DO Lájv egymás (VIII./38.)

   Itt a DO Lájv Só, amikor senki se látja, senki se hallja. Józan (ld. vörösbormentes) ésszel ugyan föl se tudunk tételezni a nap huszonnégy órájából egyetlen olyan pillanatot sem, amikor magyar viszonylatban senki nem néz tévét, legföljebb, ha országos az áramszünet, bár a biztonsági okokból mindig föltöltött akkumulátorok akkor is ontják a szuflát… Máris pletyka járja: önmagukat megnevezni nem kívánó kommunikációs szakemberek jelentős összegért megszervezték, fogjon össze a haza annak érdekében, hogy mentsük meg lelkeinket, és egyetlen célirányos mozdulattal minden állampolgár kapcsolja ki a tévét! Nincs rá törvény, nincs érte adó-visszatérítés, csak ajánlott. Senki nem tud semmit pontosan, de a suttogó propaganda hatásos, a példa ragályos: biztos, ami biztos, mutatóujját előreszögezve – vagy begörbítve – mindenki megnyomja a megfelelő gombot.
   Hirtelen valami teljességgel szokatlan helyzet áll elő.
   Nemzetgazdaságilag az áramfogyasztás érzékelhetően csökken.
   Biológiai csodaként kiderül, hogy minden ember rendelkezik úgynevezett periférikus látással. Emberi tudatokban világosul meg, hogy a megszokott egy-két négyzetméteres területen, azaz a képernyő káváján kívül is van élet.
   – Nocsak, asszony, a tévé nem magától libeg a levegőben! – csodálkozik rá egy férj a kiskomódra.
   – Ni má’, a tévé fölött kép lóg a falon… – szólal meg egy feleség elhaló hangon.
   Kiderül, hogy mindenkiből szól hang! Se szinkron, se föliratozás, egyszerűen és hétköznapian: saját száj mono hangszóróként. Mi több, többfunkciós saját, viszont sztereo fül: más adását veheti bárki.
   Az emberek furcsa testhelyzetekbe gabalyodnak: az egyenesen előre tekintők váratlanul jobbra, balra próbálnak pillantani. Recsegnek nyakak, sajognak vállak, nyilallnak hátizmok. Nincs a homo sapiens ily mozdulatokhoz szokva! A gyermekeknek persze szeme se rebben, egyikükben, aki később képzőművészeti alkotásokkal írja majd be magát a művelődés történetébe, megfogan a Fekete alagútban fekete tárgy című kollázs alapötlete (évekig érleli majd).
   Magyarországon az arra hivatott páncélszekrényekből előkerülnek a vészhelyzetekre írt forgatókönyvek. Beindulnak a katasztrófavédelem, a terrorelhárítás, a nemzetbiztonság arra hivatott gépezetei.
   – Ha sokáig tétlenkedünk, kitör a pánik – szögezi le egy illetékes.
   – Márpedig a lakosságot mielőbb tájékoztatnunk kell, hogy semmi okuk sincs rá – közli egy még illetékesebb, aki utasítja a jogi előkészítő részleget, mielőbb hívjanak össze egy értekezletet, amelyen kijelölik annak az adhok bizottságnak a tagjait, amely megszövegezi az előterjesztést.
   – Matematikai nonszensz, hogy éppen a nyári szünet előtt történik mindez, amikor kerekítődnek le a sorozatok, zárulnak a tehetségkutató versenyek, ráadásul mindenki nyakán ott a fociebé – olvasható több félhivatalos közleményben, mert szerencsére a múltból ittfeledett nyomdák működnek.
   – Ami körülöttük ezekben az órákban történik, az egyértelműen a demokrácia alapkérdésének tekinthető! – harsogják a közvélemény-kutatók, akik villámkutatást rögtönöztek, hangsúlyozva, hogy a vizsgálati kör nem tekinthető reprezentatív mintának, minek következtében az eredmény hibahatárát sem hozzák nyilvánosságra.
   Egyesek fölállítják sörvirslisátraikat, és elindulnak az anyagi haszonszerzés rögös útján, mások azonmód felelősöket keresnek, miközben nők és férfiak, gyermekek és aggok hevernek magatehetetlenül szerteszét, akár halom hasított fa.
   – Nyilvánvaló – ad ki közös nyilatkozatot több társadalmi szervezet –, hogy elérkezett a végítélet napja!
   Derűlátóbbak fölvetik, hogy egyszer fölvirrad majd a nap, amikor újra bekapcsolhatja mindenki a saját tévéjét, és bejelentik, hogy progresszív erők már dolgoznak a normális kerékvágásban a sínek helyreállításán. Az értelmiség két ellentáborra szakad.
   Telnek a napok, a készülékek tetejére lassan por rakódik. Terjed a hír, hogy egy ügyes ezermester szerszámos dobozzá alakította öreg tévéjét, másutt egy hiú fiatal lány sminktükörként használja a monitor üvegét.
   – Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, amint én is megismertettem – hirdeti egy önmagát Pálnak nevező blogger, és teóriáira sokan csodálkoznak rá. Hatására néhányan olvasni kezdenek, de a betűk kisilabizálhatatlanoknak mutatkoznak, a szövegek pedig nehezen értelmezhetőknek.
   Valaki azt a rémhírt terjeszti, nyilvános helyen látott két embert: nem szóltak egymáshoz, csak fogták egymás kezét, és egymás szemébe néztek.
   – Egymás – lehet újra hallani a tihanyi visszhangot. Elhallatszik Garbolctól Felsőszölnökig. „Egymás”… A szó rejtélyesebb, mint Karinthy Cini „kangrez”-e vagy Orson Welles „rózsabimbó”-ja.