DO Lájv promt (VIII./2.)

   Megint, már megint itt az önök DO Lájvja, a csatornaszörfös, munkaszüneti perceiben megpihenve a képernyő előtt, el ne szalasszák! Csatlakozzanak hozzá most, azonnal, habozás nélkül, DO Lájv egy személyben időpörgető is (analóg órán mutatókat tekerget, digin számokat futtat, ahogy a kedves vendég parancsolja), ki ne hagyják!
   Ráadásul a Nej odakünn sertepertél a konyhában, a Nagy, a Középső és a Kicsi szanaszét, hohó, végre el lehet kapcsolni Miss Marple-ról! A Bertram Szálló megy (van egy nagyszerű hely, kedves nézőink, Londonban, Bertram Szállónak hívják, mintha száz évet visszaforgott volna az idő, csupa olyan ember, akikkel máshol nem lehet találkozni, csodálatos öreg hercegnők: történhet vajon ilyen hamisítatlan, békebeli környezetben – bűntény?), immár százhetvenkilencedszer adják, nem lehet ráunni, ráadásul az embernek sose marad meg a fejében, ki a gyilkos.
   Mert Miss Marple Londonban időzik, és – lássatok csodát! – föleleveníti gyermekkori emlékeit. Ez bizony a háború – mármint világ-, abból is a második – utáni Anglia, a hajdani viktoriánus környezet alaposan megváltozott, csupán a Bertram Szálló maradt az eltelt idő ellenére olyan, amilyennek az idős hölgy emlékeiben él, ah! Ám ez a változatlanság túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, így hát jönnek a bajok (holttest célközönségnek megfelelő szögből és világításban fotografálva), végül megint főhősünk leplezi le a gyilkost!
   Azonban a Nej fülébe jut, hogy a háttérben nem a megszokott hang duruzsol, azonmód bennterem hát, hogy nehezményezze az antidemokratikus változást.
   – Dejszen néztem – sziszegi fölháborodva, mire beözönlenek a kisdedek is, fölsorakoznak anyjuk mögé, miszerint:
   – Mi is! Mi is!
   Ez demonstráció! Ott kapcsolódnak be a sztoriba, ahol az éppen tart, ötvenkét percből, mondjuk, a harminchetedikbe, gyakorlatilag csak meghallgatják, amikor Miss Marple leostobázza magát, majd összefoglalja, mi történt, a filmesek meg közben – az eltűnt idő nyomában járva – visszajátsszák, amit művük elején amúgy nem mutattak. Ennyi elég is.
   Ne hagyják magára DO Lájvot a megilletődöttség ezen fokán! Ott nyugoszik családja körében, bár lélekben velük időzik még Miss Marple, azaz Joan Hickson angol színésznő, aki művészileg egyáltalán nem halt meg, pedig mindösszesen tizenkét BBC-film jutott neki (meg azok nyomán a világhír: még az angol királynő is rajongott érte), a később forgatott tévésorozatban Geraldine McEwan játszta az idős hölgyet, ő is csak három évadon át, mert aztán jött Julia McKenzie, s ki tudja, ki jövel még.
   Tudják, a sori nem egy olyan epizódot is tartalmaz, amelynek eredetijében Miss Marple nem is szerepel… Csalás az egész, vagy ha nem az egész, hát annak egy része, de ha valamiben már van kis csalás, attól nagy becsapássá válik az egész; vagy önök másképp tapasztalják?
   Nincs mit tenni, hamarosan fél nyolc, már reklám megy és műsorajánló, DO Lájv megkérdezi a Kicsit, kész van-e másnapra minden lecke, ekkor derül ki, hogy matekból elfelejtődött az írásbeli, csupán néhány könnyű példa, ugyan már; angolból szavakat kell tanulni, semmiség, tízet mindössze, irodalomból meg egy verset bevágni, seperc az egész, mindjárt fölmondja. A Nej már emeli a hangját, hogy ennek is most kell kiderülnie, visszadúlja magát a konyhába készítendő a vacsorát, a Kicsi eloldalog, mint egy pöfeteggomba, marad, aki marad, és akkor, ihaj, kezdődik a Szerencsekerék!
   Ismét forog, mindannyiunk örömére: emlékeznek, amikor indultak idehaza a kertévék, mekkora szám volt? A Nej minden este ott ült előtte, ez volt a gyerekfürdetés ideje (DO Lájv mint fürdetőmester, el se bírják képzelni), ismerte már a Nej korábbi müncheni nyarairól a német változatot, három betűből megfejtett egy egész címet, csak amikor két sorban írták ki, hogy Michel Angelo, csupán akkor tanakodott félhangosan, kicsoda lehet az a Májkel Éndzselou…
   Tízesztendőnyi vigasztalan szünet után újból itt hát a móka! Ezúttal ugyan egy kisebb – bár föltörekvő – kereskedelmi csatornán, mégsem megy el senki üres kézzel, maradjanak DO Lájvval, mulassunk együtt! A szignál hangjaira megint összeverődik a család a nappaliban, a Nej behozza a vacsorát, a család minden egyes tagja a képernyőre szegezi tekintetét, a tányérból kitapogatott falatkákat véletlenszerű elrendezésben helyezik szájukba, rágnak és nyelnek, aki elsőnek kiált föl, hogy tudja a megfejtést, az hozhat mindenkinek egy pohár csapvizet!
   A reklám idején elkészülnek a matekpéldák, közben megújul a feladvány, újabb reklám, ez az angol szavak tanulásának ideje – még szerencse, hogy annyi reklámperiódust lehet egy ilyen nagy nézettségű műsorba iktatni, megtanulható alattuk egy egész vers is –, csönd legyen, büdös kölkök, kezdődik a Poirot David Suchet-vel! A csokoládés doboz, ezt az epizódot eddig még csak nyolcvannyolcszor láttuk, gyerekek, lefekvés (senki nem hallgat a jó szóra), ne menjenek messze, itt az önök DO Lájvja beszél önökhöz, maradjanak ébr…–