DO Lájv K. u. k. (VIII./36.)

   A megszokott csatornán köszönti önöket DO Lájv, aki minap egy másikra kalandozott, amelyen a gyakran ismételt A fekete város éppen soros epizódja után váratlanul a Gyula vitéz télen-nyáront adták le (amit egyébként ugyancsak nem rejtegetnek évszámra szekrények mélyén). DO Lájv gyerekfejjel látta először – és különös módon eddig utoljára –, szórványos emlék maradt benne valamiféle vicces izémizéről... Az élt a tudatában, elég volt egyszer megnézni.
   Most meg avval kezdődött az egész, hogy a Nej egy teljes hétre némettáborba utazott a tanítványaival, a Nagy pedig, aki éppen túljutott egy vérfagyasztó vizsgán anatómiából, imígyen szólott:
   – Papa, nézzünk valami filmet…
   És mert DO Lájv fuldoklott a szénanáthától, neki is kedve támadt céltalanul ücsörögni. Kerestek, kutattak kedvük szerintit, de nem találták az igazit. A Nagy persze habkönnyű műfajra vágyott (meg is találta a Bridget Jones naplóját, be is állította magának fölvételre), apja valami súlyosabbra, végül kompromisszumos megoldásként ebben a hetvenhat percben állapodtak meg, este nyolctól negyed tízig.
   És kezdték nézni.
   DO Lájvot legelőször az a külső fölvétel nyűgözte le, amelyen Őze Lajos és Kállai Ferenc a Szabadság tér 17. lépcsőjén áll, a háttérben látszik a főbejárat, a három kapu közül a bal oldali üzemel, annak jobb oldalán fekete táblán arany betűk hirdetik, hogy Magyar Rádió és Televízió, a középső kapu jobb oldalán pedig, hogy Technika Háza, mert akkor még társbérletben használtatott a néhai tőzsdepalota.
   Aztán egy másik kameraállásból kirajzolódott a fésű, vagyis a főbejárat előtti félkör, autók parkoltak amott, a későbbi elnöki helyen például egy közönséges Trabant. Az elmondottakból kiderül (meg hát a végén az engedélyszámból is), hogy 1970-ben járunk, bár DO Lájv szerint ez a bemutató éve, a forgatás inkább lehetett 1969-ben, mert elhangzik egy mondat Kállai, azaz Bodó főszerkesztő szájából, miszerint az embereket jobban érdekli az aktuális sorozat, mint a holdra szállás, amiről pediglen napra pontosan tudjuk, hogy 1969. július 20.
   Film volt ez, nem tévéjáték, a Stúdió 3 mutatta be, a Magyar Filmgyártó Vállalat műtermeiben készült, a Mokép hozta forgalomba. Ez csak azért érdekes, mert tudjuk, hogy akkortájt még Herskó János vezette az említett stúdiót: az a Herskó, aki 1970 nyarán már búcsúlevélben indokolta meg, miért emigrált családostól Svédországba. Kérdés persze, érdemes-e szoros összefüggések után kutatni ott, ahol esetleg nincsenek (gondolván itt a kortárs filmállapotok és Herskó lelkiállapota közöttiekre), az mindenesetre tény, hogy a Gyula vitéz télen-nyáron című szatíra valamivel az „új” gazdasági mechanizmus, a prágai tavasz és a párizsi diáklázadások után készült, nagyjából egy időben a Tanúval, csak emez be is mutattathatott.
   Most számtalan jelenetet próbálhatnánk értelmezni, túl a korai celebvilágnak tükröt tartó történetecskén meg annak a befogadókra gyakorolt hatásáról.
   – Majd máskor elmondod, Papa – sóhajtott a Nagy, akinek az anatómia után biokémiából kell vizsgáznia, és aki magára hagyta apját, vonogassa szegény egymagában a tanulságokat lefele.
   DO Lájv az önök idejével se mer visszaélni, beszéljünk csak kizárólagosan a török elvtársról. Mellékszál a filmben: nemzetközi futóversenyt rendeznek hazánkban, a tévések rögzítik az egészet, így celluloidszalag őrzi azt a néhány másodpercet, amikor a fönt említett sportoló a véghajrában szabálytalanul lekönyökli riválisát. Több se kell a földühödött hazai drukkereknek, üldözőbe veszik a vétkest, aki átszakítja ugyan a célszalagot, de akit rögtön utána agyba-főbe is vernek. Megmutatja a jelenetet a filmbeli sportriporter a főszerkesztőnek, akit pánik fog el, hogy ha kiderül az ügy, abból bonyodalmak származhatnak a nemzetközi munkásmozgalomban, ám beosztottja megnyugtatja: megoldják a problémát.
   És lőn. A szerkesztett-vágott-narrált változatban az élre törő sportolót rajongók veszik körül, akinek a dobogó tetejére állva is azért van kötés a fején, mert az török népviselet.
   Ha valaki legalább résnyire be akar kukucskálni a honi televíziózás eleve elrendeltetettségébe, netán érteni akar valamit a K. u. k.-ból (Kádár és kora), íme, hetvenhat perc adalék hozzá. Műalkotásként persze nem hibátlan a film – de befogadásesztétikailag nagyon alkalmas arra, hogy kapiskálni kezdjük: 1970 táján miért fogadták el a bodófőszerkesztők játékszabályait a lukácspéterrendezők, és hogy ebben a játszmában milyen szerepet osztottak a prohászkaferikre és társaira. Egyébként ők most a jelenlegi ifjúság még köztünk élő nagyanyjai és nagyapjai, akik vagy vonzódnak hajdani fiatalságukhoz, vagy megvetéssel emlékeznek vissza rá. Herskó immár negyvenkét éves búcsúlevelében van egy sok mindent megmagyarázó mondat. „Szégyen volna élveznem olyan jövedelmet, amit csak addig éreztem jogosnak, amíg úgy hittem, hogy a valóságról és az igazságról beszélhetek őszintén.”
   – Egyszer majd beszélgetünk, lányom? – szólt a Nagy után DO Lájv a mélységesen mély alkonyatban.