DO Lájv csetamásoz (VIII./21.)

   Itt DO Lájv, Dé meg O meg Lájv; értik, ugye? Valaki megjelenik önök előtt, látszik, hallatszik: remek találmány ez a tévé! Remeknek remek, de az útjának még csak az elején jár, esetleg az út elejének is csak az elején. Nyílnak előtte további távlatok: meg tudja mutatni, ami e pillanatban van, bizonyos fokig azt is, ami mostanáig volt – de azt, ami lesz? Egyelőre semmiképp. Rendben, nem szükséges győzködnünk egymást, nehéz a jövőbe látni, kijelenthetjük, hogy az emberiség története folyamán – ismereteink szerint – csak keveseknek sikerült, de a múltban azért lehetne bőségesebben kutakodni… Nem csak archívumok mélyén meg padlásokon (hátha egy profi vagy egy amatőr megörökített valamit, amit eltett valahová, aztán ottfelejtette), hanem a legnagyobb könyvtárba kéne, nagy levegőt véve, benyitni: az emberi emlékezetbe.
   Nézzenek magukba! Az önök agya rengeteg potenciális tévéműsort őriz: ha mindent nem is, de sok olyan eseményt fölidézhetnének, ami születésüktől fogva történt önökkel; nemde? És most nem is beszélünk mindarról, ami eszükbe se jut, pedig – Freud óta nem szépíthetjük – az agyunk valahol azokat is elspájzolta a tudatalattinkban… Amire meg emlékszünk, figyeljék meg, az – ha valaminek az apropóján fölbukkan – mind-mind úgy jelenik meg, mint valami szinkronhangos mozgókép. Tévéműsor egyetlen nézőnek.
   – Ó, ha beleláthatnék a fejedbe! – sóhajt olykor-olykor a Nej, amikor DO Lájv tekintete látszólag a semmibe merül.
   Előkaparhatnánk a tegnapot, a tavalyt, a kisgyerekkorunkat: film pereg, színes film, hangos film, akár szagos film, ízes film. Kizárólag megtapintani lehetetlen (a dolgok pillanatnyi állása szerint), bár az érzést, ha nagyon akarjuk, elő tudjuk csalogatni tárházunk valamely zugából.
   DO Lájvékat minap barátaik látogatták meg, tévé kikapcs, forralt bor, zsíros kenyér menetrend szerint, és miután kipletyózták magukat, azt játszották, hogy évszámokat dobtak be, és mindenki nyíltan kimondhatta, arról az időről mi jut hirtelen az eszébe. Felnőttes játék volt, a gyerekek – és a barátok gyerekei – egy másik szobában beugróztak meg dixiteztek, csak időnként rohantak át a konyhán, hogy éhesek meg szomjasak, és hogy maradt-e még a gyümölcssalátából.
   Ült négy felnőtt az asztal körül, és olyanokat mondogattak, hogy 2000 meg 1995 meg 1987 meg 1974 meg… DO Lájvék Királyhegyi Pált, az önmagát humoristának álcázó, huszadik századi gondolkodót idézve joggal vélekedhettek imígyen magukról: a fiatalok és az öregek között az a különbség, hogy az öregek már biztosan voltak fiatalok. (Ráadásul a négy ember összesen alig volt több kétszáz évesnél, ami, ugye, manapság, szerény életkor.)
   DO Lájv, valamikor Árpád vezér előtt, az első fizetéséből vásárolt magának egy kazettás magnót. (Néhány esztendővel később ilyen készülékekről lehetett lejátszani azt a vezérkazettát, amely információkat adott a Commodore 64-nek… Folytassuk a technikatörténeti memoárokat?) DO Lájv nagyon vigyázott arra a kazettás magnóra, és amikor a legjobb barátja egyszer kölcsönkérte, nem is adta neki oda (ma is szégyelli magát akkori irigységéért). Viszont a nővére akkoriban egy művelődési házban dolgozott, és szólt az öcsnek, hogy jön oda valami srác gitározni, és mert az ifjú DO Lájv (akinek akkor még sejtelme sem volt arról, hogy egyszer majd az érett DO Lájv alakját ölti magára) ugyancsak pöntyögött akkortájt a gitárján, hát el is ballagott. Vitte hóna alatt a kazettás magnóját is, hátha megörökíthet valamit a koncertféléből, hiszen ismerte már a srác nevét: az említett nővér ugyanis korábban olyan mágneses szalagot hozott haza, amelyet még orsós magnón lehetett lejátszani…
   Azon a bizonyos klubdélutánon a fiú talán egy órára foglalhatta le a negyven-ötven hallgatót-nézőt. Azért lehetett annyi, mert a negyvenöt perces kazettát meg kellett fordítani, és néhány dal még bizonyosan fért a másik oldalra… De mert szegény, pályakezdő magnótulajdonos kazettaszűkében élt pénzkereső kora kezdetén, csak az egyik oldalt őrizte meg: a másikra valami egyéb halaszthatatlant kellett rávennie.
   Cseh Tamás. Így hívták a gitárost. Illetve hülyeség, hívják ma is: csak megérinteni nem lehet, a többi működik.
   Ha DO Lájv eszébe jut, peregni kezd előtte egy film: az ő szeme rögzíti a képet, az ő füle a hangot. Rázummol a főszereplőre, aki – magának jobbra – ballagna éppen el fekete pulcsiban, a gitárját a nyakánál fogva, de hirtelen megáll – arcközeli –, bal profilból szembefordul, és azt mondja:
   – Hát persze!
   Valami olyasmi lehetett ugyanis a kérdés, hogy:
   – Bocs, Tamás, megmutatnád, milyen akkordok vannak abban, hogy „Az ócska cipőt egy este már oly vastagon lepte a sár…”?
   A kamera az ujjvégekre közelít, ahogy azok lefogják a húrokat:
   – H-moll, E-moll… Ennyi.
   Nem történt semmi különös 2012 februárjának elején. Egy-két hete volt Cseh Tamás születésnapja, hatvankilenc éves lenne, ha élne; valamelyik csatornán emlékműsort adtak tiszteletére, mert úgy két és fél éve meg talált halni. DO Lájvék kihagyták a szellemidézést, csak rögzítették – tudják, a technikatörténeti emlékiratok! –, és most egy este megnézték, és jó volt.