DO Lájv spekula (VIII./24.)

   Azt ne higgyék, hogy DO Lájv, az önök programartistája kizárólag televíziós csatornák vizein szörföz. Ugyan! Néha-néha visszakalandozik a VHS-szorosba, de szívesen elidőzik a DVD-partok mentén, mi több, meghallva a tengerzúgást is, vinyójával rávitorlázik a nótbukjára, avval a tévére, így aztán ami film a vincseszterre rátöltetett, látható nagyban is, akár harminchét vagy negyvenkét, sőt több incses képernyőn!
   Amikor DO Lájv ilyesmiket cselekszik, óhatatlanul anyai nagyapja képe jelenik meg előtte. Az emlék persze nem kizárólagos magántulajdona, inkább a családé, a retrospektív memória bontogatói közül e periódusban másodmagával (merthogy nővérével, akiről később még esik szó) örökít tovább. Tévélovasnak a kódoltinformáció-előhívás szakaszában is lehet lenni, de dekódolgathatunk egy csöndes sarokban kucorogva is, netán takaró alatt heverve, legyűrni próbálva kínzó (vagy örömteli) éjszakai ébrenléteket. Ilyenkor nem horizontálisan (azaz az x tengelyen) keresgél DO Lájv nem azonos időben bármi tematikát, hanem vertikálisan (vagyis az y tengelyen) ugyanazt a tematikát, de változó időben.
   Emlékezés ürügyén visszamászik negatív tartományba, 1954-ig. Anyai nagyapját látja, ahogyan a jó öreg, aktív nyugdíjas lévén, átmenetileg magára hagyva feleségét és lánya első gyermekét (aki szintén XX ivari kromoszómákkal rendelkezik), kiballag az Üllői út 59. számú ház kapuján. A Symphonia eszpresszó előtt fölszáll a hatvanhármas villamosra, avval elcsörömpöl a nagykörútig (egyetlen megálló), ott átszáll a hatosra, avval három megállót megy (Baross utca, Rákóczi tér, EMKE), onnét a Nemzeti Színház oldala mellett végigtalpal a Corvin Áruházig, háromszáz lépés: megáll annak kirakata előtt, és hosszasan csodálja az üvegfalon át a távolbalátót.
   – Ilyen nekem is kell! – vesz nagy levegőt az orrán, s fújja is ki azonmód a száján, de honnan is sejtené, hogy a politikai olvadás csak átmeneti (1954!): Imre bácsit nemsokára félrerakják, visszatüremkedik Rákosi (csak még mérgesebben, mint amilyen addig volt), de sokáig már nincs ereje kapaszkodni, így aztán az egész hóbelebanc beletorkollik a Sajnálatos Eseményekbe. És azok csillapultával hiába közvetítik Kádár nagygyűlését 1957. május 1-jén, azt még csak kiválasztottak láthatják: nagyapónak még várnia kell. A sóhajtól számítva hat kerek esztendőt. Aztán, amikor végül mégiscsak sikerül beszereznie a hőn áhított készüléket, mindössze néhány hétig élvezheti: a szíve, amely még a 19. században kezdett dobogni, cserbenhagyja. Becsülettel végigdobogta az első világháború olasz frontját (egészen a vaskeresztig). Végigdobogta a Felvidék elvételét és Erdély visszacsatolását. Végigdobogta a második magyar hadsereg pusztulását és a füstöt, mondjuk, Auschwitz fölött. Végigdobogta a koalíciós időket, a személyi kultuszt, és azt az őszt, amely felében-kétharmadában kilőtték a lakása falát (hogy majd csak tavasszal foltozzák be újra). A többit nem bírta végigdobogni. Ne átallja persze senki gondolni, hogy a tévévásárlás és az ökoszisztémabeli passzív szerepvállalás között szoros összefüggés mutatható ki.
   – Ha mindezt látná! – sóhajt föl a Nej a huszonegyedik században.
   – Nem értene belőle semmit – mondja DO Lájv.
   – Mit kellene ebből érteni? – kérdezi a Kicsi, és már magyarázza is: – Ezt ide dugod, azt oda, ezt a gombot itt megnyomod, amazt amott, ennyi.
   Ennyi kütyü és ketyere között a nagypapa tanácstalanul ténfergett volna. Az asztalon, ahol ő a kulcsát és a bicskáját tartotta, most a tévé, a szetápboksz, a videópléjer, a dévédépléjer távirányítója. Mindegyiken legalább húsz-harminc, ujjbegynyi gomb… A nagypapa, aki a filmmel volt egyidős, eljárt a nagymamával moziba: hol koronáért, hol pengőért, hol forintért (mert olyan vén azért ő sem volt, hogy dénárral, tallérral, dukáttal fizessen) vett maguknak mozijegyet, eleinte némafilmre, aztán hangosra, aztán színesre…
   Mozi? DO Lájv tudatalattijából felszínre tör, ami tudható. Csak spekuláció, semmi más.
   A Corvin. Bejárat a nagykörút felől, anyu, apu, nővér, perecárus.
   A Balaton. Az Üllői út és a Berzenczey utca sarkán, barát, frutti.
   Az Akadémia. Húsz házzal odább, ugyancsak az Üllői úton (egykor Ludovika-Mozgó, később Partizán), haverok a Ferenc térről, szotyi.
   A Pest-Buda (avatva 1973-ban a József Attila lakótelepen, hogy tizenhét évre rá bezárhassák), osztálytársnő, a filmhíradó alatt gyors mezítlábas staub a bejáratnál.
   Ma kóla és pattogatott kukorica a szinemaszitiben, a háromdében, az ájmekszben. Mármint a Nagynak, a Középsőnek, a Kicsinek, amíg a Nej és DO Lájv odahaza takarít, a nagypapa meg a nagymamával időz Rákoskeresztúron.
   Képzeljük el, ha a maguk 19. századi születési évükkel, közöttünk ülnének! Közhely, hülyeség. Ne is képzeljük el magunkat száz – csak ötven, csak húsz, csak tíz – év múlva! Csak a lomtalanítót képzeljük el, amikor leparkol a ház előtt az utánfutójával, és kipakolja a pincéből a gramofont és a lemezjátszót, a világvevő rádiót, a táskarádiót és a zsebrádiót, a tárcsás telefonkészüléket és a nyomógombos telefonkészüléket, a fekete-fehér tévét és az első színes tévét, az orsós magnót és a kazettás magnót, a VHS-lejátszót…
   Odakünn ketten beszélnek.
   – A maga szülei mivel foglalkoztak?
   – Villamoskalauz volt az egyik, szemfelszedő a másik.
   – Az enyimék? Szódás meg viceházmester.
   – Na, a legjobbakat.
   – Magába is.