DO Lájv hello (VIII./44.)

   – A DO Lájv Só mai vendége egy cseh-amerikai filmrendező. Meg is kérem operatőr kollégámat, svenkeljen körül a stúdióban: mint tapasztalják, nem csupán magunkban vagyunk. Az a teltkarcsú hölgy Hana Brejchová, az Egy szöszi szerelme, mellette a ritkuló hajú úr Jack Nicholson, a Száll a kakukk fészkére és a borostás férfi mögöttük John Savage, a Hair főszereplője. Idevárjuk továbbá F. Murray Abraham barátunkat, aki, talán emlékeznek, az Amadeusban Salierit alakította… De hagyjuk a múltat, élvezzük a jelent, kérem is Milos Formant, beszéljen ifjúkoráról!
   – Mindenekelőtt szeretettel köszöntöm a magyar nézőket, neked pedig személy szerint is köszönöm a meghívást. Rendkívüli megtiszteltetés, hogy végre bejutottam a messze földön híres DO Lájv Sóba! Tehát az ifjúkoromról kérdezel? Szép is volt, csúnya is. Tudod, hiába idősebb nálad valaki negyed századdal, hiába élt némileg északnyugatabbra a te Kelet-Közép-Európádtól, attól még az alapok, világháború, szocialista tábor, személyi kultusz, ötvenhat, prágai tavasz, ugyanazok.
   – Azt mondod, Milos, nincs is köztünk generációs különbség?
   – Az apád nemzedéke vagyok ugyan, de sokkal kisebb köztünk a távolság, mint a fiaim és az unokáim között. A Tűz van, babám című filmemet például 1967-ben forgattam, amikor te alig múltál tízéves, és mégis érted; ugye?
   – Legalábbis evvel hitegetem magam. Körülöttem is éltek hasonló figurák, hasonló helyszíneken, hasonló helyzetekben.
   – Éppen erről beszélek. Tulajdonképpen az embert a tízes, a húszas éveinek történései határozzák meg, még akkor is, ha egyáltalán nem igaz apámék tétele, hogy harminc fölött már nem történik semmi. Megjegyzem, ezt az elméletet ők nagyapáméktól örökölték, akik persze a 19. század végén joggal juthattak ilyen következtetésekre. Vagyis a csehszlovákiai korszakomat gondolom a valódinak, minden, ami utána jött, 1968 után, minden amerikai filmem csak folyomány, csak utórezgés. Rutin. Akár azt is kijelenthetném, hogy a Fekete Péter után csak ismételgettem magamat, függetlenül attól, hogy ez a film konkrétan sikerült-e vagy sem, nyertem-e utána Oscar-díjakat vagy sem. Pedig amikor a Fekete Pétert forgattam, alig múltam harmincéves.
   – És amikor csaknem fél évszázaddal később cseh filmesek keresnek föl New York-i otthonodban, hogy dokumentumfilmet forgassanak az életedről?
   – Tudod, egy pálya matematikai végéhez közeledve az ember igyekszik bölcset játszani, de… de én még csak nyolcvanéves vagyok, ilyesmire futja majd később is az időmből. Nem mondom persze, ha az ötvenes éveimben járnék, meglepődnék azon, ha a kizárólagos magánmúltamat a környezetem köztörténelemnek tekinti.
   – Amikor például a Fekete Péterben tanítja az egyik fiú a másikat, hogyan kell azt mondani: „Hello…”, mert a csajok arra buknak? Valami olyasmit kérdezek most, hogy lehet-e a nemzedékek között folytonosság.
   – Csak folytonosság van, semmi más, már ha éppen egy filmrendezővel akarsz ilyen elvont témákról filozofálni. Amikor a Hairt forgattam, tizenöt évvel a Fekete Péter után, addigra túljutottunk a hellózáson, de te ezt a filmemet is érted, ha jól sejtem. Távolságok vannak nemzedékek között, persze aki be akar járni rövidebb-hosszabb utakat, akár innen oda, akár onnan ide, megkísérelheti, akár sikerrel is. A világ a 20. század hatvanas, hetvenes éveiig nagyjából egy lendületből jutott el, még a sorsfordulókat is beleértve, mert a kultúra, a nyelv nem változott. Ott támadt a kommunikációs szakadék. De minden szakadék áthidalható. Azoknak persze, akik szeretnek hidakat építeni. Vagy akikben ott rá a hajlam.
   – Érdemes?
   – Azt kérdezed, érdemes-e Elvist és Beatlest hallgatni? Érdemes-e elolvasni az Útont és a Zabhegyezőt? Nem is az a kérdés, mi van avval, aki érti, hanem az, hogy mi lesz avval, aki nem.
   – A gyerekeid gyerekeivel hogyan érteted meg magad?
   – Most viccelődhetnék avval, hogy csehül. De ez játék a szavakkal: ők valójában két kultúra között élnek. Viselkedésmódok peremvidékein. Néha gondolok arra, milyen emberpróbáló ez nekik, mert valójában nem tudják, kicsodák. Amíg mi egyértelműen meg tudjuk határozni, hová tartozunk, nekik identitászavaraik lehetnek. Gondolom én. Aztán ők valami egészen mást gondolnak, mert hogy valamit gondolnak, abban nem kételkedem.
   – A kultúra gyógyít?
   – A kultúra nem orvosság, hanem életmód. Kultúra nélkül nincs Prága, nincs New York, neked nincs Budapest, nincs Zamárdi-felső, helyettesíts be ide bármilyen településnevet.
   – Akár utcanevet is?
   – Minél szűkebb helyre korlátoz a tested, fejben annál tágabb a tér és az idő.
   – Jót beszélgettünk, Milos… Kedves Hana, Jack és John! Köszönjük nektek is, hogy eljöttetek, aki itt volt, itt volt, aki nem, nem, a DO Lájv Só mai adása ezennel véget ért, már csak a stáblistával vagyunk adósok. Ami késik, nem múlik.