DO Lájv hamm (VIII./32.)

   Önök most a képernyőn látják DO Lájvot, holott ő pillanatnyilag egy konyhában tevékenykedik. Ez volna hát a televíziózás csodája? Azt hisszük valamiről, valóság, pedig dehogy?
   A tévé a legnagyobb illuzionista, vegyük végre tudomásul.
   De nézzük a konkrétumokat: DO Lájv főz. Néha rátör. Nyaranta, a Balcsin persze többször, mint a téli Budapesten, a naplementés kert hátuljában szerethetőbb elbabrálni tűzrakással, hagymapirítással meg egyebekkel, de esetenként a városban is kifundál a rendelkezésére álló összetevőkből valami rendkívülit. Az utóbbi idők legsikeresebb receptje az volt, amikor paprikás lisztben megforgatott karajszeleteket forró olajban hirtelen kisütött, hosszantira vágott hagymát is, közben héjában kifőzött néhány szem krumplit. Ám az ízek igazán az összeállítástól értek össze, merthogy a tepsi aljára lerakott egy sor húst, azt bekente paradicsomos-mustáros-fűszeres szósszal, arra jött a – hússütő edényben maradt zaftban megforgatott – krumpli, az egészet meghintette sült hagymával, meglocsolta kevés fehérborral, majd betette a sütőbe, ahol addig párolta-pirította, amíg az illatok be nem lengték az egész lakást. Akkora sikert aratott az ételkölteménnyel, hogy a gyerekek a következő hétvégére is a papa főztjét kívánták, amely elgondolással a Nej is egyetértett, és hálát adott a magasságosnak, hogy nyakába szakadt egy újabb szabad vasárnap délelőtt.
   DO Lájvnak attól jött meg a kedve, ez is az igazsághoz tartozik, hogy látott egy műsort, Főzőcske Callasszal volt a címe, és nem bírt ellenállni a kísértésnek.
   Maria Callas, beszéljünk róla végre. Anyja lehetett volna a tévélovasnak, de nincs mit tenni, az idő megállt a néhai díva feje fölött 1977-ben. Ötvennégy éves állapotában. Callas akkorra már reménytelen volt és esélytelen: ugyan mi történhet még egy hatvan felé közeledő szopránnal, akinek hangjáért valaha arénákat töltöttek meg a zenekedvelők, és akinek kegyeiért egykor férfiak serege vetekedett? Éldegélt egy előkelő párizsi lakásban, tartott szobalányt, inast és sofőrt: de mi végre a sok földi jó, ha az nem egyéb hétköznapi állapotnál? Hol az ünnep? Növényi lét volt már Callasé akkor.
   De a hangja! A hangját mindörökké olyannak őrzik a fölvételek, ahogyan szólt. Fényképekről, mozgóképekről mozdulatait, tekintetét is elő lehet csalogatni. Pasolininak köszönhetően ennél többet is, mert erről a görög varázslónőről egyetlen filmes megjelenése, a Médeia címszereplőjeként is el lehet ábrándozni.
   DO Lájv, amikor valami meghatározhatatlan késztetésből operák után kezdett vágyódni, megkérdezett egy nála tíz esztendővel előbbre járó, a kérdésben szaktekintélynek számító férfiút – akinek ifjúkorában sokat köszönhetett, és akit ifjúság multával hűtlenül elhagyott –: hogyan érdemes hozzáfognia. Még arra is emlékszik, hogy őszi napsütésben álltak a Szabadság tér déli oldalán, ahol H. Gy. e szavakkal illette:
   – Hallgass akármit. Még a történetet se tudd. Egyetlen szempontra ügyelj: az énekest hívják Maria Callasnak. És bízd rá magad.
   Ezt mondta, nagyjából e szavakkal H. Gy., akiről tudvalevő, hogy egyszer, a hetvenes évek közepén, szemtől szemben találkozott Callasszal. Pontosabban Callas fogadta nejét és őt Párizsban, az Avenue Georges Mandel egy bérházában. Órákat töltöttek ott. DO Lájv – aki akkor még korántsem sejtette, hogy egyszer DO Lájv néven nevezheti magát – megkérdezte H. Gy.-t, igaz-e, hogy az öregedő Callas azért élt oly visszavonult életet, mert megkopott a hangja.
   – Frászt – hangzott a válasz –, nagyvárosi legenda. Callasnak mindvégig ugyanaz maradt a hangterjedelme, az alsó F-től a felső E-ig, bár már nem iskolázta. Valami más kopott meg benne. De az jóval régebben.
   DO Lájv, amikor többször is meghallgatta Callasszal az összes lehetséges Bellinit és az összes lehetséges Verdit, még az 1950-es Parsifal-fölvételt is, pedig az Wagner miatt igencsak nehezére esett, arra gondolt, talán ő. Talán nem Meneghini, nem Onassis kellett volna ennek a rendkívül összetett személyiségnek. Talán ha Callas harmincöt évvel fiatalabb, vagy DO Lájv harmincöt évvel idősebb…
   De mit kezdett volna a tévélovas egy hisztis primadonnával?
   Ötvennégy év? Nem is olyan sok. Hogy aztán szívinfarktus jön-e vagy methaqualon túladagolás, az esetünkben mindegy is.
   Ötvenkét perc, Főzés Callasszal. Arról szólt a dokfilm, hogy a díva voltaképpen sosem főzött: salátát evett és csirkehúst. Éttermekben, szállodákban, hajókon, bérelt lakásokban. Tudjuk, hogy pályája elején kövér volt, udvariasabban szólva teltkarcsú, mint az operaénekesnők többsége abban az időben, aztán valamiért kitalálta, hogy nádszálvékony szeretne lenni. És akkor nekiállt fogyókúrázni, átalakította az étkezési szokásait, és ezt az önfegyelmet élete végéig magára kényszerítette.
   Apríthatta volna mellette DO Lájv ifjúkori önarcképe a zöldsalátát, süthette volna a natúrszeletet? Minden úgy van jól, ahogy. Mindenki éli a maga életét, aztán egyszer bekapcsolja a tévét, ötvenkét percre fölpiszkálódik benne egy régi-új érzés, aztán elcsitul.