DO Lájv médium (VIII./45.)

   (1)

   Hölgyeim és uraim, a DO Lájv Só spiritiszta mellékletéhez van szerencséjük. Ha elvetik az ilyesmit, kapcsolják ki készülékeiket, ellenkező esetben olyan dolgokat látnak itt hamarost, amelyeknek azonnal rabjaivá válnak! Persze élők és holtak kapcsolattartásához szükséges egy médium is, akinek szerepét ebben a cudar világban DO Lájv önként vállalja magára. Üljünk az asztal köré! A kisujjak összeérnek…? És most mindenki hunyja be a szemét. Várjunk. Hahh! Valami mintha megmozdult volna a tenyerünk alatt! És… hallják ezeket a különös hangokat?
   – Én vagyok! Hívtatok, eljöttem.
   – És én is itt vagyok.
   – Meg még én is.
   Bátran kinyithatják a szemüket: a kísértetek egy ideig köztünk maradnak. Mindhárman. Most miért néznek olyan tanácstalanul körbe? Velük akartak beszélni, nem?
   – Kérdezzenek!
   – Most mindent megválaszolunk.
   – Elmondjuk azt is, amit eddig soha senkinek.
   Csak bátran, semmi megilletődöttség. Éjfélt üt az óra, ez totálisan értelmiségi műsorsáv. Szedjék össze a bátorságukat.
   – Hallgatjuk önöket.
   – Várjuk a kérdéseket.
   – Csupa fül vagyunk…
   Talán a bagolyhuhogás, talán az ijeszti el önöket… De mi lesz már? Ez interaktív tévé, önök írják a forgatókönyvet, önök nélkül nincs semmi. Kedves nézők, kérdezzenek már vendégeinktől, leül a műsor!
   – Talán esetleg érdekelné önöket, hogyan…
   – Amikor elhatároztuk, hogy…
   – És odamentünk…
   Na, jó, bejátszunk egy zenei fölvételt. Jobb tévétársaság mindig tartalékol hasonlót, ha húzni kell az időt. Bár, már megbocsássanak, nekünk minden perc drága: ne vacakoljanak. Igaz, most több csatornán is vásárlási ajánlatot sugároznak… A kedves kísérteteknek meg van szerencséjük ismerni ezt a zeneszerzőt? Hogy önök az ő idejében még nem is éltek? Bocs a tapintatlanságért. A közönségünkről meg ne gondoljanak semmi becsmérlőt, elsőnek mindig nehéz megszólalni, meg hát a helyzet is szokatlan, hogy éppen önök, éppen itt… De hopp, mintha valaki a kezét emelné… nem, mégsem. Szép zene, ugye? Kérdezzenek már, hölgyeim és uraim, a mindenségit! Lehetőségük van esemesben is, név nélkül kiírjuk a képernyő aljára, vendégeink onnan olvassák, tiszta sor, semmilyen titkosrendőrség, telefontársaság, adóhivatal az önök nyomára nem bukkanhat, garantáljuk a teljes anonimitást…
   – Én csak azt kérdezném, hogy vannak… Mármint milyen egészségi állapotnak örvendenek…?
   Nos, megszületett az első kérdés: tolmácsolom! Egy kedves nézőnk kérdezi, hogy vannak! Azt hiszem, ez azt jelenti, milyen egészségi állapotnak örvendenek! Várjuk a választ! A legjobb, ha ülésrend szerint kezdjük, balról jobbra haladva. Tehát, hölgyeim és uraim, következnek a válaszok. Ne is szaporítsuk a szót.
   – Jól.
   – Jól vagyunk.
   – Mindhárman jól vagyunk. Furcsa ez az állapot, de… de valójában nincs okunk panaszra.
   Akkor hát az első kérdést követően következhet a második! Az már könnyebb, hiszen túljutottunk a nyitányon…
   – És… önöknél milyen az időjárás?
   Szóval az időjárás! Értem, fessék le kedves kísértet vendégeink a környezetet, ahonnét érkeztek. Ki válaszol elsőként?
   – Szép időnk szokott lenni.
   – Illetve hát néha hol ilyen, hol olyan.
   – Tulajdonképpen változékonynak mondanám.
   Lassan azért, hölgyek és urak, rátérhetnénk a lényegre… Kitárgyaltuk az egészségi állapotokat, az időjárást, kezdhetnénk beszélni arról, amiért valójában asztalt táncoltatunk. Önök akarták megidézni őket, nem? Hányszor sóhajtoztak, hogy ha egyszer megkérdezhetnék tőlük… Minden idők, az emberiség történetének három legfontosabb embere közöttünk, tudják a választ, higgyék el, tudják, csak kérdezzék meg! Értik? Kérdezzenek! A végtelenségig nem tarthatjuk itt őket, egykor üt az órájuk, visszamennek, ráadásul a mi műsoridőnk is letelik, csináljanak már valamit! Most minden titokra fény derülhet, kérdezzenek már, a kutyafáját… Vagy azt föltételezik, hölgyeim és uraim, ez csak egy tévéműsor, semmi más?

   (2)

   A képernyő elsötétül, talán egy másodperc csönd, talán tíz, az időérzék elbizonytalanodik. A készülékek hirtelen elvesztik kontúrjaikat, mintha beleolvadnának a levegőbe, mintha kis füstfelhő oszlana a helyükön, valami mintha orrokat csiklandozna, valaki tüsszent. Valaki mintha kénkőszagot érezne, vagy inkább mégsem. Tévé nélkül üres a szoba, a lakás, a ház… Az emberek kiözönlenek az utcákra, mezőkre. Tanácstalanul néznek össze, aztán valaki az orra alá mormogja, nagyon halkan, szavát is alig lehet érteni:
   – Vissza. Kérem vissza.
   És hirtelen, mint varázsütésre, az emberek mind azt kezdik suttogni, mondani, kiáltani, hogy:
   – Vissza… Visz-sza, visz-sza… Vissza! Visszaaaaa…!
   Legyen reggel vagy este, tél vagy nyár, hétmilliárd ember odakünn a szabad ég alatt, és mind azt üvölti, hogy kéri vissza a tévéjét! Merthogy a televízózás egyik pillanatról a másikra megszűnt a Föld kerekén. Eltűnt mindenünnen minden készülék.

   (3)

   Valahol, a holtak birodalmában, egy kísértet a másikat kérdezi:
   – Adjuk vissza nekik?
   A másik töpreng.
   – Még várjunk. Egyelőre azt hiszik, ez valami reklámkampány.
   És közbeszól a harmadik:
   – Majd. Esetleg majd. Ha…