DO Lájv fáj (VIII./17.)

   A képernyőn az látszik, hogy egy férfi ül a képernyő előtt, és egy ülő férfit néz a tévében, ahogy az tévét néz. Tudják, ez olyasmi kép, amilyet két tükörrel lehet összehozni, amikor nézzük magunkat a tükörben, ahogyan nézzük magunkat a tükörben.
   Bizonyos értelemben a tévé is tükör. Nem föltétlenül önmagunkat látjuk benne a magunk fizikai valóságában: ámíthatjuk magunkat, de amit a valóságról észlelni képesek vagyunk, az általában mégiscsak illúzió.
   DO Lájv persze egyáltalán nem állítaná azt, hogy mi magunk ne volnánk a valóság maga: csak éppen azt véli illúziónak, amit gondolni vélünk önmagunkról… Hogy olyan szépek vagyunk, mint ő, akit csodálunk… Olyan erősek. Olyan bátrak! Miért csak a gyerekeket csapná be a tévé, amikor a filmek azt sugallják nekik, hogy a halott hősök újra életre kelnek? Mi, felnőttek megbizonyosodunk-e a rosszról, ha a tévé az ellenkezőjét mondja? A tévé narkó: út az átmeneti önámításhoz.
   E ponton DO Lájv föladja ülőpozícióját. Először csak hátradől a kanapén, aztán enyhén oldalra, végül kispárnát halászik elő a háta mögül, hogy a karfa oldalába gyűrhesse, és ráhajthassa fejét. Ehhez persze le kell vennie a szemüvegét – a továbbiakban elmosódottabbnak látja a kontúrokat, fakóbbnak a színeket, de sebaj –: a kép kilencven fokkal elforgatva is kivehető, a hangot meg egyébként is hallható.
   Le is hunyja a szemét. Egy pillanatra csupán, amíg az az égető érzés megszűnik, amit részint az egész nap vált ki tokkal-vonóval, részint az, hogy hosszú percek óta bámul egyetlen, koncentrált fényforrásba. A Nej ekkor pillant először a Nagyra:
   – A papa megint elaludt.
   A Középső nem tévézik, a Kicsi viszont – fürdés után – ott melegszik a család akolmelegében, együttérzően takargatja be apját plédje felével. A papa így is fölriad, amikor a Nagy telefonon vihorászik valamely barátnőjével, esetleg a Kicsi eltrappol fogat mosni (ha nem sikerül elsinkófálnia).
   Idővel a Nej bejelenti, hogy úgyse adnak sehol semmi jót, megy fürdeni. DO Lájv eltűnődik – csukott szemmel s félálomban persze –, hogy esetleg be kéne előzni, de aztán arra gondol, oly melengető most a takaró alatt, carpe diem… aztán már nem gondol semmire. Mintha értesülne arról, hogy a gyerekek nyugovóra térnek, valaki mintha lehalkítaná a tévét, lekapcsolná a villanyt – szigorúan önös érdekből persze –, aztán DO Lájv arra kapja föl a fejét, hogy szunnyad a ház, csak ő nincs még az ágyában.
   Föltápászkodik az elgémberedett testtartásból, megmozgatja kicsit a nyakát, elvergődik a fürdőszobáig, aztán már fekszik is pizsamában, sötétben, paplan alatt, hunyt szemmel.
   De elaludni nem tud. Kezdetben oldalfekvéssel próbálkozik (a neki leghatékonyabb elalvási testhelyzettel), csakhogy a mosakodós kalandtól mintha magához tért volna: hányszor, de hányszor tapasztalta már, hogy a tévé előtti bóbiskolás nem vezet semmire! Aztán ellenkező oldalra fordul, aztán a hátára, és arra koncentrál, hogyan melegszik föl lassan minden négyzetcentimétere. Gondolatban végigszuggerálja a lábujjait, a térdét, a combját, a hasát, a mellkasát, a nyakát: egyedül a feje lóg ki a paplan alól. A nyakához egy pillanatra visszatér: mintha még nem illant volna el belőle a gémberedettség. DO Lájv zsigereiben aggodalom suhan át, hogy ebből baj kerekedhet, ám ekkor hatni kezd az altató – ami nélkül az utóbbi években elaludna ugyan, de fél óra múlva fölriadna, és onnan kezdve végigkínlódná az éjszakát –, aznapi utolsó erőfeszítésével még oldalra fordul (hanyatt elaludni képtelenség). Még hallja maga mellett a Nej szuszogását, még hallja, ahogy valamelyik gyerek forgolódik az ágyban, még hallja, ahogy az éjszaka csöndjében zörögni kezd a szetápboksz, mert a szolgáltató most frissíti a szoftvert… Aztán elalszik.
   Sötétben ébred. A világító számlapos órára pillant, jóváhagyólag veszi tudomásul, hogy a szokásos öt és fél, hat órát megint kialudta. Heverészik, fülel: a téli hajnalon egy bútor éppen a Nej szuszogásának ütemében nyikordul, valamelyik gyerek hortyog, csupa muzsika a hajnal. DO Lájv ekkor érzi meg azt az álnok nyomást a tarkója balján, belül. A kellemetlen érzés a nyakán át végigcsorog a bal válláig. Rémület tölti el: ismeri ezt a tompaságot. Tudja a forgatókönyvet: most föl kel kelni, valamit enni, hogy ne legyen üres a gyomra, várni egy órát, amíg a fejfájás beérik, csak akkor szabad bevenni az első quarelint (ő nem az algopirines iskola), aztán muszáj visszafeküdni, és várni a hatást. Egy-két óra múlva jöhet a második pasztilla. Magántörténelmében eddig csak egyszer lett szükség harmadikra is, el is dicsekedett vele orvos barátjának, aki csóválta a fejét, hogy azt azért csak óvatosan.
   Késő délelőttre érzi magát megint embernek DO Lájv. Aztán másnap, a nagy földrengés után, menetrend szerint jön egy kisebb utórezgés, az már egy adag ellenanyaggal megúszható (a ritmus a lényeg: a legjobb ütemben, a csúcson kell bevenni).
   DO Lájv immár sokadszor vonja le a végkövetkeztetést: a tévénézés ártalmas tevékenység. Tud fájni.