DO Lájv kukucs (VIII./19.)

   Ti persze, szeretett családom, bármikor bekapcsolódhattok a DO Lájv Sóba – már ha ráhangoltok a megfelelő csatornára –; de hol talál titeket DO Lájv?
   Megszokta, hogy lábatokat a kisasztalon pihentetve, a huzatos ablaknak háttal nyújtóztok el a fölfeslő szövetű kanapén, és miközben alkonyatkor a lemenő nap sugarai megcsillannak a képernyőn, nektek csak a körvonalaitok rajzolódnak ki hátsó megvilágításban.
   DO Lájv most kettéhasad. Kilép a készülékből, leül önmagával szemben, hogy nézze saját sóját. Más ám más szobában nézni a tévét, mint ahol megszokta az ember annyi éven át! Ahonnét most próbálkozik, ott oldalról szűrődik be a Nap, netán a Hold tükör- vagy éppen az Utcai Világítás mesterséges fénye. Itt? Csupán a reggeli órákban csökkenti a nézési koefficienst az emberi szemmel érzékelhető, elektromágneses sugárzás, amely a csukott ablakon át is betüremkedik… Az oldalreflektor mindenkinek a jobb profilját élesíti, a balra árnyékot vet a gyerekibb-felnőttibb orr. Ez a nézésirány reggel, este. Ez mindig: arccal a tévé felé. Kanapé helyett fotel, az asztal ugyanaz, csak a korábbihoz képest kilencven fokkal elforgatva.
   DO Lájv egyik énje a tekintetek kereszttüzében, de a másik ott kucorog a család oltalmában. Hallgatja a közbevetéseket, szeme sarkából érzékeli, hogy a Nagy balranézzeket vet, elvégre időnként a műsorból is kell morzsákat csipegetni, holott valójában a nótbukra koncentrál, egyenesen előre, amelyen a fészbuk termeli magát újra folyamatosan. Ó, a Nagy csöndes estéi családi körben, amikor ki-ki volna nyugalomban, ha őleánysága életet nem lehelne enervált szülőibe!
   – Kislányom! – kapja föl néha révületéből fejét a Nej. – Direkt savanyítod a tejet a konyhaasztalon?
   A képernyőn DO Lájv magyaráz valamit lelkesen, közlendői – amelyek életbölcsességeken alapulnak, mi több, nemzedékek tapasztalatát összegzik (hogy az utódoknak fáradniuk se kelljen a gyűjtésükkel) – jelentékenyek, ezt senki nem vitatja… De ha egyszer P. P., a nagy teoretikus is megmondta már, hogy ej, ráérünk arra még…? Ráadásul szíve mélyén DO Lájv is tudja, hogy nincs tapasztalat, amely fontosabb volna/lenne, mint az út, amely a megszerzéséhez vezet. El is hallgat: a képernyőről csönd árad. A Nagy oda is kapja a fejét, miért szünetel létszükséglete, az alapzaj.
   Most a Középső kezdi rá. Avval nyaggatja a családot, hogy nevezzék be őt egy nagy nézettségű tehetségkutató műsorba! Illetve bárhová, aminek révén ország-világ nyilvánossága előtt szerepelhet. A Középső duzzad az önbizalomtól: bizonyítékként rövid produkcióval rukkol elő, majd a tapsvihar csillapultával visszavonul.
   A légy zömmügését is meg lehetne hallani, ha nem volna tél, a Kicsi tehát azonnal megkaparintja a távirányítót, végigpörgeti a csatornákat, aztán lecövekel valamely sportverseny előtt. Legyen az dárc, körling, vagy éppen szepaktakroú, a Kicsi azt vizsgálja a legtudományosabb igénnyel, hogyan lehet minél kisebb erőbefektetéssel győzni.
   Az ártalmatlannak tűnő skizofréniában – DO Lájv egyszerre műsorkészítő és néző – mintha megváltozott volna a só maga is. Ahogy DO Lájv, mint valami tükörben, elnézi önmagát, mintha az utóbbi időkben fölszedett volna néhány kilót, no, nem vészes, de talán ideje odafigyelnie. Néhány szállal mintha kevesebb volna a haja is (nem mintha, amikor kezdte a sót, oly sok lett volna); talán egy árnyalattal őszesebb is. Az orra mellett, a szája szögletében mintha erősödtek volna az árkok. Mintha görnyedtebben is tartaná magát. Olyan benyomást kelt, mint akinek valamije hasogat: például a dereka.
   A megoldás elméletben egyszerűnek tűnik, csak hát a gyakorlat: tornázni kéne. Azt a gyógytorna-gyakorlatsort követni, amelyet néhány éve az ORFI-ban – ez a reklám helye –, Szathmári Edit mondott föl neki kazettás magnóra, aki hősünk két, – állítólag – tíz milliméterre előrecsúszott csigolyáját lelkiismeretes dolgoztatással visszahúzta két milliméterre… Hogy DO Lájv rozoga volna? Ugyan! Ilyesmi mindenkivel megeshet. Egyrészt, meghallván a kor hívó szavát, az emberiség folyton ül – hol a tévé, hol a számítógép előtt –, másrészt a szakorvos, mielőtt gyógytornászhoz küldte volna betegét, megjegyezte, hogy az ember eredendően negyven évre van kitalálva…
   Aztán meg… miféle repedt fazékból jön a hangja DO Lájvnak? Olyan, minta folyton be volna rekedve. Krákog, köhécsel: tán nem véletlen, hogy folyton pemetefű-cukorkát szopogat, amit még nagymamája tukmákolt belé a múlt században, viszont a kis zöld bigyókat mostanság is be lehet szerezni patikákban vagy egyéb természetgyógyászati műintézményekben.
   Változtasd meg élted („du mußt dein Leben ändern”) tanácsolta az emberiségnek Rainer Maria Rilke ugyancsak a múlt században, igaz, inkább az elején. Az osztrák költő televíziót sose látott: sejtelme se lehetett arról, hogy egyszer majd létezni fog efféle távolbalátó apparát. Innen a jövőből közlöm veled, Rainer, megváltoztattuk, és azon vagyunk, hogy még gyökeresebben megváltoztassuk: egészen addig változtatgatjuk, amíg már soha többé nem tudjuk visszacsinálni.