DO Lájv 18+ (VIII./47.)

   A képernyőn egy kifejlett emberi test, szinte teljességgel fedetlen, különösen, ha tekintetünket a legszembeötlőbb pontjaira vetjük, ejnye már. Ráadásul kifejezetten szemérmetlen pózban tetszeleg.
   Meresztjük szemünket, mind többen nyüzsögnek előttünk, mind hasonló kosztümben, egymás hegyén-hátán, egymásba gabalyodva. Kezek, lábak, miegymások simulnak össze, a kamera mindenféle résekbe hatol.
   A félhomály csöndjét időnként sóhajok, nyögések verik föl: fiatalkorúak közelségében kéretik a készülékeket lehalkítani. Sikoly hasít a délelőttbe vagy éjszakába: a műfaj napszakfüggetlen.
   Amennyiben nem múltak el tizennyolc évesek, minden ajánlás dacára fordítsák el tekintetüket az olimpiai közvetítésről! Hiába állítják egyesek, hogy korhatár nélkül élvezhető, a DO Lájv Só most bebizonyítja, hogy az iparág leplezetlenül pornográf. Mert pornográfiának számít, ami minden teketória nélkül hat az érzékekre, és ösztönös vágyat vált ki önmaga iránt, legyen az étel, ital, kozmetikum, bármiféle tevékenykedés, sport vagy egyéb, végletesen elfajult esetben szex.
   – Az olimpiai közvetítés tán abban tobzódna, hogy a kedves nézőnek beindítsa a fantáziáját? – kérdezi egy anonim nézőnk.
   Kedves kíváncsiskodó! Mi mással magyarázná azt a jelenséget, hogy sportilag teljességgel antitalentum hölgyek és urak megszállottjai az atlétikának, a birkózásnak, a kajak-kenunak, a standröplabdának, a ritmikus gimnasztikának, a szinkronúszásnak vagy épp a vízilabdának? És most a teljesség igénye nélkül példálóztunk.
   – Nézzétek, milyen helyes – ellenkezik egy másik anonim néző, akinek személyiségi jogait úgyszintén tiszteletben tartjuk.
   Hát persze, hogy helyes az a méretarányos férfiakt. Ahogy áll a vízparton abban az öklömnyi fürdőgatyóban, amiben alig fér el az összes berendezése, de ezt nem mondja ki senki, csak azt, hogy helyes, ami önmagában természetesen egyértelműen helyeslendő.
   Az atlétáknak már a bemutatásakor azon csámcsog a rajongók apraja-nagyja, honnan szedtek össze ennyi deszka csajt meg ennyi cicis pasit. Megjegyezzük, ugyanez a problematika jön elő kajak-kenuban is, mármint a mellizom kérdése. Sőt még oly tiszteletlenségre is képes vetemedni egyik-másik specialista, hogy amikor bizonyos olimpikonok a dobogó legmagasabb fokán állva szívükre teszik a kezüket, azt úgy értelmezzék, valójában a melltartójuk kosarát emelik meg kissé, hogy szekondplánban, profilból, jobban kidomborodjék a diadal. Éles szeműek még a nagy dombokon kicsúcsosodó kis dombokra is képesek fölfigyelni.
   Ha meg már az alsóruházatnál tartunk, megkerülhetetlen a kérdés, miféle vasmarkokkal képesek a sztárok úgy elcsomagolni mindenüket, hogy azt mások ne gyűrhessék meg, mint birkózók egymás fülét. A lányok fönt csomagolnak, a fiúk lent, bár szakértők szerint nincs izgalmasabb a sejtetésnél. Pedig hány letépett trikót, félrerántott nadrágocskát vetettek már koncként elénk…
   Vagyis akkor a nadrágok. Vajon miért játszanak térdig érő gatyában a kosárlabdázó lányok, amíg nembeli társaik bikinivonalig érőben strandröplabdáznak? És ritmikus gimnasztikában meg szinkronúszásban miért nem indulhatnak férfiak is, már csak a fürdőnadrág ívelhetőségének tesztelése végett?
   Aztán a hajlékonyság, amelyre sok-sok pontozó plusz tizedeket hajlamos adni. Amikor valaki a halántékáig emeli a bokáját, s combbelsője pattanásig feszül, netán úgy facsarja ki ellenfele lábát, hogy hátrafelé görbítve a saját hónalját csikálja véle!
   A testi kontaktusok mezejére tévedtünk, bár nem akaratunkon kívül. Egy közönséges, szabályokban járatlan szurkoló mi egyebet figyelne elsősorban a birkózókon, mint hogy az alkalmi pár egyik tagja mikor és hol mogyorózza meg alaposan a másikat, illetve az egyik micsodájához képest éppen hol helyezkedik el a másik micsodája? Ó, amikor hosszasan belemerevednek egy-egy pózba! És ne feledjük, mindezt azokban a tüncibünci, testhez simuló kis ruhácskákban, amelyek oly vonzóan emelnek ki bemélyedéseket és kitüremkedéseket!
   De az olimpia kétségkívül legbizarrabb pikantériája, hogy egy medencében mi célból végzik nők, férfiak a kisdolgukat. Polanski immár húszéves filmje, a Keserű méz óta nyílt titok, miféle tudatalatti folyamatok lépnek működésbe a tévékészülék előtt a felszín, helyesebben a vízszint alatt. A kérdésben számos szakértő nyilvánított véleményt: némelyek persze, ahogyan ez már ilyenkor szokás, utólag visszavonták tanaikat, mások azt állították, csak megtréfálták a többieket. De azokban, akik a dolgokat nézni szeretik, megfogalmazódik a kérdés: a halványkék környezetben hová tűnik a szükségszerű sárga folt?
   Ám a részletkérdéseken továbblépve, olimpián innen és túl, a dilemma immáron óhatatlanul ott libikókázik erkölcsi kontrollunk előtt: szabad-e szabadjára engednünk azokat a vágyainkat, amelyeket nem szabad?