DO Lájv Kicsi (VIII./40.)

   Üdv mindenkinek! Beszéljünk ma a Kicsi gombnyomogatási szokásairól. Mikrotársadalmunkban ugyanis többnyire a család legifjabb tagja ragadja magához a távirányítót, amelynek segedelmével a maga követhetetlen tempójában pörgeti végig a csatornaválasztékot.
   Nálunk semmi cicó, hagytuk a szolgáltató sorrendjét, és elménkbe, fájdalom, pinkódok és egyéb bűvös kombinációk mellé kíméletlenül bevésődtek a számaik… Tudjuk például, mit jelent a 41-es, a 97-es vagy akár a 107-es… 1-től egészen 152-ig emelkednek, akad persze köztük, amihez nincs jogosultságunk, és akad, ami nemes egyszerűséggel meg se jelenik, hiába nyomogatjuk, mint a veszekedett fene. Önöknél is fennáll e tűrhetetlen állapot?
   Lehuppan a Kicsi a legmenőbb helyre, fej az egyik karfán, láb a másikon, és elstartolhat a flúgos futam, amely összességében három fázisból áll. Az elsőben nem is foglalkozik a kisded a gyárilag fölbukkanó csatornával – ezt semmiképpen ne tekintsük felületi hanyagságnak –, hanem a darabonkénti műsorajánlatokat futja át: kábé másfél másodpercet szán egy-egy táblára. Megjegyezzük, hogy a Nej és DO Lájv néhány évtizeddel elhasználtabb szemének már az is két teljes másodpercbe telik, amíg ráfókuszál a megfigyelendő területre.
   De a Kicsi büszkén átlátja a pillanatnyi állapotokat, így aztán indulhat a gyakorló valóság, vagyis a második fázisban egyenként szemezgeti a csatornák közül. Lényegében videoklipet vág, s mivel a szolgáltató adott pillanatban hatvanhét snittet kínál, ráadásul ismétlés nélkül, akad alkotnivalója a família legifjabb sarjának… Rögtönzött egyvelegének legalább a fele azonban reklámvillanás.
   A Kicsi viszonya egészen más a reklámokhoz, mint például a Nejé.
   – Hogy pusztulna mind, aki ilyesmire képes – és ez mindössze egy visszafogottan ingerült megjegyzés tőle a közelmúltból, amikor a Ha eljön Joe Blacket nyolc-tíz reklámblokk szakította meg, ami testvérek között is azt jelenti, hogy az önmagában is százhetvenhárom perces filmet sikerült további harminchattal földuzzasztani, elvégre a 2010. évi CLXXXV. törvény a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról, köznapi nevén médiatörvény értelmében a reklámok időtartama a kereskedelmi televíziókban óránként tizenkét perc lehet (amíg a közszolgálati adók maximális reklámkvótája óránként nyolc perc).
   Csakhogy a Kicsi szereti a reklámot, sőt! Nem egynek a szövegét kívülről tudja, és amikor a tévével együtt ordítja a blablát, dagadó kebellel tekint körül, hogy lám, milyen tájékozott! (Tegyük közhírré, hogy a hetedik osztály végén hat négyes búslakodik a bizonyítványában: magyar nyelvből és irodalomból – mindkét szülője magyartanár –, továbbá informatikából, énekből, rajzból és testnevelésből.)
   Mondom, e bölcs ember dagadó kebellel néz körül, már persze, ha van kire. A kutatás és megállapodás futó másodperceit, a reklámok és ajánlók hosszú perceit a családtagok egyéb nyilvános, illetve intim tevékenységekkel töltik.
   Ám a Kicsi viszonylag gyorsan eljut a harmadik fázisig: egyetlen kiválasztott mellett teszi le a voksát.
   Ez mostanság egyre ritkábban valamely mese-, netán ifjúsági csatorna. Viszont fokozódó rajongójává vált a sportnak, a történelmi vonatkozású ismeretterjesztő műsoroknak és – sokunk meglepetésére – a főzőműsoroknak! Az is megesik, hogy tévénézés közben (ami, ugye, kegyelmi állapot) váratlanul fölpattan, papírért, tollért rohan, ez utóbbiból fölkapja az elsőt, ami a keze ügyébe esik, csakhogy könnyű a Kicsit táncba vinni, ha tudja, hogy apja íróasztalán mindig talál… És gyöngybetűivel – na, képzelhetik! – fölírja a receptet. (Majd a tollat persze elfelejti visszavinni: de mire való egy apa, kérdi DO Lájv tisztelettel!)
   A föntiek ismeretében talán nem meglepő, hogy a Kicsit, aki gyakorta ér haza elsőként, napszaktól függetlenül a tévé előtt leli az őt követő hazaténfergő. Ha ez valamely nő, akkor a Kicsinek könnyű a dolga, hiszen mindegyikük azonmód mellé telepedik:
   – Mit nézel?
   Ha viszont DO Lájv tér haza, a Kicsi már nyúl is a távirányítóért, és a kereséssel megegyező sebességgel kapcsolja ki a készüléket.
   A „Mit nézel?” típusú kérdésben benne rejlik kultúránk mai állapotának minden leglényege. Mert hogy valamit néz a mai magyar, az alapállapot. Napjainkban emberek tömegei képesek egy krimibe a közepén bekapcsolódni, mert ötvenvalahány év televíziózós rutin után néhány jelenetből visszafelé is föl tudjuk fejteni az előzményeket.
   Valaha? Valaha, a hőskorban, a „Mit nézzünk?” volt a kérdések kérdése. Tájékozódtak a dédik, a nagyik, mire érdemes célirányosan nekiindulni, hogy vágyaikat beteljesítsék.
   Valaha? Amíg magán a tévékészüléken volt a be- és kikapcsoló gomb, és föl kellett állni a használatához, használtuk is. Most, hogy a kényelmes távirányítók korát éljük, érte se nyúlunk.
   Ha a hazai oktatást vizsgáljuk, a két legfőbb tárgy egyikét szisztematikus alapossággal sajátítják el a diákok. Ez a Bekapcsolás. A másikból, Kikapcsolásból bukásra állnak.