DO Lájv aranykor (VIII./25.)

   DO Lájv kettős állampolgár, ha még nem mondta volna: egyszer Családiáé, másszor Iskoláziáé, miközben persze, gondolatban, gyakorta lézeng tévéföldje becsatornázott tájain.
   Ez a vidék történelemadta ékességben pompázott valaha, mesélhetnének róla sokan (bár mind kevesebben, Szőnyi G. Sándor épp a napokban szerződött át a másvilági tévébe)… De hogy virágzott-e – és ha igen, hogyan – a Szabadság téri édenkert az ötvenes évek végén, aztán a hatvanas, a hetvenes, tán még a nyolcvanas években is, ez ügyben tessenek élő szemtanúkhoz fordulni, még ha eleinte megbízhatatlanoknak is tetszenek őket nyilvánítani.
   Az úgy történt, hogy egyszer a Nej bekuckózott a tévé előtti legkényelmesebb fotelba, maga elé tárta a nótbukot, mert sürgős csinálnivalójától közben sem szabadulhatott. Ilyen esetekben csakis és kizárólag úgy képes dolgozni, ha – amíg az alapmonitoron valami látvány (például betűk halmaza) fut előtte, addig – szeme sarkában mellékmonitorról más mozgóképsorokat érzékel (észlelni a tevékenység lázában nem képes persze), amelyekhez, ráadásként, hanghatások is társulnak, csillapítandó hallójáratainak borzoltságát.
   – Ez nyugtat meg engem igazán világ általi dúltságomban… – szokott ábrándos tekintettel önelemezni, és sajnos a lánya, a Nagy (kinek atyja személyesen DO Lájv) is eltanulta tőle ezt az önhipnotikus pszichózist.
   Többnyire levitézlett sorozatok epizódjait nézi a Nej: Petrocelli, Starsky és Hutch, Minden lében két kanál… Ilyesmik az ő idegnyugtatói. Ilyenkor – ha éppen odahaza tartózkodnak – a többiek is azonmód rácuppannak a képernyőre, DO Lájv meg, ne szépítsük, egyszerűen nekikeseredik, kulturálisan milyen megkérdőjelezhető is az ő Családiája.
   Na, így esett, hogy DO Lájv adott alkalommal inkább nyakába vette a várost, elvergődött Pesten az Astoriáig (a környék régmúlt emlékek színhelye), onnét csak egy perc a Múzeum körútról nyíló könyvudvar (egy legendás átjáróház földszintjén), oda rendszertelen sűrűséggel be szokott nézni (el lehet csípni egy tévélovas érdeklődésére számot tartó, visszamaradt könyvpéldányokat). Keresgélt, nézelődött (tudják talán, a boltot egy háromszobás lakásból alakították ki, az első helyiség inkább szépirodalom, a második tudomány, a harmadik történelem)… Így esett a tekintete egy könyvre, illetve egészen pontosan a nem is túl észrevehető helyre biggyesztett A tv aranykora alcímre, onnét futott föl szeme a címre, miszerint Meztelen képernyő, majd a szerző nevére: Esztergályos Károly.
   Televízió-rendező immár túl hetven esztendőn (amikor a könyv született, még innen).
   Fölemelt DO Lájv egy példányt, belelapozott, sok kép, kevés szöveg: elgondolkozott, megvegye-e. De mert – az üzlet szokásaitól eltérően – nem rejlett árcédula a lapok között, mennyit kóstál aktuálisan az eredetileg 2980 forintért kínált áru, megkérdezte hát a szívélyes pénztárost. A hölgy pediglen, némi számítógépbeli turkálást követően, avval állt elő, hogy 390 forintot. DO Lájv nem habozott.
   Sztorizik alapvetően E. K., néhány helyen megjegyzést fűz a történeteihez, az egészet pedig nyakon önti fotókkal. Ez utóbbiak között nem egy olyan bukkan föl, amely egyébként hozzáférhetetlen: kockák tévéjátékokból. Meg forgatások elcsípett pillanatai.
   DO Lájv sokszor felejti a könyvet a lakás különböző pontjain (éjjeliszekrény, konyhapult, foteltámla és a többi): ott, ahol éppen olvasott belőle egy történetet. Ahol elámélkodott egy-egy kép fölött: hogyan viselték valaha a világot a nagy öregek? Az a két kávés sztori: az egyik Básti Laláról, amikor rájön, hogy nem ő a főszereplő, a másik Kiss Manyikáról, amikor kisminkelve váratják…! Amikor az ember eljut odáig, hogy már nem csinálja a tévét, már nem is nézi, már nem is ír róla, csak olvas és morfondírozik…?!
   Elcsépelt cím az, hogy A tévé aranykora: Erdély aranykora Jókaitól, A rádió aranykora (bár ez csak magyar fordításban ez) Woody Allentől, London aranykora Dickenstől… Szamárság ez az elcsépelés. Voltak valóban aranykorok? És akkor mi van, ha voltak?
   2005-ös a könyv: abban az évben jelent meg, amelyben E. K. – a véletlenek különös egybeesése folytán – az életmű kábé hetvenedik darabját, az Ebéd című tévéjátékát forgathatta (oly korban, amikor már régen nem dívott tévéjátékot forgatni). Na, DO Lájvnak ez az Ebéd megvan (véháesre fölvéve, arról dévédére átírva). Ha máshonnét nem tudják megszerezni, kérjék tőle kölcsön, a Huszárik-féle Szindbád után a második legjobb evős jelenetsor (mit jelenet: szekvencia!) van benne megörökítve, a múlt meg a jelen fölzabálásáról üzen a jövőnek, vegyék az essóessjeleket, amíg nem késő, az önök Családiájában meg az önök Iskoláziájában vagy mijük van önöknek amott a tévéjük köré művészi rendetlenségben föltornyosítva.