DO Lájv monkol (VIII./29.)

   DO Lájv monkol. Két csatorna valamelyikén szokta tenni, elvétve elkalandozik másfelé is, de arratájt rendkívül ritkán, meg egyébként is.
   Úgy kapott rá, hogy a család mind gyakrabban említette: ők már régóta csinálják, és annak hatására bennük oxitocin szabadul föl, esetleg endorfin termelődik. Egyetlen jelenség bosszantja őket, az pedig nem egyéb, mint hogy bárhol teszik, állandóan megszakíttatják velük élvezetes tevékenységüket. Akik járatosak hasonló helyzetekben, most közbeszúrják, hogy természetesen – vagy kifejezetten természetellenesen – mesterséges természeti csapással, vagyis reklámmal! Meg előzetessel, amely a reklám speciális válfaja. (Minden előzetes reklám, de nem minden reklám előzetes, mondaná egy erre hivatott teoretikus.) Minek következtében, amint oszlóban a bal vagy a jobb sarokban a logó, a legjobb reflexű távirányító-kezelő is szerszámáért nyúl, és nagy intenzitással halkítja lefelé a hangot. Mert a reklám hangerejét emeltebbnek érezzük a filménél, persze újabban tudjuk, hogy igazándiból nem húzattatja föl rabszolgáival a tulajdonos a hangszintet, mert azért nagy büntetéssel fenyegetik, hanem a rezonanciával buheráltat, ami műszeresen kimutatható ugyan, de törvényileg egyelőre szabályozatlan, ezért esetükben az még bántatlanul megcselekedhető.
   Ettől még DO Lájv családja kitartóan monkol. Hetente legalább kétszer-háromszor.
   – Gyere, nézd velünk! Csak egyszer! – kérlelte egy sötét téli estén a Nej férjét, és mert a gyerekek már kucorogtak is a tévé előtt, engedve a szelíd erőszaknak, apjuk közéjük furakodott.
   – Itt tehát ez az Adrian Monk, aki valaha rendőr volt, de a furcsa dilijei miatt kirúgták, viszont tanácsadónak vissza-visszahívják – magyarázza a Kicsi. Olybá tűnik, ő a szóvivő.
   Aztán egymás szavába vágnak, és lassan körvonalazódik a történet, hogy Monk nyomozóként dolgozott, a raplijait tudta kezelni a felesége. Ám a szeretett asszony rejtélyes körülmények között meghalt, Monk pedig – a hétköznapok gyakorlatát tekintve – képtelen arra, hogy egymagában intézze a dolgait. Segítő szükségeltetik. A színésznőt, aki az ápoló-gondozó szerepet játssza, időközben, nyilván üzleti okokból, másikra cserélték, de az 1953-as születésű Tony Shalhoub, aki Adrian Monkot alakítja, állandó, mi több, Golden Globe- és Emmy-díjat kapott az alakításáért.
   Nyilván, mert jól hozza a figurát.
   Monk ugyanis flúgos, pontosabban – ha DO Lájv nem téved – autista.
   Ráérzett valaha a filmipar, hogy egész műfajcsaládot érdemes telepíteni az elmekórtani esetekre: az Esőember autizmussal, az És a nyolcadik napon Down-szindrómával, az Egy csodálatos elme skizofréniával csábított nézőket. És akkor az amerikai tévéipar kiszagolta a még nagyobb üzletet, aminek folyományaként a szellemi fogyatékosságot tömegtermelési bevételforrássá bizniszelte.
   Mármost kérdés, dugjuk-e homokba a fejünket (vagy legalábbis tegyünk úgy): hajthat-e hasznot az, amitől egyébként elfordulunk? Néhány éve közzétették egy előítélet-kutatás eredményét. Kiderült, hogy az emberek a testi fogyatékkal élők iránt a legtoleránsabbak, aztán nagy szünet, akkor következik mindenféle klasszikus előítélet (nemzetiség, vallás, szexuális identitás stb.), aztán megint nagy szünet. A legkevésbé a szellemi fogyatékosokat fogadják el. Arról nincsenek persze információk, hogy a megkérdezettek közül hányan, miben és mennyire voltak érintettek.
   Az emberek, általában. Mínuszt („ennek hiányzik egy kereke”), pluszt („ennek egy kerékkel többje van”) elfogadni? Talán az ilyesmi nem velünk születik: talán tanult szeretet. Megszeretjük-e hát az ipar kedvéért azt, amit egyébként nem szeretnénk? Aki nagy beruházásból még nagyobb hasznot akar húzni, építhet-e arra, hogy ilyesmivel váltson ki belőlünk, nézőkből együttérzést, rokonszenvet, bármit, aminek hatására újból és újból odaülünk a filmvászon, majd a tévé elé, már a puszta lecsüccsenésünkkel emeljük a nézettséget, aminek következtében újabb reklámokat lehet a csatornához láncolni, vagyis tovább gazdagodnak a tulajdonosok?
   Mindenből lehet pénzt csinálni, ne tévedjünk.
   Az a kérdés, tesszük-e.
   A filmsorozat minden egyes epizódja együgyű krimicskének álcázza magát. De DO Lájv családja igazán azért nézi, mert őket Monk sorsának alakulása érdekli. Mosolyognak, amikor az ajtóból visszafordulva három esernyőből megigazítja azt az egyetlent, amelyik nem katonás rendben sorakozik a fogason. Amikor mértani pontossággal ugyanakkorákra vágja a rózsaszárakat. Amikor csak akkor fogja föl, hogy idegen lakásba tévedt, ha a konyhaszekrényben a megszokott helyen nem kávédarálót, hanem gyümölcscentrifugát talál. 
   A kérdés az, vagyunk-e képesek nevetni ötvenkét percig (benne reklám) saját félelmeinken. A kérdés az, elviseljük-e, eltűrjük-e, hogy valakik a mi kivetített-kinevetett félelmeinkből építkezzenek. A kérdés az, ők féltik-e, amit belőlünk (zsebünkből, lelkünkből, egyre megy) kiszednek.
   Mindenki őrzi legbelül a saját Monkjának árnyékát. Ha nyilvánosan nem is, titokban valószínűleg mindenki monkol.