DO Lájv pszt (VIII./16.)

   Van olyan, hogy semmi. Még a tévét se kapcsoljuk be: ez valami metafizikai izé, hogy együtt vagyunk mégis.
   Napok óta meg se állunk, de most csönd van. Itt ez a 2012, ücsörögjünk, tegyünk fogadalmakat. Fogadjuk meg, hogy hazaérve, amúgy nagykabátban, a cekkereket is csak azért téve le, hogy maradjon szabad kezünk, amellyel azonmód a nyúlhatunk távirányítóért, első utunk nem a tévéhez vezet…
   Fogadjuk meg, hogy leszoktatjuk magunkat arról a lélektani abszurdról, hogy egyedüllétünket kizárólag avval oldhatjuk, ha mesterségesen generálunk magunk körül emberi hangot, ami, ugye, nem jöhet máshonnét, mint készülékünk hangszórójából.
   Fogadjuk meg, hogy a tévét mostantól arra használjuk, amire való: hogy – ahogyan a nagy öregek kitalálták, amikor még nem voltak nagy öregek, csak gondolkoztak azon, miért fogtak bele abba, amibe belefogtak – távolba lásson.
   Vegyük például DO Lájvot, aki azért, hogy a szűkös káva keretei közül átmenetileg kiléphessen, a közelmúltban saját szemével olvasott! Okosságokat arról, hogy az emberek hatvan-, hetven-, esetleg nyolcvanévesen tekintik magukat öregnek, viszont élni legalább kilencven esztendeig szeretnének, ami – a szerző szerint – azért különös, mert az előbbiekből következően az emberek életük utolsó szakaszát öregen szeretnék leélni, ami, ugyebár, kevés előre-, annál több visszatekintést jelent. Ezek szerint az ember hosszasan készül a jövőre, aztán átmenetileg ott neki a nagy marha jelen, ami gyorsan illan, aztán ideig-óráig emlékezik rá (végül már azt se). Valahogy úgy van ez, mint egy futballmeccsen: adott esetben kínszenvedés végignézni, ám a kilencven percet bőségesen helyettesítheti a nyúlfarknyi gólösszefoglaló. Már persze ha a megsütött és föltálalt sütit pótolhatja, ha receptkönyvet olvasgatunk…
   Fogadjuk meg, hogy meccset többé ismétlésben (és az eredmény tudatában) nem nézünk! Nem hiszünk azoknak az okosoknak, akik fennen hangoztatják, hogy az Igazából szerelmet minden karácsonykor kötelező újranézni! Nem nézünk több poros Petrocellit! Nem ismételjük a Büszkeség és balítélet mondatait ríltájmban a szereplőkkel!
   Viszont fogadjuk meg, több hétvégi reggelen nem mondjuk a gyereknek – aki ébredés utáni rögvest a tévéhez tántorog –, hogy legalább angolul nyomassa kedvenc ifjúsági csatornáit, amelyeknek egyébként már a hangszintbeállítása is az idegeinkre megy. Ennyi szabadsága (hogy az anyanyelvén sikálja lyukacsosra az agyát) lehet a gyereknek is, aki a hétköznapokon legalább olyan keményen hajt, mint mi.
   Fogadjuk meg, hogy nem törünk tévénézés közben magunknak se diót, se mogyorót, legföljebb almát hámozunk! Fogadjuk meg, hogy többé nem lottyasztjuk testünket bekapcsolt készülék előtt, hanem elheverünk a szőnyegen (persze olyan irányban, hogy a tekintetünket egy snittváltás erejéig se kelljen levenni a képernyőről), és gerinckímélő gyakorlatokkal óvjuk egészségünket, esetleg hasizom-erősítőzünk. Fogadjuk meg, hogy nem ragadunk le semmi ostobaság előtt az éjszaka közepéig, mondván, hogy csak ez egyszer szakítunk a tiltott fáról, hanem időben nyugovóra térünk, mert tudjuk, hogy az éjfél előtti alvás az igazi, és attól lesz csekély esélyünk arra, hogy reggel kipihenten ébredjünk.
   Fogadjuk meg, hogy nem forgatjuk úgy az étkezőasztalt, hogy a családtagok többsége vacsora közben a legmegfelelőbb szögből láthassa az éppen futó műsort, és az asztal melletti legjobb helyeket (na, jó, ezt utólag nehéz visszacsinálni) a gyerekek ne bumstopolhassák az idők végezetéig (mert akkor nekünk mindig kitekeredett derékkal kell kukkolnunk a tévét, akkor meg kárba is vész a gerinctorna).
   Fogadjuk meg, hogy nem engedünk az erőszaknak, és legalább annyit megteszünk a saját érdekünkben, hogy továbbra sem vásárolunk műsorújságot: maradunk az internetnél (bámuljuk inkább számítógépünk monitorát) és szolgáltatónk kiírásainál, hazánk legnagyobb példányszámú hetilapjait pedig csak akkor olvasgatjuk (de akkor ától cettig), amikor fölugrunk a nagyiékhoz, hogy ígéretünkhöz híven beszélgessünk velük kicsit.
   Fogadjuk meg, hogy végre körbejárjuk saját tévékészülékünket, és megkíséreljük fölfedezni rajta, hogy miféle lyukakat nem tömködtek be az összeszerelők rajta, és hogy azokba a furcsa alakú résekbe mi mindent lehet dugni. Például, hogy ráköthetjük-e a tévénkre a videokameránkat, hogy egyszer végignézzük azokat a fölvételeket a nyaralásainkról, a kirándulásainkról, a családi ünnepeinkről, amelyeket tulajdonképpen fene tudja, miért rögzítettünk, ha soha senki nem nézi meg azokat… Meg egyáltalán: mire nekünk a hádé minőség meg a hádéemi csatlakozó meg a minden egyéb? Megválunk az összes, soha végig nem olvasott kezelési útmutatótól, fogadjuk meg!
   És fogadjuk meg, hogy egyszer, a tévénk évek óta ki nem dobott papundekli csomagolását behozzuk a lépcsőházból, vágunk az oldalán egy nagy, ovális alakú lyukat, bemászunk a dobozba, és igazi-igazi lájvban műsort rögtönzünk a családnak.
   – Hé, te! A férjed vagyok! Hé, ti! Én vagyok az apátok! Mutassátok csak magatokat! Hogy te milyen jól nézel ki, szívem! És hogy milyen nagyot nőttetek, gyerekek, amióta nem láttuk egymást!