DO Lájv lekrám (VIII./14.)

   A Kicsi mondta kiskorában lekrámnak a reklámot. Ezen időutazással köszönti önöket újfent a tévélovas DO Lájv, persze szigorúan két, vásárlásra ösztönző hirdetés közötti szünetben.
   DO Lájv halványan emlékszik azokra a szürke hétköznapokra, amikor a honi televíziózásban még csak hódította a teret a fölismerés, hogy a néző egyben fogyasztó is: ennek folyományaként egyáltalán nem különös, hogy mára a műsorszünetből is műsor lett. Visszatekintve viszont abszolutli jellemző egy korra, mikor mit akartak rásózni a tisztelt publikumra, és avval legalább egyenértékűen sokatmondó, hogy hogyan! Megél példának okáért a kis magyar piacon olyan tévétársaság, amely bérelt csatornáin immár többedik ismétlésben ad lekrámtörténeti műsort, és még mindig nem panaszkodik csökkenő nézettségre. (Megjegyzendő, miért is tenné… Ő maga is annyi bevételhez jut a hirdetésekből, amennyiből kellemesen megél.)
   De más úgy élni, amikor az ember együtt nő föl valamely jelenséggel, és más az, amikor annak kifejlett állapotába születik bele.
   Ilyen egyedi példány például DO Lájv – meg a Nej a maga teljes pompájában. Ha ezen félélemedett korú házaspár mond valami olyat egymásnak, amit mindketten értenek, csak összenéznek, esetleg el is mosolyodnak, ám néhány pillanat múlva bizonyosan elhomályosuló tekintettel merengnek a múlton… De a család, e mikrokozmikusan reprezentatív mintája a magyar tévénézők társadalmának, esetükben kétfelé szakad! Mert amíg ők egységfrontot képeznek, addig a Nagy, a Középső és a Kicsi már folyamathiányosan gondolkodik a lekrám komplexen globális, totális és univerzális jelenségéről, azaz mit sejtik ők, miből lett a cserebogár…!
   Ők bizony nem menekülnek a lekrám elől: ha egy filmet – szigorúan üzleti szempontból – megszakít egy tőkeorientált tévécég (észrevették önök, hogy az előbbi szóban benne rejlik a „vécé” szó?), a gyermekek lusták ahhoz, hogy azokra a hosszú percekre másik csatornára váltsanak. Még a hangerőszint-emelkedés sem zavarja őket: hadd menjen le egy adag, jöjjön ráadásként a műsorajánló, zárjuk a szendvicset újabb adaggal, aztán folytatódhat a film.
   Már ha élőben nézik.
   Mert ha fölvételről, akkor azért átfutnak a lekrám-ajánló-lekrám elbűvölő periódusain.
   Az akceleráció folytán a mai Y generációnak különös érzéke fejlődött ki arra, hogy – ujjukat a távirányító megfelelő gombján pihentetve – ritmusilag ráérezzenek arra, mikor kell a pörgetési sebességet olyannyira visszalassítani, hogy amikor ismét sztoriba léphetnek, hát meg is cselekedjék.
   Ez pótolhatatlan adottság! Azokban a fiatalokban, akik a számítógéppel együtt nőnek föl, oly tempóérzéket fejleszt ki a manipuláció jelenlegi állapota, amelynek következtében a ma embere immár olyan mutáció, amilyennek korábbi nemzedékek képviselői nem vallhatták magukat.
   Ismerik a híres állatviselkedési példázatot, ugye? Boldogan éldegélt valahol Angliában egy fehér szárnyú lepkefaj. Ám ahogy fejlődött a helyi nagyipar, a közelükbe települt egy gigantikus üzem, amely éjjel-nappal fekete kormot árasztott magából, minek következtében a lepkefaj, amelynek esze ágában sem volt elköltözni szeretett otthonából, két-három nemzedék alatt fekete szárnyakat fejlesztett ki magának. (A lepkéknek nem kell húsz-harminc év, mire új utódot nemzenek, rejtőszínre viszont szükségük van. A génmanipulációt meg a természet valahogy jobban csinálja, mint az ember mesterségesen.)
   Örültek ám fölfedezésüknek a biológusok! Ám legnagyobb csodálkozásukra, amikor a gyár – olcsóbb munkaerő reményében – távolra, mondjuk, Távol-Keletre költözött, azt tapasztalták, hogy az újonnan születő kislepkék levetik szüleik, nagyszüleik sötét leplét, és visszatérnek a dédszülők, ükszülők eredeti, világos megjelenéséhez…
   DO Lájv e példázattal csak azt akarta mondani, hogy gyermekei tempóérzékének változását is egyfajta génmódosulatnak tekinti. Mert, ugye, amikor a Nej a külvilág zord viszonyai közül hazaér, végez az otthoni második műszakkal, és fáradtsága csúcsán lerogy, majd megkéri a tizenkét éves Kicsit, hogy pörgesse végig a csatornákat, hol bukkanhat föl valami tűrhető agymosó. a Kicsi olyan sebességgel teker, hogy a Nej már az első néhány betűnél elveszti a fonalat…
   A lekrám ugyanakkor mindenkit egyformán idegesít – kivéve, ha éppen valami olyat kínálgat, ami konkrétan érdekli a nézőt, illetve ha önálló műsorszámmá képes válni: blikkfangos, fordulatos, csattanós.
   Ilyesmi is megtörténik, tudjuk.
   Nem lehet elkerülni, hogy találkozzunk a lekrámmal, legföljebb felnőtt korunkban is fölcseréljük a betűit, annyi baj legyen, jól jöhet még a látens diszlekszia. Mindegy is. Akár akarod, Kedves Néző, akár nem, lenyomják a torkodon a szappant, a hónaljadat bekenik fogkrémmel, a beleidet föltöltik illatszerekkel, tetőtől talpig műanyag leszel, mert akkor érzed embernek magad.
   Így tehát boldog 2012-t nekünk.