DO Lájv packa (VIII./48.)

   Üdv mindenkinek, aki a DO Lájv Só helyszíni közvetítését nézi élőben, egyenesben A HIVATALból (végig nagybetűvel), amely az állampolgárral (végig kisbetűvel) Shakespeare Vilmos óta kitartóan és kötelességtudóan packázik.
   A packázás, azaz a helyszíni közvetítés avval kezdődik, hogy A HIVATAL esemesben értesíti az állampolgárt, hogy tartozása van, amelyet szíveskedjék mielőbb rendezni, ellenkező esetben A HIVATAL megbünteti az állampolgárt, de a tartozást természetesen bevasalja rajta kamatostul, és úgy egyáltalán irgumburgum.
   Mire az állampolgár rémületében egyenes adásban piszkítja össze magát, és annak dacára, hogy éppen nyaral, megérdemelt pihenését azonmód megszakítva, interneten tájékozódik, mely környező nagyvárosban találja A HIVATAL legközelebbi kirendeltségét, az útvonaltervező segedelmével átgondolja, miképp közelítheti azt meg, és útnak indul, hogy adósságát személyesen rendezze.
   A megadott épület homlokzatán gigantikus fölirat fogadja, miszerint az iroda elköltözött. A teljes házat körüljárja, valahová hátha kiírták, hová, de sehol semmi. Biciklijét odaláncolja a gyom benőtte tárolóhoz, és elballag a legközelebbi zöldségesig, aki birtokában van a szükséges információnak. Elkerekezik az új címre, a kapualjban ugyan nem talál semmiféle utalást – az, hogy nem veszi észre, lehet az ő hibája is –, kóvályog a környéken, bolyong az udvaron, végül éppen ügyfélfogadási időben ötlik szemébe a megfelelő ajtó, benyit, belép.
   A HIVATAL íróasztalai mögött sehol senki, az állampolgár zavartan köhent néhányat, jólszituált hölgy bukkan föl egy szekrény mögül, hellyel kínálja az érkezőt, teljes empátiával hallgatja végig a problémát, s már táplálja is a számítógépbe a diktált adatokat.
   – Igen, ahogy mondja, önnek tartozása áll fönn – rebegi ügyfélbarát mosollyal.
   – Készpénz a zsebemben – mosolyog vissza együttműködően az állampolgár.
   – Nagyszerű – mondja A HIVATAL képviselője. – Sajnos azonban kirendeltségeinken megszűnt a közvetlen pénzforgalom. Megadom számlaszámunkat, amelyre ön bízvást átutalhatja a kívánt összeget.
   – Pompás – örvendezik az ügyfél állampolgári minőségében is –, úgy azonosítómat, mint titkos kódomat fejből tudom. Melyik géphez ülhetek?
   – Hát – pironkodik az ügyintéző –, a főnököm ennek nem örülne… A számítástechnikai berendezéseket csak hivatalunk dolgozói használhatják. Tudja – súgja bensőségesen –, nálunk e kérdést belső utasításban rendezték, és szigorúan betartatják.
   – Aha – bólint egyetértőleg az állampolgár. – Én sem szeretem, ha más babrál a gépemmel. Akkor tehát visszamegyek nyaralni, szerencsére hoztam nótbukot, előfizettem mobilnetre, teljességgel korszerű vagyok. Viszont… hogyan jutok igazoláshoz, hogy a pénzt befizettem?
   – Jöjjön vissza holnap. De… ha most délelőtt van, az utalása négy órán belül megérkezik a központba, viszont azt, vélhetően, ma délután már nem, csak holnap reggel, sőt inkább délelőtt könyvelik, vagyis… délre bizonyosan szerepel a nyilvántartásunkban. Persze… a legbiztosabb, ha indulás előtt idetelefonál. Adok egy telefonszámot.
   Az ügyintéző készségesen nyújtja is névjegykártyáját. Az állampolgár zsebre vágja.
   – Akkor hát utalok. Telefonálok. Jövök! – Elköszönésképp megadóan sóhajt. – Régen minden egyszerűbben ment.
   Sóhajt A HIVATAL ügyintézője is.
   – Ami valaha három perc alatt intéződött el, most két napig tart. Visszafejlődünk.
   Lehet úgy huszonöt éves, Kádár még élt, amikor született, Antall már nem, amikor iskolába ment, együtt nőtt föl a honi politikai váltógazdálkodással: stabil viszonyítási alapokra hivatkozhat.
   Az állampolgár, szívében némi világfájdalommal, tolja a járdán a biciklijét, amikor váratlanul fölfedezi országos bankja helyi fiókját. Eszébe villan, hogy akár utalhatna innen is, érte vannak, hátha fölgyorsítják az események menetét.
   Bemegy, sorszámot vált, kivárja sorát. Az ügyintéző mosolya szintén ügyfélbarát: fiatal lány, ugyancsak húszas évei derekán. Végighallgatja a problémát, megértően bólint, intézkedik.
   – Naponta jön valaki hasonló történettel – biccent együttérzéssel. – Csak egyre figyeljen: ha ön otthonról utalt volna, az négy óra alatt átment volna. De ha a bank küldi A HIVATALnak, az egy teljes nap. Legalább. A legbiztosabb, ha idetelefonál, hogy tőlünk elment-e a pénz – és nyújtja a névjegykártyáját.
   Az állampolgár már a második névjegykártyát gyűri a farzsebébe.
   – Addig is kaphatnék valami igazolást, hogy befizettem a pénzt?
   – Hogyne – pislant kettőt a hölgy. – Ha valaki kötözködne, mutassa föl neki ezt a papírt! Rajta a dátum, a címzett, az összeg. Meg egy pecsét – és mint Kabos Gyula a Meseautóban, már stemplizi is.
   Az állampolgár hazateker, lerogy, nem gondolkozik, nem kérdez. Másnap nem telefonál, nem megy sehova, dőljön össze a világ.
   Persze, a DO Lájv Só élő, egyenes adásai előre megírt forgatókönyvek nyomán készülnek, a szerepeket színészek játsszák, csalás és ámítás az egész. A történetet különben is képzelet szülte, hasonlósága a valósággal kizárólag a véletlen műve.