DO Lájv némafi (VIII./12.)

   – DO Lájv, DO Lájv, hová kalandozik tekinteted… – mondogatja magának DO Lájv, elvégre néha magamagához is kell szólnia az embernek.
   Aztán ül csöndben, és persze elbambul, vissza az időbe, amikor még nem volt az, ami most: amikor még bármi megtörténhetett volna.
   DO Lájv mostanában némafilmeket néz. Nézett már mindenfélét, a francia Lumiére-fivérek kezdeti képsorait még a 19. század végéről, az ugyancsak francia Mélies jeleneteit a 20. század legelejéről, majd egyre tiszteletreméltóbb munkákat, az amerikai Griffith meg az angol-amerikai Chaplin filmjeit az 1910-es évekből, utána meg oly német expresszionistákat, mint Wiene, Murnau és Lang, őutánuk meg Kulesovot, Eizensteint, Vertovot az oroszok közül…
   Na, ez, így: tömény.
   Tömény visszacsöppenni, kedves programartista barátaim, száztíz-száz-kilencven-nyolcvan esztendővel korábbra, dédnagyapák, nagyapák ifjúságába: az az igazság, hogy se a Nagyot, se a Középsőt, se a Kicsit nem sikerült rábeszélnie DO Lájvnak, hogy üljenek mellé, de még a mozgóképmániás Nejt sem. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a Kicsi egyszer gyanútlanul megállt apja mellett – tán hogy kérdezzen valami valóban fontosat –, ám az a látványtól hökkent kérdés csúszott ki a száján, hogy:
   – Mit csinálsz?
   Mire az atya, nem szépítve semmit, ennyit mondott:
   – Némafilmeket nézek.
   Néhány röpke szóban hirtelenjében föl is vázolta a film történetének első évtizedeit, megmutatta Mélies munkái közül az Utazás a Holdba néhány másodpercét, mire a Kicsi röhögőgörcsöt kapott, majd hasát fogva távozott.
   Maradt tehát DO Lájvnak a magányosa kuksolás a számítógép monitora előtt, mert, valljuk be, már egy vérbeli tévélovas is ott tart, hogy letölt a vincseszterére húszgigányi filmet, aztán azt bárhol tudja vetíteni magának, csak komputer legyen a talpán, amelyik akadálymentesen lejátssza kétszeres, netán háromszoros sebességben. Mert az önök csatornaszörföse, bizony, fölgyorsult ritmusérzékével lassúnak találja a hajdani tempót, ráadásul, amikor egy hajdan több jelenetből összerakott, hosszadalmas csatajelenetet kell végignéznie a maga mértéktartásában, még az elnyomhatatlan ásíthatnékkal is meg kell küzdenie.
   Egyetlen évszázad alatt két-, háromszorosára gyorsult a világ, meg kell állapítania.
   Persze a film maga lényegében nem sokat változott, azt kölcsönösen – mármint önöknek s neki – be kell vallani egymásnak. Jó, fekete-fehérből időközben színes lett (ez egyébként nem mindig vált előnyére), a némából hangos (erről is gondolhatunk mindenfélét), de az ősi képi megoldásokhoz képest sok forradalmit nem találtak ki, ahogyan alapjaiban a hang-zene-zörej világában sem. Jó, jó, most nem lovas kocsin haladunk előre, hanem motoroson… Meg aztán sok újat a történetek csűrésében-csavarásában sem fundáltak ám ki! Emlékeznek a néha vicclapra, a Ludas Matyira, amelynek valami olyasmi volt a mottója, hogy „Nincsenek új viccek, csak öreg emberek vannak: egy újszülöttnek minden vicc új”? Mindennel ez van. Mindenről mindig kimutatják, hogy azt már korábban kitalálták.
   Nincs ugyanakkor tévétársaság, amely meg tudna élni abból, hogy ezeket a poros produkciókat vetítse újra és újra. Szeretett YouTube-unkon is lehet csekkolni: üssünk be egy hajdani nevet, legyen, mondjuk, Mélies: semmi olyan nincs tőle, amit két év leforgása alatt félmilliónál többen néztek volna meg e földkerekségen! Lássuk persze, hogy a pohár félig tele, vagyis önmagában már az is nagy tett, hogy legalább a föntebb említett Utazás a Holdba című fantasztikumot ennyien megnézték… De ahhoz képest, hogy ez az alig tízperces kompozíció az emberiség filmkultúrájának meghatározója…? Miközben, mondjuk, a Nagy ajánlotta From The Sky Down című U2 klipgiccsparádét csak e pillanatig tízmillió-hatszáznyolcvankilencezer-hatszázhatvannyolcan?
   Ó, miért is bánkódna DO Lájv! Minap egy budai gimnáziumi osztályban véletlenül föltette a kérdést, ki járt már az Operaházban, és a fél gyereksereglet (tizenöt-tizenhat évesek) nem emelte a kezét… A Nej nemrégiben nyolcadikos osztályának (amelynek minden tagja a magyar fővárosban él s jár iskolába) városnéző busszal szervezett kirándulást, és a kölykök a saját városukban, mint a turisták, bejárták a nevezetes helyeket a Halászbástyától a Hősök teréig. Mert van zuglói gyerek, kommentálta a Nej az élményteli napot, aki még életében nem járt a Duna túlpartján.
   Magyarországon (s vélhetően mindenütt másutt), ahol minden tévékészülék naponta, átlagosan, legalább négy órára be van kapcsolva, alig találunk olyan műsort, amelyik elkalauzolna bennünket tőlünk néhány méterre, hogy észrevegyük, hol élünk, esetleg éppen annyi mélységben, hogy azt is észrevegyük, hogyan.
   A Nagy romantikus filmeket néz, a Középső szappanoperát, a Kicsi futballmeccset, a Nej pedig, minden gyermek anyja, mindenevő. Közöttük s csatornák meg vincseszterek között szörföl DO Lájv tévélovas, és örvendezik, hogy a hivatásos kétségbeesők tömegében csak műkedvelőnek számít.