DO Lájv nónyúz (VIII./9.)

   Nicsak, ki van itt? Hát DO Lájv, szájszögletében szomorkás félmosollyal, ki más!
   Kezében távirányítóval, ahogy pörgeti végig a csatornakiosztás összes titkait (képbe kötve mindörökre) előzetes szemügyre vételezés céljából.
   Hát, ugye, mint látják – ha sorban haladunk –, náluk a közszolgálatiak állnak legelöl, aztán jönnek a gigakereskedelmiek, aztán a hírcsatornák egymás hegyén-hátán, aztán a filmesek, a sportosok, az ismeretterjesztőnek álcázottak, a mesések, a mindenféle besorolhatatlanok, végül az idegen nyelvűek. Ki van ez találva szolgáltatóilag! Lehetne csereberélni bizonyára a sorrenden, de: minek? Megszokták már, a fontosabb számokat fejből tudják, ragad az emberre, mire számíthat például az őt különösen érdeklő 41-es vagy 97-es csatornán…
   Szörföz tehát e diadalmas/diadaltalan (nem kívánt törlendő) hétköznapon a csatornaszörfös, a Nej rögtön mondja is, hogy lassabban, hé, nem bírom követni ezt a tempót, a Kicsi meg állandóan azt, hogy ezt nézzük, ezt nézzük… A Kicsi még mindenevő, a többiek már válogatósabbak.
   Megy is ennek megfelelően minden, mint a karikacsapás – kivéve hírműsor. Náluk az alapállapot nónyúz! Tulajdonképpen DO Lájv szokott le róla elsőként, bizonyos családi vádak szerint személyes okokból, amelyeket most ne részletezzünk (erről csak annyit, hogy, bizony, mindenki jön valahonnét, miből következően DO Lájv se volt mindig DO Lájv), de ezek a ráolvasások távol állnak az igazságtól. DO Lájv azért nem fogyasztója a hírműsornak álcázott, hol prűdre, hol pornografikusra hangolt sóműsoroknak, mert azt vette észre, hogy az esetek többségében – tisztelet a kivételnek – magukról a hírekről nem értesül belőlük.
   A Nej korábban intenzíven időzött ún. hírműsor előtt, de valahogy elmaradt ez is.
   Hírműsort nézni? Az olyan felnőttes dolog, ennek megfelelően a gyerekeket sosem kötötte le. Már maga a megbonthatatlan szerkezet sem, miszerint főcím, aztán ajánlat, aztán néni/bácsi beszél, aztán mozgókép, aztán megint ajánlat, aztán megint néni/bácsi, aztán megint mozgókép… Gyereknek ez uncsi.
   Aztán meg hogy a Nej miért szokott le róla? Az ő története azokban az időkben kezdődik, amikor este pontban fél nyolckor, amikor fölharsantak a rezek, a tévé előtt kellett vacsorálni családi körben. Náluk tehát, mint szocializációs folyamat, ez vésődött be tradicionálisan. Aztán avval folytatódott, hogy jelentkeztek nála bizonyos kötődési tünetek, és rokonszenvét avval tudta kifejezni, ha integet azoknak, akik speciel, föltűnvén a képernyőn, nem lengetnek neki vissza kart, de elhitették vele, hogy ő annak lássa a hadonászást. Azoknak ráadásul sejtelmük sem volt arról, hogy most nekik egy valóságos Nej integet valahonnét, lévén ők maguk többnyire fölvételről levetítve, de mert remélték, hogy a szélrózsa minden irányából nejek sokasága integet az ő virtuális valóságuknak, hát igyekeztek sokat és sokszor föltűnni a házi oltárok első síkján.
   De aztán a Nej ráunt ezekre az egyoldalú élvezetekre. Történt például egyszer a kies Balaton partján, nyaralás közben, hogy egy gyönyörű pénteken, amikor tombolt a nyári időszámítás, és este fél tíz felé kezdett sötétedni, hogy a teraszon ülve megcsapta a Nej fülét egy sokat hallott szignál. Csakhogy ama konkrét alkonyatban a Nej baráti körben borozgatott a maga teljes pompájában, és a nyaraló nappalijából kiszűrődő hangok megtörték a varázst. És akkor a Nej a maga két, jól formált lábán személyesen fáradt be a szüleihez, hogy miért nem jönnek ki ők is egy pohárka rozéra, ahelyett, hogy megtudják (aznap már sokadik kiadásban), kit öltek meg, kit ítéltek el, és kik között robbant ki éppen viszály.
   Nincs szebb a madárcsiripelős nyári naplementénél.
   Gyerek meg? A gyerek üzleti szempontból nem közvetlen hírfogyasztó. A gyerek még nem vásárol semmiféle árut, csak kérvényezi, hogy az illetékesek szerezzék be neki. Közvetve persze már most fogyaszt hírt, de erősen szelektíven, merthogy egyelőre még teljesen öntevékenyen válogat, mondhatnám, szabadon, ha ennek a fogalomnak még fölfejthető a tartalma. DO Lájv azonban a közelmúltban végzett egy reprezentatívnak korántsem mondható vizsgálatot: kamaszokat faggatott arról, milyen tévéműsorokat néznek, milyen rádióadókat hallgatnak, milyen újságokat olvasnak – és legfőképp, hogy milyen internetes oldalakon szoktak meg-megállni, mint valaha Petőfi a kanyargó Tiszánál.
   Az önök programartistája nyilván senkinek nem mondana újat, ha ismertetné kutatási eredményeit: a helyzet egyáltalán nem kétségbeejtő, csak teljesen más, mint amilyet mi, felnőttek, teremteni kívánunk gyermekeinknek.
   A helyzet ugyanakkor mind a médiaipar, mind a civilizáció szempontjából egyszerre reménytelen és reményteli. Egyrészt, mert ez így tovább nem mehet, másrészt mert hálisten.
   Tehát, Hölgyeim és Uraim, itt és most, DO Lájv műsorában nónyúz, be kell érniük egy halvány reménysugárral, bár olyan csatorna, hogy Halvány Reménysugár, nem létezik.