DO Lájv kampec (VIII./43.)

   Holttest ring a Balaton tetején.
   Önök a DO Lájv Sót látják élőben, a magyar tengerről! Önök élnek, az ötvenes férfi viszont tetőtől talpig halott.
   Hogyan fajultak idáig a dolgok?
   Családostul jött fürdeni, a parton kilépett a papucsából, rádobta a törülközőjét, aztán megtette azt a néhány lépést a stégen, amely nélkül nem jutott volna el a lépcsőkig, kutyagolt a sípcsontjáig érő, testmeleg folyadékban, és gyönyörködött abban, ahogy a tűző nap megvilágítja a tihanyi apátságot és a füredi Marina szállót. A gyerekei már önfeledten labdáztak, a felesége csacsogott mellette mindenféléket a szomszédokról, előbb-utóbb az asszony is ráfeküdt a gumimatracra az égető forróságban. A férfi azt mondta, ő mélyebbre gyalogol, legalább a bójáig, egyszer minden szezonban illik vállalkozni ilyen léptékű kirándulásra… Az asszony a gyerekek közelében maradt, a férfi egymagában indult neki.
   A víz már-már benedvesítette a fürdőnadrágját: ha a Balaton felszíne történetünk idején nem is, de az alja hullámos. Öt-tíz méteren át tart a völgy, nem úgy kell persze elképzelni, hogy el lehet süllyedni benne, talán húsz centivel magasabb fölötte a vízállás, mint a dombon. Völgy után domb, domb után völgy, megint domb, megint völgy: a déli part már csak ilyen, kitapasztalta a férfi gyerekkorától, több mint negyven éve annak.
   Jócskán bent járt már. Ha visszanézett, az ő partszakaszuk egészen parányinak tűnt, szemüveg nélkül az embereket is csak foltoknak látta, körötte persze senki, minek is talpalt volna be idáig bárki, kijjebb ugyanúgy lehetett dagonyázni, mint beljebb. A férfi viszont ment, ment, az alacsony víz a derekáig sem ért, a bőrét viszont már égette a nap, és akkor gondolt egyet: elrugaszkodott a puha iszapról, és belefejelt a vízbe.
   Nem emelkedett ki túlságosan, a teste nem hajlott úgy ívbe, mint ifjúkora hasonló helyzeteiben, de a lendülettől mégis ugyanolyannak érezte magát, amilyennek a hetvenes, nyolcvanas, tán még a kilencvenes években is: a frissítő fürdő után majd házat tud dönteni! Érezte, ahogy előbb a feje búbját érinti a hűs víz, aztán az arcát simítja végig, majd a vállát, a mellkasát…
   És ekkor hirtelen szúró fájdalmat érzett. Mintha valami szörny marta volna meg a szíve táján, hirtelen görcsbe rándult a teste, ordítani akart az ijedelemtől, de a víz alatt nem jött ki hang a torkán; kinyitotta a szemét, nem tudta megkülönböztetni, napsugarak cikáznak-e előtte vagy villámok, aztán elsötétült a világ.
   Nem gondolt ő már ott semmire, senkire.
   És most holtteste a Balaton tetején ring.
   – Ennyi! – kiált e pillanatban a rendező. Az operatőr leállítja a kamerát, a világosítók kikapcsolják a lámpákat, a főszereplő hunyorogva mászik a legközelebbi csónakba.
   – Milyen voltam? – kérdezi a sminkest, aki válasz helyett egy törülközővel fölitatja a nedvességet a férfiarcról.
   – Most megcsinálom a hullafoltjaidat – hadarja a fürdőruhás lány. – Tíz percünk van a következő jelenetre, különben változnak a fényviszonyok. Egyébként a felszíni lebegést hoztad a leghatásosabban – kuncog, aztán más vizekre evez. – Nem tudod, mikor adhatunk le számlát?
   – Figyelem, fölvétel! – visít az asszisztens, a sminkes még utána kiált a visszaereszkedő férfinak: 
   – Óvatosan! Könnyen elmaszatolódik a festék!
   Az aksis lámpák a csónakokon ismét bekapcsolódnak, az operatőr még igazíttat a derítésen, de a rendező ingerülten nézi az óráját, így aztán a férfi ismét sodródni kezd a víz színén, csak most arccal fölfelé.
   Leforgatják a közeliket. Ha már egyszer külső helyszínre települt a stáb, amit lehet, érdemes helyben rögzíteni.
   Este, hazafelé, a kocsiban laptopon nézik vissza a fölvételeket.
   – Használható – mondja a rendező. – Majd szóljatok be a montírozóba, hogy klipesre vágják. Csobogást vettünk? – fordul asszisztenséhez, aztán meghúzza a felé nyújtott üveget.
   A mai DO Lájv Só éppen erről szól. Társadalmi célú reklám, amely arra hívja föl a figyelmet, hogy alkoholos állapotban, fölhevült testtel csak fokozatosan merüljünk nyaralás közben vizekbe, különben rettenetes dolgok történhetnek velünk! Bekövetkezhet akár a legrettenetesebb is.
   – Hallottátok? – halkítják le hangjukat szabadságok múltán a jól értesültek mindenféle munkahelyeken.
   – Mit? – néznek össze értetlenkedve a kollégák.
   – Hát hogy… mi történt szegény X.-szel (vagy Y.-nal, ide bármely név behelyettesíthető). Föl se tűnt, hogy…?
   – Aha, aha – hömpölyög végig a hümmögés teljes folyosókon. És még egyszer, sokat sejtetően: - Aha.
   – Szegény. Hogy nem adott neki ennyi észt a magasságos…
   – Biztosan bepálinkázott, mielőtt fürdeni indult.
   – Ugyan! Borivó volt a lelkemadta.
   – Bor? Na, az éppen volna itt egy-két üveg. Rosé, de attól még bor ez…
   – Igyunk egy pohárkával az emlékére. És neked? Jól telt?