DO Lájv Nagy (VIII./42.)

   Üdv mindenkinek! Ma, belső trilógiánk zárásaként, beszéljünk a Nagy és a tévé meghitt kapcsolatáról.
   Szép pár. A Nagy kerekded formákkal rendelkezik, a tévé viszont szögletesekkel, így aztán övék az a viszony, amelyben az összetartozó felek kiegészítik egymást. (Mint tudjuk, egy alkalom csak kaland, kettő már viszony…) Ne gondolja azonban senki, hogy esetükben „az ellentétek vonzzák egymást” törvénye érvényesül: ugyan! A látszat gyakran csal.
   Mert mit szeretne a Nagy? Első pillantásra olyannak tűnik, mint aki két lábbal áll a valóság talaján, de ha alaposabban szemügyre vesszük, kiderül, hogy a blúz alatt érző szív dobog. A Nagy ugyanis született romantikus. Tulajdonképpen függő, stílusfüggő: azokat a történeteket szereti, amelyeken átütnek a személyesség tünetei, a jellemrajzok már-már egyéniségkultuszig fokozódnak, és elbővülődik attól, ha mindezek szívet melengető környezetbe helyeztetnek. A Nagy alapvető érzelme ugyanis, amelyet persze a végletekig titkol, az elvágyódás, méghozzá urbánus beállítottságához képest minél egzotikusabb tájakra.
   – Egyszer el kell jutnom Ausztráliába… – sóhajtozik felelőtlenül néhanap.
   – De, kislányom, Ausztrália nagyon-nagyon messze van! – aggodalmaskodik ilyenkor a Nej, aki egyébként egyenes ági anyja is a gyermeknek.
   Csakhogy a Nagy alapvetően egyet szeretne: korlátlan szabadságot. Persze az ésszerűség határain belül, például a hűtőszekrény mindenképpen legyen tele, és a konnektorból is folyjék a kettőhúsz, különben nem működik se a hajszárító, se a hajvasaló. Éppen e civilizált szabadság illúzióját nyújtja neki a tévé.
   Hozzá mérve mire vágyik tehát a tévé? Alapvetően az önkifejezés határtalan lehetőségeiről álmodik ritka alvó állapotában, tudniillik – legalábbis a magyar televíziózás ötvenöt esztendeje alatt – éppen ezt nem sikerült elérnie. Részletkérdés ily módon olthatatlan vágya az eredetiség után, ahová persze eljuthatna például avval, ha képes volna kellő iróniával szemlélni magát. A vélt siker érdekében szívesen alkalmaz már-már olyan szimbólumrendszert, amelyet kizárólag azok értenek, akiket saját bűvkörébe enged. Hiszen egyedül mégse megy… Ezért a tévé gondolkodásmódja is leginkább romantikus: művészeti ágakat, műfajokat kever. Hej, ha a készülék tényleg beszélni tudna!
   – Szerinted? Sikerült, amit akartál?
   – Persze – legyintene nagyképűen. – Meghódítottam a világot! Emberek sokasága nem ült még repülőgépen, nem beszélt telefonon, nem tudja, mire alkalmas a számítógép, de talán nincs senki a földkerekségen, aki nem látott tévét…
   Nincs tehát szebb a beteljesült szerelemnél: különösen, ha kölcsönös. A Nagy szerelmes a tévébe – és a tévé is a Nagyba. Elképzelhetetlenek egymás nélkül.
   A tévé otthon kuksol, és egész nap várja a Nagyot. Amint hazaér a körberajongott leány, első útja rögtön párjához vezet, megsimogatja, mire az rögtön legjobb arcát igyekszik mutatni. A Nagy pedig gyönyörködik benne. Minél többet gyönyörködik, annál gyönyörűbbnek véli imádottját. Ugyanez a tévé szemszögéből: akad-e tökéletesebb teremtménye a földkerekségnek eme barna hajú, barna szemű, csinos pofikájú, formás idomú hölgynél? Ráadásul a tévé alaposan szemügyre is veheti olykor-olykor DO Lájv elsőszülöttjét, mert – különösen kánikula idején –, ha kettesben tartózkodnak odahaza, a leány leveti szeméremérzetét, továbbá egynémely ruhadarabját.
   – Szép vagy – súgja ilyenkor a tévé a Nagynak, aki elpirul a dicsérettől.
   – Neked akarok tetszeni – súgja vissza.
   Felületes szemlélőnek olybá tűnhetne, hogy a Nagy azért tekinti meg immár századszor, ezredszer a Büszkeség és balítélet mind a hat epizódját, hogy szemét Mr. Darcyra, azaz egy Colin Firth nevezetű angol színészre vethesse. De ez tévedés. A film mögött a Nagy tulajdonképpen a tévét magát nézi, kigyúrt káváját, kockás képernyőjét, a sok-sok mű- és kevés valódi anyagot, amelyből szorgos munkáskezek ezt a jó svádájú dobozt előállították.
   Előfordulnak azonban esetek, amikor a Nagy jéghideg, mondhatnánk, kifejezetten undok pillantással méri végig élete párját. Nem szereti, ha az hírműsorokkal, beszélgetős műsorokkal, horrorral, netán focimeccsel leplezi bájait. Ilyenkor a Nagy távolságtartóvá válik, ami abban merül ki, hogy vigasztalan bánatában a lakás legmesszebbi pontjára menekül. Aztán az éj leple alatt, amikor a család minden tagja nyugovóra tért, kisettenkedik, és addig kelleti magát a tévé előtt, amíg az magától fölébred. Ilyenkor a gyermek megnéz egy – legföljebb két – részt a McLeod lányai rögzített epizódjaiból, és azt képzeli, kéz a kézben sétálgat a Drovers Runon a tévével, már amennyiben a távirányítót a tévé mellső végtagjának tekintjük, amelyet izzadtra lehet szorongatni, és amelyre néha rá lehet fröcsögtetni egy kis gyümölcsös joghurtot.
   A Nagynak McLeod-szindrómája van, orvostudorok eddig nem írták le ezt az egyelőre gyógyíthatatlan állapotot, de DO Lájv – akinek viselkedése miatt leánya gyakran magyarázkodik – nem ezért szereti önnön gyermekét.