DO Lájv 18x36x40 (VIII./27.)
DO Lájv nagyságrendekben kalandozik. Nem tehetné se most, se máskor, ha nem állna rendelkezésére a megfelelő eszközpark: alapvetően a számítógép (gyakorlatilag egy 18x36x40 centiméteres doboz, benne műanyag lapokra forrasztott rézvezetékek meg mindenféle egyéb izék), a géphez ne csatlakozna billentyűzet s egér, hogy alaplap, processzor, vincseszter stb. kormányozható lehessen, továbbá monitor, amelyen a végtermék illegesse magát. És persze az egész ne kötődne keresztül-kasul kábelekkel, merthogy villannyal működik.Ha áramkimaradás van, megáll az élet! Egyszer villám csapott egy közeli fába.
– Papa, ki tudnál nyomtatni egy vaktérképet föcihez? – kérdezte kitűnő tempóérzékkel a Nagy.
DO Lájv próbálta: nem ment. Valahogy süketnéma volt a teljes rendszer. Elhívta egy barátját, aki sokáig buherálta a gépet, dugdosta összevissza a kábeleket, klikkelgetett jobbra is, balra is, aztán megkérdezte:
– Nem ért benneteket a közelmúltban valami elemi csapás? Földrengés, cunami, hegyomlás? Tudniillik a nyomtatód egyszerűen döglött…!
Ráadásul az is kiderült, hogy a ménkű áldozatául esett az a vinyó is, amelyre DO Lájv legfölbecsülhetetlenebb kincseit gyűjtötte. És bár gyorsan le tud lepleződni, hogy nem mindig nélkülözhetetlen, amiről azt gondoljuk, hogy az, a tévélovas akkor tanulta meg, hogy amit őrizni kíván, azt két példányban érdemes archiválni.
A számítógépet meg kell tanítani beszélni. Mert ez az összes bigyó magától mindössze azt csinálja, hogy emitt engedem folyni az áramot, amott meg nem, vagyis ha igen, akkor 1, ha meg nem, hát akkor 0. És ebből a sok 1-ből és 0-ból valóságos nyelv áll össze, mondjuk, egy legújabb kori egységes világnyelv, amely mögött viszont számtalan összezavart nyelv sorakozik föl. Elvégre Bábel tornya óta is állítólag háromezerből gazdálkodik az emberiség; nemde? Komputerileg még e szám is meghaladható, lévén ahány szoftver, annyi nyelv. Aki nem tud például vindózul, az aligha fog beszélni vördül!
Az országokat, ahol e nyelvek közérdeklődésre tartanak számot, programnak meg szájtnak, netán honlapnak nevezik. Hiába az intelligencia meg a kreativitás: ha nem tanulunk nyelveket, már idejekorán elveszítjük tájékozódási (közlekedési) képességünket!
Létezik például egy Jutyub nevű ország, DO Lájv tévélovas és csatornaszörfös is odautazik hébe-hóba. Egy üzletfele legutóbb azért csalogatta oda, hogy onnét is tovább utazhassék részint kifelé a világegyetembe, részint befelé a protonok kvarkjaiig (vagy hogy hívják azokat a kis bigyókat).
Tette ezt egy mindössze kilencperces film, valós kivitelezésében nyilvánvalóan animáció segítségével, amely Chicago valamely hangulatos ligetéből indul. Először egyetlen méter magasságból látunk egy piknikező ifjú párt, aztán tíz másodperc elteltével tíz méter magasságba emelkedünk, majd hasonló ütemben kicsinyítődnek és kicsinyítődnek… Mindig a tíz következő hatványával messzebbre kerülnek. Négy-öt perc alatt eljutunk a tíz a huszonnegyedikenig, ami százmillió fényév távolsággal egyenlő… Aztán, valamivel a film közepe után, visszapörgünk a fiatalokhoz, majd indul a nagyítás, ebben az esetben tíz a mínusz tizenhatig hatolunk beljebb és beljebb, ami végezetül egymilliószoros nagyítást jelent, szám szerint 0,000001 angströmig.
Az a címe a filmnek, hogy Powers of Ten, magyarul, mondjuk, A Tíz hatalma. Ezt a velős kis szédítést a tömeges számítógépezés hajnalán, 1977-ben készítették nyolcan-tízen a konzultánsokkal egyetemben, megköszönve a közreműködést grafikusoknak, effekteseknek és a NASA-nak – továbbá a kor legjelentősebb informatikai cégének, amelynek ugyancsak volt némi köze a produkcióhoz.
DO Lájv beleszédült a látványba. Talán nincs ember, aki nem szédül bele.
– Érdekel valakit az ilyesmi? – kérdezte egyszer baráti körben. Ketten is lelkesen igeneltek. Elküldte nekik a linket, ahogy ezt manapság mondani szokás, ők meg berakták a tágabb ismeretségi kör fészbukos csoportjába: bele is gondolt DO Lájv, mit értett volna apja, aki egyébiránt mérnökemberként kereste kenyerét, ha egyszer odaveti neki:
– Apám! Küldök neked egy linket!
Állítólag fölösleges történelmietlen játékokat játszani. Például végiggondolni, ha száz, kétszáz évvel ezelőtt lehetett volna a tudomány akkori állása szerint hasonló látványosságokkal szolgálni!
Arra jutott DO Lájv, hogy valójában éppen ugyanazt mutatták meg 1977-ben (ami hozzá harmincöt évvel később jutott el), mint amiről barátja, Vörösmarty Miska beszélt kb. másfél évszázaddal korábban, amikor olyasmiket írt az Éj nevében, hogy „Sötét és semmi voltak: én valék, kietlen, csendes, lény nem lakta éj”, meg hogy „Sötét és semmi lesznek, én leszek”.
Látták ezt a produkciót ama virtuális országban, Jutyubban eddig 1 340 561-en. Ha Magyarország méreteiben gondolkodnánk, minden nyolcadik emberünk. Avval hitegetjük magunkat, világokat igazgatunk, pedig csak valamiféle DNS-koncentrátum vagyunk: semmiből semmik.