DO Lájv dolájv (VIII./51.)

   Tulajdonképpen már nyakig ülünk a Lájvszkúlban, de még sodor bennünket a DO Lájv Só, lement belőle már ötven, lesz még kettő, kifut.
   Ideje bemutatkoznom.
   Minapában úgyis kérdezte a Kicsi, aki korábban olvasott részleteket a Lájv eddigi nyolc évfolyamából, különös előszeretettel a teljes negyedikre, amelyben, ha álnéven is, de szerepel:
   – Papa, mi az, hogy DO?
   Melengette szívemet a kérdés. Előtte ugyanis, ötven hosszú héten át, soha senki nem érdeklődött, a műsort minden néző csak lájvsóként emlegette, a műsorvezetőt nemes egyszerűséggel DO Lájvként, mintha a DO keresztnév/utónév volna, mint svédeknél a Bo, kínaiaknál a Ya.
   Megszorongattam kisdedem pracliját, mint éremátadó szorongat bajnokkezet olimpiai díjátadókon.
   – Hát, bizony, véletlenül nincs semmi, vagy csak a legritkább esetben, de utólag arról is kiderül, hogy mégse – kezdtem hosszú fejtegetésbe, amit persze a Kicsi rögvest a levegővételemtől unni kezdett. Ismernek a gyerekeim: a Nagy például kora ifjúságában jutott arra a következtetésre, hogy apjától soha nem szabad kérdezni semmit, mert a válasz hosszúra fog nyúlni.
   A lényegre tértem.
   – Ez rövidítés. Azt jelenti, hogy… – és kimondtam két szót, mert szám szerint annyi. Amikor ugyanis tavalyelőtt meg tavaly a hatodik és a hetedik évfolyam fejezeteivel bíbelődtem, a képtelen televíziós természetrajzzal meg a képtelen műsortörténettel, és közben egyre inkább kikristályosodott, miről szól majd a nyolcadik, egyszerűen annak éreztem magam, mármint bizonyos szemszögből, mert különben egyáltalán nem.
   Különös, hogy az embernek, akármikor is kérdeznek rá, tulajdonképpen nincs egyetlen közérzete, mert egyszerre több is van neki, ilyen is meg olyan is, ez persze a szerencséje, mert egyetlen, jól körülhatárolható közérzet önmagában rendkívül veszélyessé válhat, hiszen akár boldogság, akár bánat olyan végletessé tud fokozódni, hogy ki tudja, milyen visszafordíthatatlan cselekedetekre ragadtatná magát tőle a tűrője. Így viszont a különböző közérzetek kordában tartják egymást, bár az egyensúly sok további macerával jár.
   – Nahát – húzta föl szemöldökét a Kicsi –, ezt azért nem gondoltam volna. – És már fordult is sarkon, mert sürgős fészbukolnivalója akadt az Ábellel, a Baluval, a Tacsival meg a Vilivel.
   Este meg családilag ültünk a tévé előtt, mert a Bazi nagy görög lagzi folytatását adták, és a Nagy kötelező filmmé tette mindenkinek, amikor a Kicsi váratlanul közölte az egybegyűltekkel, hogy nagy megtiszteltetés ért bennünket, körünkben tartózkodik személyesen DO Lájv, ami bejelentésen mindenki mélységesen elcsodálkozott.
   – Az meg kicsoda? – kérdezte a Nej, a Kicsi meg ujjal mutogatott, amit társaságban köztudomásúlag nem illik, de ami magunk között marad, az nem oszt, nem szoroz.
   Viszont, ha kívülről néztem volna, rendkívül meghökkentőnek minősítettem volna, hogy senki nem kérdezett semmit, pedig a sztori szálai maguktól nem varródtak el. Senkiben nem merült föl, hogy bármi megfejtendőt rejteget ez a fülbemászó hangkombináció, miszerint d-o-l-á-j-v, ami azért is meglepő, mert a család minden tagja megszállottan szudokuzik, ha éppen se olasz, se skandináv keresztrejtvény nincs senki keze ügyében.
   Ennyiben maradtunk.
   Másnap, erősen alkonyodott már, megállt a Kicsi az íróasztalom mellett, és eléggé el nem ítélhető módon rápillantott a monitoromra. Korábban szóvá tettem, hogy ilyesmit sem illik, hátha valakinek titka van, amihez meg joga, de nem fogott a Kicsin a jó szó, amúgy meg kettőnk között meglehetősen bizalmas a viszony, mondhatnám, alig rejtegetek titkot előtte, ugyanannyit tán, mint ő énelőttem, ilyen például, hogy mi a helyzet az Annával, akiről az utóbbi időkben alig hallok valamit.
   – Éppen Lájvot írsz? – kérdezte, és már el is vigyorodott. – A… – és kimondta a két szót, amit ő tud, ellentétben a család többi tagjával.
   – Igen – válaszoltam lakonikusan, mert szeretem nem elfelejteni azt a mondatot, ami a fejemben éppen összeállt, csak nem billentyűztem még be, a mentésről nem is beszélve. Jaj, hány ilyen mondat illant el, amikor valaki pontosan akkor kérdezett valami halaszthatatlant, amikor végre kikerekedett!
   A Kicsi kapiskál már valamit abból, hogy belemélyedések idején jobb hagyni apját, mert mordulás lesz a vége, és ment fölvenni a tegnap abbahagyott kommunikációs folyamat fonalát, amelynek az iskolában sem sikerült a végére jutni délelőtt.
   Belőlem meg kezdett kibuggyanni, hogy annyira elmondanám, mit jelent az a két betű. Tavaly szeptemberben, amikor a legelső fejezetet véglegesnek nyilvánítottam, még nem éreztem ezt az olthatatlan vágyat, de az idei kora őszön, amikor az évad utolsó fejezetét, a következő elsőjét is skiccelgetem már, valahogy igen.
   Van egy titkom, amire senki nem kíváncsi, én meg szeretném lerántani róla a leplet.
   Most itt ülök a gép előtt, csiszolgatom az ötvenkét fejezetből ezt az ötvenegyediket, próbálgatom már a leendő kilencedik évad, a Lájvszkúl hangütéseit, és arra gondolok, jelenleg az egész világon ketten tudjuk, mit jelent az, hogy DO, és hogy mi ketten tulajdonképpen mennyire gazdagok is vagyunk.