mondom, nekem roppant gyanús az osztályom: csak nem szeret ez az osztály valaki mást?

   Nov. 5.

   Hét napja nem láttam az osztályomat, hét napja ugyanis állítólag őszi szünet van, és minden próbálkozásom dacára azóta nem láttam az osztályomat. Minden nap gondolok rájuk, és nagyon fáj a szívem, mert valami egészen különös, egészen érthetetlen gyanú lappang a lelkem mélyén, alig merem leírni: én azt hiszem, ez az osztály nem szeret már engem annyira. Fölvilágosult regényekben olvastam én már valamikor, hogy lehetséges, hogy egy osztály lassan elhidegül az osztályfőnöke iránt, és belső átalakulások lelki távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna, hogy az én osztályom is egy ilyen átalakulás felé közeledik?

   Nov. 6.

   Ma csak egyetlenegy szülőnek írtam, neki is csak elnézést kérő levelet, hogy elfelejtettem adatokat küldeni az osztálykiránduláshoz, amire a szülő annyit válaszolt, hogy:
   – Semmi baj.

   Nov. 7.

   Nem, nem: az osztályom mégis szeret! Kilencnapi aggodalom és lelki harc után végre megint egymáséi lettünk! Ma a nyitott kapun át ismét bementem az iskolába, hát az osztályteremben ott zsibong az osztályom! Bár a villanyt nem kapcsolták föl, hogy sötétben tanulmányozhassák a frissen kitört ablakon át az őszi napfölkeltét, de azonnal megismertek, és rögtön kérdezték, rosszul telt-e a szünetem, mert szemmel láthatóan agyongyötört embernek nézek ki, és rögtön mondani kezdték, bezzeg ők mennyire kipihenték magukat, bár rendkívül fájlalták, hogy nem pihenhettek tovább, mert szerintük attól, ha állandóan csak pihennének, sokkal jobbak lennének a tanulmányi eredményeik. Igaz, a kis Karinthy Fricike megsajnált engem, hogy biztosan azért maradtam tanár és osztályfőnök, mert sose pihentem eleget. Mindegy, a lényeg, hogy mégse volt hát igaz azokkal a fölvilágosult regényekkel! Boldog vagyok, hogy gyanúm alaptalannak bizonyult; soha többé nem gyötröm magam ilyen elvont dolgokkal, amelyek csak pihenésünket zavarják.