DO Lájv sori (VIII./10.)

   DO Lájv régóta nem néz sorozatot, és e civilizálatlan tétlenség rendkívül gyakorlatias okokkal magyarázható.
   Egyébként üdv mindenkinek, aki rátalált a tévélovasra, nem lehetett könnyű, mint tű a szénakazalban…! (Aztán meg hogy tűnek jobb-e lenni vagy szénakazalnak, esetleg keresőnek, netán megtalálónak, azt döntse el mindenki maga.) 
   Szóval DO Lájv, amikor még nem DO Lájv volt, ellenben volt kisfiú, esténként kémlelte a gyerekszobából, ahogyan a résnyire nyitott ajtó mögül beszűrődik a tévé kékes fénye, hallgatta a betüremkedő hangokat: ma is fülébe cseng tévéhíradó szignálja, a Belphegor, az Angyal meg a Maigret felügyelő főcímzenéje… Halljátok ti is…? Mert DO Lájv nagymamája, nagypapája, anyukája, apukája, időnként nővére nézték bizony, hogyne nézték volna a korai sorozatokat: ó, A Tenkes kapitánya! Ó, a Princ! Ó, a Bors!
   Nézték, nézték, idővel a későbbi DO Lájv is nézte, ami adódott: lehetett volna kihagyni a Tüskevár nyolc epizódját?
   Idővel aztán, amikor már gimnazistaként, egyetemistaként, sőt dolgozó férfiként hallotta a hangfoszlányokat, mindig akadt valami fontosabb tennivaló, mint a békés tévézgetés: lecke, munka, ez-az, és bár vélhetően semminemű esztétikai kifogást nem emelt volna a nagy kordivatok ellen, lett légyen az a Forsyte Saga, az Onedin család vagy a Rabszolgasors, egyszerűen az időfaktor tapicskolt bele az életébe.
   Így maradtak el életéből lassacskán a sorozatok, mert azoknak, tudvalevő, az a sajátosságuk, hogy önmaguktól abbahagyhatatlanok. Hasznosabb kapcsolatba se kerülni velük. Jól ki van ez találva: csak egyszer kell odaszögezni a nézőt a fotelba, többé el nem mozdul onnét! Illetve hát elmozdul, de éppen az az egész pszichózisban a trükk, hogy folyvást visszavonzódik.
   Boldogság buszon, villamoson, munkahelyen, baráti társaságban megvitatni, hogy mit csinált tegnap este Iksz vagy Ipszilon, és hogy most mi lesz Zével és Kúval, nahát…
   Valaha? Valaha egyszerűbb volt az élet. Ha valaki nagyon tudni akarta egy-egy adaptáció végét, elballagott egy antikváriumba, és – elérhető áron – beszerezte az eredeti regényt. (És ha a forgatókönyvírók nem másították el a tévéváltozat végkifejletét, nagy valószínűséggel meg is tudta.) Ám manapság? Amikor a megfelelő célra kiképzett sztoribordszerzők, dialógusszerzők és dramaturgok hada áll sorban munkáért, hogy hétről hétre, de akár napról napra összébb és összébb kuszálhassa egy-egy sokszereplős történet szálait… Mindezt persze szempontok tömegének – a nézettségi mutatóktól a színészek más irányú elfoglaltságaiig – figyelembevételével…
   De egyszer bekövetkezett a fordulat DO Lájv életében. Ez akkoriban történt, amikor szerelemre gyulladt a későbbi Nej iránt, akiről gyorsan kiderült, hogy beetetett rajongója az akkori idők legnagyobb kasszasikerének. Erről a soriról azt kell tudni, hogy jó néhány értelmiségi házaspár igazította úgy a hétvégéjét (merthogy addigra már bevezették Magyarországon a szabad szombatot), hogy pénteken este nyolckor, híradó után tévéközelben legyen. Olyan házaspárról is van tudomásunk, amelynek mindkét tagja kiöltözött arra a negyvennégy vagy ötvenkét– emlékszik a fene – percre, mondván, a dallasi Ewing család hétköznapjai az ő életükben ünnepi pillanatoknak számítanak… Nos, ezért a Dallasért epekedett annyira a Nej is. DO Lájv pedig, aki, mondom, nem volt mindig DO Lájv, megszerette a péntek estéket, mert olyankor rendre összebújhatott szerelmével, és amikor Jockey éppen próbálta kijátszani Bobbyt, a későbbi Nej szorosan a későbbi DO Lájvhoz simult, aki mélyen belélegezte hölgye hajának illatát…
   Aztán nem sokkal később, amikor megszületett első gyermekük (a későbbi Nagy), a mindennapok úgy formálódtak, hogy minden délután pontban fél hatkor fűtöttek be a fürdőszobába, a kis helyiség fél óra alatt melegedett föl, akkor vitték fürdetni a kis Nagyot. Fél hattól hatig viszont, amíg várni kellett, ment éppen a Tell Vilmos végtelenített részekben, igaz, csak minden hétköznap ebben a kora esti műsoridőben, alkalmanként huszonhat percben.
   Ahogyan azonban a Dallas végeérhetetlennek tűnő folyama mégis elapadt – miként a szerelmi lángolások is föl szokták venni a napi menetrendek üzemi hőmérsékletét, és az idő előrehaladtával DO Lájvból is az lett, ami –, a tévélovas elmaradozott a készülék elől. És mert többé nem akart rabságába esni semminek és senkinek, hát soha-soha nem hagyta, hogy akár egyetlen sorozat is meghódítsa.
   Kivéve most. Azt is a Nagy kedvéért, de ez, állítólag, csak tíz rész.
   Mindenesetre írják javára, hogy az alapjául szolgáló regényért a lábát lejárta, amíg végül egy eldugott antikváriumban megtalálta. Tudják miért? Mert a Nagy már a harmadik-negyedik rész táján meg akarta tudni a végét… Egészen olcsón jutott hozzá: a fizetéséből hetven ilyet vehetne.
   Egy élet a sorozatok tükrében, mondaná DO Lájv, ha monográfiaszerző volna, nem pedig programszörfös.