DO Lájv kikapcs (VIII./52.)

   Kapcsoljuk ki a készüléket. Csak bátran: na, nyomjuk meg végre azt a gombot, a rézfánfütyülőjét!
   Ha kikapcsoljuk, látszólag kikapcsolunk vele mindent mindenestül, de valójában persze minden teljesen másképp működik. Ne legyünk ennyire naivak: a dobozba nem zárunk be senkit és semmit, tehát nem is szorul bele senki és semmi. Ellenben megmarad nekünk az elménk, benne az emlékezés barázdált agytekervényei.
   Kikapcsolhatunk, de ami átment a nemfelejtés rostáján, az könyörtelenül bevésődött. Történetek, helyszínek és idők, színek és szagok. Emberi ábrázatok. Minden kikapcsolás egyben bekapcsolás.
   Régen beszéltünk, Éva. Mikor megint, ha nem a DO Lájv Só záróadásában? Elmondanám, mi történt, amióta nem beszéljük ki naponta a legfrissebb fejleményeket. Mióta is? Csaknem húsz éve?
   Tudod, időközben idelenn sokunkat sodortak másfelé az események. Kevesünk szándékosan kalandozott másfelé, néhányan megszakítottuk a valaha elszakíthatatlannak vélt kapcsolatszálakat, néhányan meg, valami meghatározhatatlan ösztönből – vagy föltételes reflexből, esetleg genetikai kötelemből – a legszemélyesebb magáncsatornáinkat töltjük az egynézős műsorainkkal. De a többség… a többség már veled dolgozik, odafönn, a Másvilági Tévéhíradóban. Nincs hónap, hogy ne érkezne halálhír, most éppen Sándor Györgyé, a néhai nagy hatalmú műsorigazgatóé, élt nyolcvannyolc évet. Mit ér a tévé? A népszerű internetes szabad enciklopédia ezen a néven egy gépészmérnököt, egy zongoraművészt, egy humoristát és egy labdarúgót talál. Tévés műsorigazgatót nem. 
   Honnan is tudnád: állok néhány napja a villamos hátsó peronján – és kit látok? K. P.-t ülni valahol középtájt, senkiével össze nem téveszthető arc, hajviselet, mozgás, persze, hogy odamentem hozzá, két villamosmegálló között megbeszéltük, hogy szeptember utolsó szerdájára összehoz egy hármas találkozót E. J.-val.
   S. P.-val meg hónapok óta nem tudunk megszervezni egy kóbor randit, kizárólag az én hibám, mindig valami mást csinálok, de valójában inkább bujkálok előle, mert hol a pluszaimat, hol a mínuszaimat titkolom előtte. L. V. meg fölhívott valamikor a nyár derekán, mondta, jó lenne kicsit dumálni, nekem illene hívnom. D. P.-vel legalább időnként levelet váltunk.
   Véget ért bennem itt, a földön, Éva, amiről soha nem tudtuk elképzelni, hogy egyszer vége. Azt gondoltuk, az az állapot, amiben élünk, sose tudatmódosul. Mondták ugyan, hogy hétévenként kicserélődnek az ember sejtjei, a tételt érvényesnek is tartottuk mindenkire, kivéve magunkra.
   Egyetértettem magammal. Sejtettem persze, hogy a híradóból egyszer kiöregszem, nem lehet azt a végtelenségig csinálni, aztán elbíbelődöm valamiféle heti műsorral, mire meg visszafordíthatatlanul lelassulok, valami havi magazinnal. Talán leszek addigra valaki, és foglalkozhatom a mániáimmal. Másként alakult, Éva, és észrevétlenül elhervadt bennem az a valami.
   És kizöldült valami új. Illetve dehogy új, csak annak látszik. Már egyre nehezebben bújok ki a bőrömből, abból élek, amilyet viselek: neked erről nincsenek személyes tapasztalataid, megmaradtál annak a negyvenes évei derekán járó nőnek, akire emlékszem, sose öregszel meg, már én vagyok az idősebb. Te persze még mindig Sanyókának szólítanál.
   Ezt, ami történt velünk ebben a csaknem húsz évben, sose gondoltuk volna a fénykorunkban. Szép Ernő (1884-1953) – bizonyos eseményeket követően – e szavakkal mutatkozott be:
   – Szép Ernő. Voltam.
   Bibó István (1911-1979) meg – ugyancsak bizonyos, bár más jellegű események után – ezt nyilatkozta:
   – Mit vésnek fel majd a fejfámra? Bibó István, élt 1945–1948.
   A cselekvési térről beszéltek, Éva, amikor ténylegesen csinálhattak valamit! Nem gondoltam, hogy még egyszer megadatik. Próbálom nézni magam kívülről, próbálom a te szemeddel, kérdezem a nagy légüres semmit, hogy mit szólnál hozzám, ha most látnál; néha, elalvás előtt azt játszom, hogy bemegyek hozzád a – nahát, ki is mosódott a fejemből – kettes? hármas? szinkronba, ott ücsörögsz a fehér ruhádban, fehér csizmádban Thoma Pistával, cseverésztek, amíg valaki betoppan, hogy nagyon sürgős, én volnék az a valaki, egyáltalán nem sürgős, velem cseveréssz, Pista addig rágyújt.
   Valahogy így.
   A temetésedre se emlékszem, arra se, hol nyugszol, a lányaidról évek óta semmi hírem, honnan is tudnám, lettél-e nagymama időközben. Elvagyok a magam dolgaival, B. I. se hív meg minket mostanában, pedig ő örök tyúkanyó, I. M. talán karácsonykor, ahogy szokott.
   Vagy hazudós volnék? Add rendezői utasításba, Szentirmai Éva, hogy írjam ezt a fejezetet elölről! Be kéne vallanom, mint minden drogosnak, esetemben huszonöt, benne négy intenzív év kábulat után, hogy:
   – Drogos vagyok. Csak jelenleg nem anyagozom.
   Azt hiszem, nehéz pillanatokban ez az én imamalmom. Említettem volna már? Mindegy, mindenre bizonyság, hogy csak a DO Lájv Só ér véget. A jövő héttől, a kilencedik évadban, beülünk a Lájvszkúlba.