DO Lájv Középső (VIII./41.)

   Köszönet mindenkinek, aki a kánikulában is emeli a DO Lájv Só nézettségi mutatóját! Ma a Középső tévézési szokásaival foglalkozunk.
   A konkrét gyermek alapvetően konkrét apja útját járja: keveset vesztegeti az idejét a doboz előtt, ha valamennyit mégis, inkább estelente. Tudományos szempontból vizsgálva gyakorlatilag három műfajhoz vonzódik: a hírműsorhoz, a szappanoperához (amelyet bátran nevezhetnénk teleregénynek, bár a kifejezés nem kapaszkodott meg a hazai köznyelvben), és a tehetségkutatónak álcázott szórakoztató egyveleghez, azon belül is leginkább az énekes-táncoshoz.
   – Mit láttál tegnap este? – kérdezi fiát DO Lájv.
   – Híradót – válaszolja flegmán a Középső.
   – Mi volt benne?
   – Megölték. Lemészárolták. Kirabolták. Letartóztatták. Lezuhant! Összeütközött meg összedőlt. És a végén mindenki meghalt. Aztán mindannyian kölcsönösen egymáséi lettek.
   – Aha – mondja a zord atya. – Jó, hogy nem láttam. Az az igazság, kismackóm, hogy egész jól elvagyok az efféle információk nélkül. Tudniillik valaha…
   DO Lájv emlékezni kezd, a Középső meg ásítozni.
   – …valaha, amikor kezdődött ez az egész mizéria, egy hírműsorban többé-kevésbé olyasmiket akartak elmondani, amelyeket nélkülözhetetlen tudnivalóknak véltek az emberek mindennapi életéhez…
   – Tényleg…?
   – Hát… igazad van. Bizonyos megszorításokkal. Inkább csak azt, amiről azok gondolták, akik…
   – Kik azok az akik?
   DO Lájv elhallgat, részint, mert maga is meglehetősen belebonyolódik a válasz sokrétűségébe, részint, mert óhatatlanul elfogja a gyanú, hogy esetleg tényleg nem érdekel mindenkit az, ami őt rendkívül.
   – De ne gondold, hogy ez azóta másképpen zajlik…! – mormogja önmaga megnyugtatására.
   – Jól vagy, apa? Mert én jól! A híradó után láttam Pétert. Vagy Miklóst? – tűnődik el a gyermek azon, kikkel találkozott a képernyőn. Összemosódnak a szereplők arcai, de evvel vélhetőleg nincs egyedül. Idekapcsolsz, odakapcsolsz, ugyanaz a díszlet, világítás, beállítás, színészi játék, mondatszerkezet: ki van centizve, mi kell a népnek.
   – Mi csináltak? És úgy egyáltalán: miről szól az egész?
   – Egy családról. Azaz többről. Van házuk meg kórházuk. Dolgoznak meg veszekednek. Meg szerelmesek egymásba, és olyankor csókolóznak! Nem nagyon, csak kicsit. Néha. Néha megölik egymást, aztán elutaznak. Néha az is elutazik, akit szeretek, és soha többé nem jön vissza. Azt nem szeretem.
   A Középsőnek igaza van: a világ alapvetően szeretésből és nem szeretésből áll. Az előbbiből egy kicsit több gyülemlett föl, legföljebb kimutathatatlanul, az utóbbi valahogy jobban rányomja a bélyegét a hétköznapokra. Csakhogy a valódi nagy úr a pénz, sejtjük mi már azt… Miközben föl tudjuk idézni azokat az időket, amikor másképp volt. Néztük a Dallast, és össztársadalmilag vetettük meg a Ewing család azon tagjait, akik folyton jövedelmi viszonyaik jobbításán fáradoztak, és igyekeztünk azokat szeretni, akikben azokat a minőségeket véltük fölfedezni, amelyeket magunkban becsültünk. Aztán jöttek a Szomszédok, szappanoperailag rajtuk nőttünk föl, és könnyekig hatódtunk a mára teljességgel elavult értékrenden, amellyel éppen akkoriban számoltunk le végleg.
   – Tudod, az emberek valaha szeretet és gyűlölet között hullámoztak.
   – Értem. A te hullámod az én pénzem.
   – Nézd, ez ennél bonyolultabb. Amikor az emberek itthon tévézni kezdtek, örültek, ha egyáltalán tévét vehettek. Autó se állt ennyi az utcákon: Trabantok voltak, Zsigulik, Wartburgok, Skodák…
   – Skoda? Az ma is van!
   – Evvel most azt akarod mondani, hogy nem változott volna semmi?
   Ám mielőtt DO Lájv elmerengene azon, valóban állni látszik-e az idő, a Középső fontos bejelentést tesz.
   – Indulni fogok egy tehetségkutatón! – És a műsor címét is kimondja, amelyet itt és most, üzleti okokból, nem közölhetünk.
   – Te jó ég! Csak nem neveztél már be?
   – Majd te! Majd te benevezel engem. Én énekelek.
   Erről aztán hosszasan folyik a szó. A Középső zenei ízlése, finoman szólva, rendkívül populáris. Viszont rengeteg slágerszöveget tud fejből, és – a hazai zenevilág örömére – szinte kivétel nélkül csak magyar dalokhoz vonzódik.
   Szó szót követ.
   A Középső még sokáig ecsetelné az élményeit, ízelítőt is nyújtva a legígéretesebb produkciókból, de ezt a témát DO Lájv unja el. Próbálja másfelé terelni a szót.
   – Meccset szeretsz nézni?
   – Szeretek!
   – Mit láttál utoljára?
   – Azt, amelyikben sokan futkároznak, és rugdosnak egy labdát. Mi meg sokan nézzük, csak labdánk nincs.
   A Középső a közösségi televíziózás föltétlen híve. Nem kedveli a magányt, annál inkább vonzódik azokhoz a helyzetekhez, amikor az izgalmas pillanatokban meg lehet szorítani a szomszéd kezét, esetleg egymás térdét csapkodni, ha valami vicces. A Középső az özönvíz előttről felejtődött itt, amikor egy bérház apraja-nagyja széken, sámlin, hokedlin préselődött egymás hegyén-hátán, hogy láthassa a távolbalátó csodáját.
   A csodából lappang valami töredék, csak a sámlit sodorta el az ár.