DO Lájv szendó (VIII./23.)

   Közkívánatra, átmenetileg, külső helyszínre települ a DO Lájv Só.
   X.-et látjuk, amint egy előadóterem hátsó széksorának szélső régiójában (megszokott szomszédja, emberpróbáló éjszaka után, jelenleg nem tartózkodik az épületben) épp sztaniolpapírból bontogatja szendvicsét, majd jóízűen beleharap. Megéhezett, holott a dohányzás állítólag csökkenti az étvágyat, márpedig X. néhány perce, a regenerációs idő legvégén taposta el a csikket odakünn a szabad ég alatt. X. szervezete bizonyos mértékig még fejlődésben van, kívánja a tápanyagot.
   Az életre készül X., mint sejtjük, a nagybetűsre. Nemsokára kilép belé: X. – minden híresztelés dacára – igenis sző jövőbeli terveket!
   Most azonban elnyújtózik leghátul, és táplálkozik. Előtte, az asztallapon pulóver hever, amelyet a terembe visszatérve vetett le, más semmi, leszámítva az üres nejlonzacskót, amelyből kivette a sztaniolba burkolt szendót. A nejlonzacskót időnként megrebegteti a huzat.
   Nem valószínű egyébként, hogy önkezűleg készített ellátmányról van szó: a tízórai vélhetően szülői aktivitás következménye. A szülei kifejezetten szép szál legénynek tartják X.-et (az is), olyannak, aki, ha valamit a fejébe vesz, nem ismer akadályt: életrevaló a srác, néz össze büszkén a háta mögött anyja és apja.
   – Kisfiam, a reggelid! – DO Lájv is szokott reggelente terüljterüljasztalkámat varázsolni legkisebb gyermeke elé (tányérban vajas zsömle, bögrében hűvös tej), csomagolna útravalót is, de a tizenharmadik életévét taposó ifjú immár szívesebben reggelizik iskolájabéli klubjában hasonszőrű úriemberek társaságában. Az első szünet az előző nap mediális, esetleg komputertechnikai fejleményei kitárgyalásának ideje.
   De kapcsoljunk vissza X.-ékhez.
   Ahogy fogy a harapnivaló, X. úgy emészt, miközben Y., az előadó a széksorok előtt föl s alá bóklászva mondja, mondja a magáét. Viszont a teremben kellemes a meleg, a félhomályos világítás tápanyag-földolgozáshoz éppen elegendő, az ergonomikusan tervezett szék kényelmetlenségi határa nem éri el a tűrhetetlent.
   Leleményes operatőrünk segítségével tekintsünk most Y. homloka mögé! A dicső oktató-nevelő olthatatlan késztetést érez, hogy elmondja tanítványainak: sok mindenben egyetért velük. Valóban haszontalannak tűnik tudni szerzők születési évszámát, adott esetben művek keletkezésének történetét, és bizonyos szempontból teljességgel értelmetlen egy szövegből alliterációkat, figura etymologicákat és szinekdochékat kibányászni. De minderről, tán betyárbecsületből, hallgat. Rögzött hitéről is csak óvatosan tesz tanúbizonyságot, hogy ugyanis szerinte gondolkodni érdemes megtanulni: technikai értelemben véve spekulációs sémákkal hasznos ismerkedni, azokkal is azért, hogy konkrét szituációban legyen majd honnét elrugaszkodni. Y. ezt szeretné elmondani: azért hozza tanévről tanévre példák tömkelegét, hogy mindig legyen a tarsolyban egy vastag szelet MIHEZ KÉPEST. (Ezt emészd meg, X.!)
   – Mihez képest jössz hajnalban haza? – kérdezi odahaza nem minden hátsó szándék nélkül DO Lájv tévélovas a Nagyot, aki azt válaszolja:
   – Jó, papa, csak ez a buli máskor nincs!
   – És ha csak egy-két órát alszol, hogy bírod a másnapot? – kérdezi aggódva a Nej.
   – Igen, mama, de a délelőtti előadásokat mindössze végig kell ülni, a vizsgára meg úgyis a könyvet kell bemagolni!
   Az összes MIHEZ KÉPEST szendvics az emberi lény fejlődéstörténetének korai szakaszában a JÓ, CSAK és az IGEN, DE menüben kumulálódik. Bizonyság rá a Középsőnek a pogácsázáshoz, a Kicsinek a csokoládéhoz fűződő bensőséges viszonya.
   – Jó, csak még egy töpörtyűst…
   – Igen, de még egy kockát…
   X. csak emészt, emészt a leghátsó sorban. Jó svádájú fiatalember, nincs rajta egy fölösleges deka se, jelen pillanatban egyébként is minden a kedvére való, a hőmérséklet, a világítás, az előtte szunyókáló kolléga széles háta, az előadó andalító hangja; minden, a többi meg majd csak lesz valahogy, nem érdemes folyton fölösleges dolgokkal fárasztani az embernek a saját agyát.
   Hamm – és máris eljön a búcsú perce. Y. arra gondol, az előző találkozáskor lediktált diákjainak egy kb. húszsoros szöveget. Harminc perc alatt le is körmölték (fáradt ujjaikat csak a tizedik perc után rázták, a szöveget csak a tizenötödiktől kérdezték szavanként vissza), az elkövetett helyesírási hibák száma fejenként négy és ötvenhárom között mozgott, és amikor megkérte őket, hogy számolják össze, hány mondatból állt a szöveg, tizenháromtól húszig számos változat hangzott el, mire föl egy lány összefoglalólag megállapította, hogy:
   – Jesszus!
   A helyszíni közvetítés az idősíkok fölbomlásával ér véget. DO Lájv hazaballag, lépcsőn föl, ajtón be, a lakás díszkivilágításban, odabenn meleg van, a kanapé kényelmes, a csatornaszörfös gyerekei a tévé előtt kucorognak, a Nej éppen készíti nekik a vacsorát.