DO Lájv beu (VIII./8.)

   Háj, evribádi, itt DO Lájv az elektronika útvesztőiből.
   Vágjunk a közepébe: milyen távirányítóval rendelkeznek, ha szabad kérdeznem? Kétgombossal, amelyen külön kell nyomogatni a csatornaválasztáshoz a „föl”-t meg a „le”-t, vagy billentőssel, azaz ha fönn nyomják, előre megy (mármint csatornaszám szerint) ha meg lenn, hát hátra? Nem azért kérdezem, mintha be akarnék tolakodni a civil szférájukba, csak, hogy önök ide tartoznak-e – vagy amoda.
   Melyik oldalon állnak?
   Manapság dívik „valamelyik oldalon állni”. Nem magyar szabadalom, már Swift kitalálta a Gulliver utazásaiban: Lilliputban például a politikai pártok a cipősarok magasságának különbségében fogalmazzák meg nézeteltéréseiket, és véres háborúba torkoll az ideológiai különbség, miszerint melyik végén kell föltörni a tojást,. A mi Madách Imrénk is kacarászik a konstantinápolyi színben vívott homousion-homoiusion vitán, ami persze nem az előbbiekkel egyenrangú, -rendű kérdés, de végtére is nem mindig a lényeg a leglényegesebb.
   Az ember meg inkább eloldalog.
   Nem lehet akármilyen csatornát nézni csak úgy, spontán, mert már a puszta ráhangolás is állásfoglalás! Miként mérik, elmegyünk-e szavazni vagy sem, és bár azt, hogy konkrétan kire-mire, nem jegyzeteli ki semmiféle gép, de ha esetleg nem megyünk, az mindenképp az illetékesek tudomására jut, hogy rájuk biztosan nem voksoltunk… És nyakunkon a baj.
   Mindig minden csupa szavazás, fölsorakozás dolgok mellett vagy ellen, közlés legszemélyesebb titkainkról, magunkról kiállított örök és megbonthatatlan végbizonyítvány.
   A sok rossz közül még mindig talán a legkevésbé rossz választás, ha az ember hülyének tetteti magát, imígyen vélekedik DO Lájv, minek következtében fölösleges azon morfondíroznia, miért ül minden este minden második emberünk valamely népbuta műsor előtt. Az állat önként ballag a mészárszékre: „Tessék engem levágni, kérem, a húsomat elfogyasztani, a bőrömből táskát varrni…!”
   DO Lájv családja péntekenként nyílt, politikai állásfoglalásként Beugrót néz. Nincs DVD-n, nincs társasjáték-változat, de van családi távirányító.
   Apropó: önök hány távirányítóval gazdálkodnak? Tesztcsaládunk például alapban néggyel. Egy a kábelszolgáltató szetápbokszához, egy magához a tévékészülékhez, egy a DVD-lejátszóhoz, egy pedig a hőskorból ittfelejtődött VHS-magnóhoz. A küzdelem általában az elsőért folyik, mert akié a szetápboksz-távirányító, az a főnök: nem csupán a csatorna melysége fölött diszponál, hanem a hangerő fölött is! Éppen ezért aki a markában szorongatja, az ki nem adja kezéből, mert ha esetleg más kaparintja meg, abban benne a sansz, hogy eléggé el nem ítélhető antidemokratizmussal (!) más csatornára kapcsol. Vagy, ami adott esetben rosszabb, lehalkítja az éppen menő műsort (erre a tettlegességig fajuló tettre általában vagy a Nej, vagy maga DO Lájv vetemedik), netán éppenséggel fölhangosítja (erre az eléggé el nem ítélhető cselekedetre csak gyermek képes, hogy Nagy, Középső, Kicsi, az példázatunkban mellékes).
   Az elnyomottak pedig annak a kegyeit keresik, akié a hatalom. Almát hámoznak neki, sótlan mogyoróval kínálják, esetleg akupresszúrás fejmasszírozóval édesgetik magukhoz.
   DO Lájv is zsarnokian pöffeszkedik, ha megkaparintja a kor tömzsi jogarát, amelyet aztán kilencven percen át (közben tizenöt perc szünet, hogy tessék érteni, miféle műsorra van itten célozva) közvetlen testközelben melenget.
   Beugrót nézni: hadüzenet a világnak. A békepártiak fegyverfölvétele, hogy azon szeretnének gondolkodni, miként oldjanak meg lehetetlen helyzeteket, és nem azon, hogyan alkalmazkodjanak elvárt életstratégiákhoz. Már a tény, hogy a néző színészek közül választhat kedvencet, esély arra, hogy kitörjön a köré kényszerített körből. Közben pedig rötyörészik közérzetileg – kivéve reklámperiódusok idején, amikor dühöng, hogy a pénz minden résbe befurakodja kisebb-nagyobb végtagjait.
   Mert az illúziói persze rég elvesztek. Tudjuk, gyökereiben minden tévéműsor biznisz: saját bőrünkön érezzük, hogy mindig, mindennel manipulálnak bennünket.
   De az ember már csak olyan, hogy ha az újságban megtanult a sorok között olvasni, hát megtanul a képernyőn is a síkok mögé látni.
   Olyan még nem fordult elő, hogy a Nej, a Nagy, a Középső vagy a Kicsi közül valaki ne bánkódott volna, amikor véget ért egy epizód. DO Lájv családja különben sem ismeri a bút: utoljára akkor tört rá átmenetileg, amikor egyszer a távirányító eleme lemerült, és aznapra a tévékészüléknek bele kellett törődnie, hogy – jobb híján – csönd és sötétség jut ki neki a földi javakból. Szülők s gyermekeik ellenben körülülték az étkezőasztalt, és társasoztak! A felnőtteknek, hogy, hogy nem, egy üveg bor is került, az ifjúságnak banánturmix… Na, másnap, amikorra persze megérkeztek az energiadús tápforrások, szíve szerint mindenki fölidézte volna, mennyire elbűvölte az előző este, ám tévé elé tottyant állapotukban zárójeleződött lelkükben az önmarcangoló visszavágy.
   Gyorsan túlteszik magukat bánaton, örömön.