DO Lájv tájm (VIII./11.)

   DO Lájv integet önöknek: nem integetnének vissza? Csak a hangulat kedvéért.
   Kösz.
   Így volt ez valaha, az ötvenes évek végén, a hatvanas években: akit a nézők a legújabb kor legelbűvölőbb csodájának segedelmével beengedtek az otthonaikba – Takács Marikát, Tamási Esztikét, Varga Jóskát –, azt családtagnak tekintették. Hallotta, látta azt is az önök tévélovasa, amikor napjaink egy vasárnap delén Dunavölgyi Péter és Málnay Levente fölidézte, hogyan is mentek a dolgok anno. Előbbi egyenesen 1936-ban kezdte, amikor a magyar olimpikonok egy berlini tévészobában nézték, amint Csik Ferenc száz méter gyorson, miután féltávon még harmadikként fordult, elsőként úszik be a célba! A többiek akkor tudták meg, anekdotázott a tévétörténész, hogy újabb magyar aranyérem született, rohantak is egyenest az uszodába!
   Aki netán ebéd közben látta a műsort, látta azt is: 1954-es filmhíradórészletet vetített a 2011-es tévé. Amelyben arról tudósítottak, hogy születőben a hazai televíziózás.
   Dunavölgyi visszaszámolt: az ő szülei 1957 szeptemberében vettek tévét, evvel beiratkoztak az első ezer tulajdonos közé! Málnayékhoz meg a hatvanas években átjárt a szomszédság, vagyis a közös tévézés valaha közösségépítő népszokásnak számított.
   DO Lájvnak anyai nagyapja szerelmesedett bele a televíziózásba, és szerzett be 1960-ban egy Munkácsy típusú készüléket. Közeledett ugyanis a római olimpia, és a jó öreg – se sok pénze, se útlevele – honnét máshonnét, mint pesti nappalijából akarta végigizgulni a magyarok versenyeit… Az elképzelés minden szempontból jó volt, a dolog egyetlen szépséghibája, hogy amíg a játékokat augusztus 25. és szeptember 11. között rendezték, addig a nagypapának április 6-án, éppen a huszadik század könyörtelen izgalmainak következtében, megszűnt dobogni a szíve.
   A tévékészülék azonban nem árválkodott az Üllői úti ősi birtokon: DO Lájv a megmondhatója, családi tévézés közepette hányszor hallotta saját anyjától, hogy ezt a készüléket még szegény nagyapád vette… Bírta is sokáig a szerkezet, több mint negyed századig bírta: egykoron még nem arra sarkallta az ipar a vásárlóközönséget, hogy vegyen mielőbb a rövid élettartamú műszaki cucc helyett másikat…! Egészen addig bírta a matuzsálemi kort megérő Munkácsy, amíg DO Lájv személyesen nem szerzett be a szembülső Keravillból egy Infracolor 2000 típusú készüléket, megörvendeztetvén a színes televízióval édesanyját, aki éppen műtét után lábadozva érkezett haza a kórházból, immáron fél vesével. A végelgyöngülő Munkácsyt tehát Király úr, az állandó tévészerelő a továbbiakban már nem találta reparációra érdemesnek, 1986-ban elvitte magával, sorsa attól fogva ismeretlen.
   DO Lájv édesanyja szűk három esztendeig élvezhette a színes televíziózás örömeit: Imre bácsi újratemetését még helyszíni közvetítésben látta, ám a sors különös összjátéka folytán éppen e történelmi pillanat estéjén kellett mentőt hívni hozzá, amely a János kórházba vitte, ahonnét már nem tért vissza többé a családi rezidenciára. DO Lájv atyja egyébként akkor már másfél évtizede nem lakott egykori feleségével és két gyermekével egy fedél alatt, viszont 1987 óta, fia (a jelenlegi DO Lájv) tanácsára az ő lakásában is föltűnt egy Infracolor 2000 típusú készülék: fél esztendővel fiatalabb rokon. És amikor az évek múlásával, 1992 nyarán az atya fölvetette, hogy szívesen költözne az Üllői útra lányáékhoz, ellenben fiáék (mert akkoriban létezett már a Nej, mi több a kis Nagy is, akiről persze még nem lehetett tudni, hogy egyszer majd Nagy lesz) birtokba vehetnék a Ménesi úti fellegvárat, mindenkiben tudatosult, hogy mindkét lakást ugyanaz a tévémárka uralja. Ezért a bútorszállítóknak nem is kellett fáradozniuk avval, hogy kicseréljék a két testes készüléket.
   Működött is mindkettő, mint a karikacsapás – ha tévére egyáltalán lehet ilyet mondani –, ha költözni kellett, hát vándoroltak, végül, amikor kiderült, hogy ezeken az őskövületeken szkártcsatlakozó sincs, meg kellett állapítani, hogy a világ, újabb két évtized elteltével, túlhaladt rajtuk.
   DO Lájv tudomása szerint egyébként szuperálnak még! Az egyik egy baráti házaspár egyetemista fiához jutott, aki monitorként használja valami vizuális összedugottsághoz, a másik egy idős hölgy lakásában áll a vártán, tetején szobaantennával.
   Azért ezek a régiek – óh, nyolcvanas évek! – még tettek a gyártmányaikba anyagot…
   Sztorizott hát a műsorban Dunavölgyi Péter és Málnay Levente, elmondatott, hogy betanító szovjet főrendezők a totálkép pártján álltak, és adásszünetben melltartókat vásároltak Budapesten; a beszélgetést szerkesztő s rendező még egyszer megtörte némi 1957-es, 1958-as archívval. Megnézhettük a Széchenyi-hegyi tévéadót újszülöttként, megtudhattuk, hogy a leghősebb hőskorban a magyarországi tévézés első műsorait még nem archiválták (azért nem lehet újra leadni őket), de végül is – fene tudja. DO Lájv néha azt gondolja, ami elmúlt, elmúlt, fátylat rá, arccal a jövő felé, elég totálos az is, melltartó meg minek.